Parks and Recreation: Az egyszerű zsenialitás - sorozat vélemény

Egy nap elegem lett a Tumblr-ből. Szinte minden ötödik gif-je egy olyan sorozatból volt, amiről fogalmam nem volt, így fogtam Google barátunkat, és kutatásba kezdtem. Mi lehet az a sorozat, amiben Amy Poehler, a még súlyfelesleggel is aranyos Chris Pratt és a nagyon fura szemöldökű és bajszos bácsi van? Parks and Recreation, vagy magyarul Városfejlesztési ügyosztály úgy robbant be a vizsgaidőszakomba, mint Eddie az 1988-as téli olimpiára. 7 évadnyi egyszerű sors, tanulság és hihetetlenül szerethető karakterek tették szebbé a napjaimat, éjszakáimat, kihagyott bulikat.  

A sorozat maga egy vígjáték ál-dokumentumfilm, ami teljesen azt a hatást adja, mintha a színészek improvizálnák az egészet. Egy interjúban azonban elmondták, nagyon ritkán térnek el a forgatókönyvben írtaktól. Minden jelenet forgatása után újraveszik a jelenetet, hátha a színészeknek jobb ötleteik vannak az adott mondattal kapcsolatban. Így történhetett, hogy a legendás jelenetek szinte mind véletlen alakultak úgy, ahogy, és ez hihetetlenül kedvessé teszi az egész sorozatot. #solovely

Az egész történet alapját egy gödör adja, mely üresen és veszélyesen áll egy telken. Leslie Knope (Amy Poehler) a városfejlesztési osztály elkötelezett, aktív és maximalistának is nevezhető alkalmazotta mindent megtesz azért, hogy Pawnee városa minél tökéletesebb legyen. Minden problémát meg akar oldani, legyen az az emberek, vagy az önkormányzat gondja. Mondhatjuk, hogy őt Pawnee élteti, de idővel rájön, sokkal nagyobb dolgokat is véghez tud vinni. Rengeteg vicces helyzetet alkot maga körül, számos ellenséget és barátot összeszed, és addig nem nyugszik, míg nem neki adnak igazat. Erős, független női karakter, szerethető köntösbe bújtatva. Amy Poehler munkásságát nem ismerem különösebben, tudtam, hogy komikusként is számontartják, de valóban amilyen fejeket vágni tud... minden ember érzését átadja velük. Hozzá kell tennem, mint producer is közreműködött a sorozaton, ezzel is még többet hozzáadva a tartalomhoz. Nem hiába kapott a szerepéért Golden Globe-t.

Andy Dwyer (Chris Pratt, awww) egy igencsak butuska figurát hoz, akit úgy ismerünk meg, hogy mindkét lába gipszben van, sört vedel és az akkori barátnőjét, Ann Perkinst (Rashida Jones) ugráltatja. Ann volt az, aki panaszt tett a városvezetésnél a gödröt illetően, ugyanis Andy beleesett, így eltörve lábait. Andy aztán az egyik legszerethetőbb karakterré nőtte ki magát, önmaga teljesen életképtelen lenne, mi mégis mellette maradunk, és szurkolunk az újabbnál újabb hülyeségeinek. Lehet, hogy Andy nem egy észlény, az érzelmei azonban a helyén vannak, felismeri, ha valakinek szüksége van valamire, imádja a gyerekeket és a zenélésben sem ismer határt. Csupa pozitívitás és kedvesség. Ahhoz képest, hogy a Galaxis örzőiben találkoztam először Chris Prattel, így utólag soha többé nem tudok nem Andy-ként tekinteni rá. Az utolsó két évadban már látjuk, mennyire megszenvedtek a sminkesek azzal, hogy elhanyagolt külsőt varázsoljanak neki, lévén, az életben egy félistenné edzette magát, és megkockáztatom, hogy ehhez írták kicsit a szerepét is, ugyanis sokkal több színészi játékot mutathatott a sorozat végén, mint egész addig 5 évadon keresztül.

Andy szerencsétlenkedéséhez nagyban hozzájárult April  Ludgate (Aubrey Plaza) negatív,  minden szar, utálom az  embereket stílusa, ami tökéletesen illeszkedik Andy "csillámpónik mindenhol" felfogásához. Nagyon jó párost alkotnak, bármilyen kommentárt olvasok a sorozatról, őket hozzák ki #relationshipGoalsnak, az egyszerűségük, egymástól távol álló, mégis közös egyet alkotó gondolkodásuk valóban minden pár álma. Arról nem is beszélve, hogy ketten közösen teljesen idióták, yoloznak bele az életbe, támogatják egymást minden zakkant ötletnél és nagyon szeretik a másikat. April 20 évesen került a városfejlesztéshez, és 30 évesen búcsúzunk el tőle, ami alatt mondhatnám, hogy óriási fejlődésen ment keresztül - de nem. Ő mondja a kamerába szinte mindegyikünk egyöntetű véleményét az egész hercehurcáról, utálja az öleléseket és az érzelmeket, de az emberek alázásában bármikor otthon van. April volt számomra az egyik legnagyobb meglepetés a sorozat során, mert bár eleinte ellenszenvesnek tűnik, később rájöttem, hogy igazából magamat látom benne. Csak jobb ruhákban csessze meg, én is akarok egy ilyen király stylistot.

Ben Wyatt-tal (Adam Scott) a második évad végén kezdünk ismerkedni, és hatalmasat szurkolunk, hogy a kémia köztük Leslie-vel működőképessé váljon. Nem egy szokványos sorozat, így a dolgok sem mennek túl egyszerűen, több, mint egy évadnyi ide-oda utazgatás után jutunk csak dűlőre velük. Sajnos az utolsó évadokban a köztük lévő kémia kissé kihalt, de erre jó ok volt, amit a későbbeikben kifejtek. Ben tipikus nerd, arról nem is beszélve, hogy a híre megelőzi, mert 18 évesen tönkrevágott egy várost, mint friss polgármester. Viszont a munkáját teljes szívvel végzi, és tudja, mikor kell valamit otthagyni, ha már nincs értelme. Hogy végül a ranglétra legmagasabb pontjáig fellépked, kétség sem fér, ehhez azonban megannyi árat fizetnek Leslievel. Sokáig a sorozatbeli szerelmemnek tartottam... és basszus, ha így belegondolok, Adam Scott azért eléggé az esetem, a cuki fajtából :D 

Ott van még sokak kedvence, Tom Haverford (Aziz Ansari), aki az indiai jópasit próbálja hozni, és bár számos comedy awardra is jelölték, számomra teljesen semleges maradt 7 évadon keresztül. Tudom, hogy sokan imádják a karakterét, és szó se róla, hihetetlenül jól hozta az állandóan furcsa vállalkozásba invesztáló fura ruhamániás komplexusos pasast, akinek nagyon nehezen jön össze az élet igazából a felszín alatt, a nyavajgásait sokszor képetelen voltam elviselni. Örülök, hogy az utolsó részben beleleshettünk a jövőjébe, de ez nekem édes kevés volt az előző százhuszonhárom részhez képest.

Ugyanígy vagyok a már említett Ann Perkinssel, teljesen el is feledkeztem róla az utolsó évadban, pedig Leslie legjobb barátnőjének volt pár jó megnyilvánulása, csak épp nem alkotott maradandót. Bocsi Rashida, nem a te hibád, hanem az üres karakteredé.

Ugyanez a véleményem Chrisről (Rob Lowe), a személyisége számomra túl intenzív és hipochonder volt, sorry, nagyon kedves és aranyos, de ettől nem lett kiemelkedő eleme a sorozatnak.

Két embert azonban ki kell emelnem. Az egyik Gerry/Berry/Terry/Larry/Jerry Gergich (Jim O'Heir), akit hét évadon keresztül sajnáltam, és eszméletlenül imádom a sorozatot azért, amit az utolsó részekben számára teremtettek. Tipikus karma dolog, azt kapta, amiért egész életében dolgozott, kitartóan éveken át, és ezt idővel a többiek is elismerték. Az, hogy hogyan lett a felesége, aki, nem derült ki a sorozat során, pedig nagyon vártam valami ésszerű magyarázatot, ahogy Ben is, de így volt teljes az élete, a szivatásokon keresztül a különböző névváltozatokon át a bénaságáig. Nagyon szerettem, tényleg, és még ennél is jobban sajnáltam minden egyes alkalommal, mikor a többiek cseszegették egybéként joggal.

És hát a legnagyobb kedvenc, aki miatt az egész sorozat teljesen megéri. A leírhatatlan és utánozhatatlan fantasztikum, akinek felfogását és tanítását mélyen magamba véstem, a színész nevét pedig örökké megjegyeztem, az a bajszos, fura szemöldökű bácsi. Vagyis Ron Swanson. Vagyis Nick Offerman. Számomra kettejük összefonódott, nem tudok eltekinteni az egyiktől vagy másiktól. Nick Offerman olyan színészi játékot hozott évadokon át, amely szerepét hatalmassá és halhatatlanná tette. Ha néha mosolygott, az megmelengette a szívem, nevetése mindegyikünk gonosz nevetése, és a kémia Leslie és közte fantasztikussá magasodott a hetedik évadra. Teljesen megdöbbentett, mekkora hangsúlyt kapott kettőjük barátsága az utolsó évadban, és ezért respect az íróknak. Az, hogy Leslie-t Ron kisérte az oltárhoz, vagy hogy egy éjszakára összezárva kellett kibékülniük, és ott mit leműveltek... Ezen kívül sosem fogadták el egymás felfogását az irányításról, munkáról vagy akár az életről, mégis ki tudtak egyezni. Ron karakterének fejlődését tökéletesen alkották meg, a szigorúan anti-vega és kormányellenes amerikai asztalos hapsitól kezdve a barátig és furcsa családapáig minden a helyén volt az ő esetén. Nagyon szükséges volt elmagyarázni, a teljesen passzív Ron miért vette fel dolgozni a túlbuzgó Leslie-t, és hogy talán Leslie volt az egyetlen, aki igazán meg tudta sérteni az önérzetét. Ő volt a sorozat apafigurája, amire komoly szükség is volt, mind Leslie mind April számára. Végigkönnyeztem az utolsó részt, ahol megmutatták, mi lesz vele (és a többiekkel is) évek múlva, valamint a stáblista mellé tűzdelt bakikat. Számomra Leslie és Ron vitte az egész sorozatot a hátán, a többiek pedig itt-ott segítettek ki a hézagokban. #ronswansonismyspiritanimal

Hogy kiemelkedő lenne, vagy mérféldkő a sorozatok történelmében? Nem hiszem. Hogy hihetetlen kikapcsolódást nyújt, vagy épp hatalmas nevetéseket okoz, annál inkább. Ez a sorozat képes volt elérni, hogy az egyik percben még nevessek, a másikban pedig könnyek gyűltek a szememben, mert lágy váltásokkal komolyan tudta venni magát és a karaktereit. A részek átlagosan 20 percesek, mely vizsgára tanulás közé helyett beszúrható, esténként vagy csak úgy néhanapján megnézni pár részt. Csak ajánlani tudom, ha már eleged van a képregényes vagy drámai sorozatokból, nem akarsz folyamatosan verekedéseket és precízül megalkotott akciójeleneteket bámulni negyven percen keresztül.

Az intrója pedig nagyon jellegzetes és dudolgatható, egyszerű, de nagyszerű. Imádom, na, friss még a befejezett élmény.

 

U.i.: Ajánljatok sorozatokat, lécci! Jön a nyár, az egész nap ágyban dögléshez kell valami jóság.