Hogyan változtattam az életemen? - 4. rész: Erasmus és az idei szerelem

Őszintén szólva egy más jellegű bejegyzést kezdtem el írni, amit jövőhéten meg is fogtok kapni, de ma vájkáljunk kicsit az életemben, mert úgyis ért a dolog, illetve hamarosan évfordulót is ünneplek. Az évfordulót annak, hogy egy éve belevágtam életem kalandjába, amit soha nem fogok megbánni, és csak ajánlani tudok másnak is. Cserediák lettem, és ez volt a lehető legjobb döntés, amit hozhattam.

Az előzményeiről itt nem beszélnék, megtettem azt egy korábbi részben, ami visszaolvasható a blogon. Külön tartalmi beszámolót sem tartok, mert arról többet ITT olvashattok, ha szeretnétek. Nem is arról mesélnék, hogy mit éltem meg, inkább arról, hogy mit tanultam, és milyen pozitívumokat hozott a négy hónapnyi világvégén távollét az életkémbe.

A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2017 Minden jog fenntartva

"Szabadság". Egyértelműen az egyik legfontosabb tényező lett az életemben, mert nem azt mondom, hogy itthon hat lakat alatt tartottak, de azért a "kivel, mikor, hova, minek, mikor jössz" kérdéssorozat a családomban állandó jellegű volt. Egy szinten ez rendben is van, csak sajnos utólag jöttem rá, hogy az a szint 20-21 évesen már túlzás. Amíg Krakkóban voltam, senki meg nem kérdezte, hogy kikkel és hova megyek, max anyu, de neki is csak leadtam a drótot, hogy este ne keressen, nem leszek Viberen, és csókolom. Hazaértem után elkezdett visszaállítódni a régi szokás, de megállj adtam neki, idén nyáron pedig totális freedom van. A családom amúgy király, szóval nem ellenük irányul a dolog, de nekik is kellett idő, hogy megszokják, újra itthon vagyok, míg 4 hónapig 600 kilométer és a szakadozó internet választott el minket. 

A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2017 Minden jog fenntartva

Kikapcsolódás és ismerkedés. Említettem már, hogy korábban nem igazán jártam szórakozni, és most sem igazán rajongok a klubbokért, de azért próbálkozom. Kint konkrétan az egész októbert végigbuliztuk, mert egy külön légkörbe kerültünk, amihez foghatót nagyon nehéz megteremteni itthon. Mindenki külföldi volt, mindenki idegen és mindenki ismerkedés, kapcsolatteremtés céljából ment ugyanarra a helyre, így nem volt az a szorongás, hogy egy stabil társaságban kell "teljesítenem". Ott tanultam meg igazán, hogy lazán leszólítok embereket, hogy mennyire könnyű pár kérdésből komoly filozófiai csevejt kezdeményezni, vagy hogy az olaszokkal vigyázni kell, mert leharapják a füled. (benfentes vicc, sorry, nem mondhatok többet, de azért sokat emlegetett pillanata az életemnek). Míg korábban ELKÉPZELHETETLEN volt, hogy én bárkit leszólítsak (kivéve táborokban, de az más helyzet), mostanság lazán odasétálok vadidegen törökökhöz néha napján, aminek páran örülnek (én), páran nagyon furán néznek rám (kb. mindenki más). YOLO van, és az egész YOLOságom erre a spontán tényezőre épül mai napig.

A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2017 Minden jog fenntartva

Egyedüllét. Sokáig csak arra emlékeztem, hogy mennyire király volt minden, mennyire jó volt fontos emberekkel megünnepelnem a szülinapom, vagy hogy mennyit kirándultunk, ittunk, buliztunk és mennyire király óráim voltak, az utóbbi időben azért sokszor eszembe jut, hogy én bizony sokat voltam egyedül is. Rengeteget sétáltam egyedül a városban - innen jött egyébként a mániás 10 ezer lépés/nap szokásom, - egyedül sírtam éjfélkor a szülinapomon a koliszobámban, egyedül jártam kávézóba tanulni vagy olvasni. Megtanultam ezt kezelni, és mérhetetlenül hálás vagyok ezekért a pillanatokért is, mert borzasztóan erőssé és magabiztosság tettek. Ilyenkor tanultam a legtöbbet önmagamról, arról, hogy hogy kezeljem a problémáimat, és igyekeztem magam és szituációkat kívülről látni, amit hatalmas tehetségemnek tartok ma már. Az egyedüllét nem szégyen, nem rossz, hanem kiváltság és hasznos. Ámen.

A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2017 Minden jog fenntartva

Annak, hogy nem lettem teljesen depressziós a hazajövetelkor, azt egy furán kialakult, soha nem gondolt, sőt, évekig ellenzett kapcsolatnak köszönhetem. Páran tudtok róla, hogy tavasszal eltűntem, még páran az okát is, de azért most, ennyi hónappal később végre érzem azt a késztetést, hogy írni is tudjak róla. Elméletileg tavasszal mindenki bekattan, és szerelmes lesz, vagy mi a fene, ami rám soha nem volt jellemző, erre bumm bele, tessék, idén tavasszal engem is eltalált az Ámor méregnyila, és rózsaszín ködben úszva megszerettem egy olyan embert, akivel azt hittük, végre jó az időzítés. Nem, nem volt az, és ezt utólag, már mint barátok, mindketten beláttuk. Tudjátok, nagyon cukimuki tud lenni az egy könyvben, ha a fiúnak baja van, a főszereplő csaj meg mindent megold. Én mindig a megoldó, meghallgató ember vagyok, amit IMÁDOK csinálni, csak hát ez level99 volt az addigi level 50-hez képest. A jó pillanatok nagyon jók voltak, a rosszak viszont nagyon rosszak. Ebből a kapcsolatból tanultam meg, hogy milyen is a boldogság, és hogy ez rohadtul nem állandó, nem is lehet az, és nem is lehet ezt kikötni életcélként. Senki nem tud állandóan boldog lenni. A boldogság egy pillanatnyi állapot, ami ideig-óráig tart, és csak magamnak köszönhetem, ha kialakul. Az, hogy idén tavasszal szerelmes lettem volna, utólag látva eltúlzott jelző, inkább rózsaszín ködben rajongtam valakiért, akivel akkor görcsösen együtt akartunk lenni, és nagyon akartuk, hogy működjön. Neki kellett valaki, nekem pedig kellett az, hogy valaki akarjon. Nem bánok egyetlen percet sem az illetővel, sem akkor, sem azóta, mert bár már nem vagyunk együtt, valahogy sokkal több mindent megosztunk egymással, mint mikor rózsaszín ködtől becsiccsentve találkoztunk. Köszönhetem neki azt, hogy szabadabb lettem, hogy jobban kiállok magamért, és hogy igenis elmondhatom ha valami bajom van, formálhatok véleményt és picit fel is nőttem mellette, rájőve, hogy én bizony 21 éves vagyok, nem pedig 16 éves, apu pici lánya. Mai napig motivál és elgondolkodtat, de azért a véleményét meg kellett tanulnom kezelni. Ő megtanult kicsit jobban bízni az emberekben, leszarni és beleyolózni a nagyvilágba, amihez remélem van valamennyi közöm. Mindig is fontos lesz számomra, és ha bárki bántani meri, azt tutira kinyírom, mert úgy érzem, ehhez csak nekem lehet jogom. 

Egy nagyon fontos tanulság, amit számotokra is át akarok adni: én valahol ott csesztem el, hogy feladtam a saját életem másért, ami soha az előtt nem volt szokásom. Ezek után még inkább megbecsülöm azt, hogy mim van, az #alonetime-jaimat és a kitűzött céljaimat. Elsősorban magamért kell mindent csinálnom, a többiek jöhetnek aztán. S láss csodát, azóta aktívabb, buzgóbb és eltökéltebb vagyok, mint valaha. De ez nem egyik pillanatról a másikra jött, komoly önismeret kell, ami lassan második éve tart, és nem tanulható könyvből. 

A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2017 Minden jog fenntartva

Lassan vége 2017-nek, talán ennek tudható be, hogy kezdek szentimentálisabb is lenni, plusz az ősz nálam legtöbbször a depressziósabb időszak, ami ellen erősen és kitartóan harcolok már most is. Nehogy már engem egy évszak kikezdjen, pls! Fura abba is belegondolni, hogy hamarosan egy éve, hogy kimentem Krakkóba, hogy már 365 nap eltelt azóta, hogy a bátyámat kikísértem a buszmegállóba, és végigsírtam három napot, majd teljes erőbevetéssel bedobtam magam az orientációs héten, és kézzel-lábbal, de szövegeltem angolul. Szerettem az akkori életemet, és szeretem azt, aki ott lettem, így aki csak teheti, könyörgöm neki, hogy vágjon bele, és élje meg, milyen igazán függetlenedni. Otthon, a szobában ülve semmit nem fogsz tudni az életről.

A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2017 Minden jog fenntartva

Bocseszcsocsesz, hogy ez már megint egy regény szintű bejegyzés lett, próbálkozom visszafogni magam, dehát ha egyszer sok a mondandóm, akkor így jártatok, én is, meg a görcsölő kézfejem is. Ha nem csak a blogbejegyzéseket, hanem engem is követnétek, akkor Facebook, Instagram, Moly megtehetitek.

Csókoltatom a csibéimet, és köszönöm, hogy lassan másfél éve kitartóan olvastok:

U.i.: Sajnálom, hogy csúszkálnak a blogbejegyzés megjelenések, de nekem is beindult az egyetem, azonban erősen igyekszem nem túl sokat késni. Köszönöm megértésetek. :)

A weboldal teljes tartalma, ezen belül is a felsorakoztatott képek  a szerző tulajdona. Engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása, a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A link megosztása megengedett. / Copyright © 2016-2017 Minden jog fenntartva