Baráth Viktória: Egy év Rómában

... avagy fussunk neki még egy Baráth Viktóriának.

Az Első tánc után én tényleg bizakodó voltam. Reméltem, hogy az írónő fejlődhet, változhat, hiszen az írás, főleg a könyvírás akármilyen könnyűnek is tűnik, rohadt nehéz meló. Egy kerek történetet kreálni, melyet az olvasó szerethet, magáénak érezhet, a reális világba is beleilleszthető, ahol a szereplők a barátaink lehetnek, és melyben minden szál tisztességes lezárást kap.

Na, hát ez nem az a könyv volt. De mint minden értékelésnél, tisztáznám azért a fülszöveget:

Két ​megtört szív. Két reményvesztett lélek. Egy közös cél: megtalálni a boldogságot.

Leila Findley, a 33 éves írónő élete mélypontra kerül. A múltjában történt tragédiák hatására kialakult depresszióját alkohollal, gyógyszerekkel és egyéjszakás kalandokkal próbálja kezelni. Ezt azonban a kiadója nem nézi jól szemmel, így ultimátumot kap: vagy elutazik, hogy naplót írjon, amit végül könyvként kiadhatnak, vagy elveszíti a szerződését, az utolsó dolgot az életében, ami legalább egy kicsit boldoggá teszi. Nincs más választása, egy évre Rómába kell költöznie. 

Hogy könnyebben boldoguljon az idegen városban, segítséget kap Jonathan Raymond atya személyében. A férfi pontosan Leila ellentéte: mosolygós, jókedvű, életvidám, ezért az állandóan komor hangulatú lány eleinte elutasítóan bánik vele. Az atya pozitív hozzáállása azonban őt is megfertőzi. Szokatlan barátságuk egyre jobban elmélyül, amitől Leila úgy érzi, hogy a legmélyebb gödörből is létezhet kiút.

Képesek vagyunk megküzdeni a múltunk démonaival? Lehetünk még a tragédiáink ellenére is boldogok? Ránk találhat a szerelem azután, hogy már végleg letettünk róla?

Nem tudom, ki írta a fülszöveget, de az tény, hogy végtelenül kecsegtető kifejezéseket sikerült beletennie, melyek vélhetően másoknak is bejött. Mármint írónőről szól a sztori, Rómában, esélyt kap, és egy pozitív papot, mert hát kell egy karakter, aki a jófiú szerepét betölti arra az esetre, ha már unnánk a rosszfiús sztorikat. Ilyen alapokkal azért nem nehéz kacifántos sztorit írni.

Ami tény, az írónő fejlődött, nem is keveset. Borzasztóan olvasmányos az írásmódja, letehetetlen mézesmadzagokat húz el előttünk, így én is azok táborát erősítettem, akik éjszakába nyúlóan olvastak. Mind tudjuk, mi lesz a vége - pontosítva azt hisszük, hogy tudjuk, és végülis tényleg az, de mégse az, long story - de azért várjuk, hogy  valóban melyik karakter mögül mi bújik elő. Aránylag több háttérinfót tudtunk meg mindenkiről, Leila "nagy" titkáról, ami bár nagyon szomorú, és borzasztóan sajnálatos, hogy mindennap történnek ilyen dolgok, attól még semmi egyedit nem találtam benne. Nem tudom, hogy a leírás nem volt jó, vagy csak ekkora köcsög vagyok, hogy nem éreztem át, de vélhetően az előbbi, mivel Raymond atyáé meg őszintén elszomorított. 

A sztori lassan indul, főleg nagyon depressziósan és egy idő után unalmas önsajnáltatással, épp ezért túl hirtelen jön a váltás, de egye-fene, legalább váltottunk és egyre több vidám esemény részesei lehettünk, várakozással, mindennel együtt, mely már gyorsít a tempón és valódi izgalommal tart. Engem tényleg érdekelt, hogy mi lesz Leilával, Fabioval, Raymond atyával és hogy lesz ebből egy évnyi Róma, mikor a könyv háromnegyedénél még mindig csak Augusztusban tartunk (júniusban kezdtünk). A karakterek közül senkit nem tudtam megszeretni, lévén Leilát nem igazán lehet, Fabio nem volt kidolgozva, hanem csak úgy írás közben lett kitalálva a helyzethez illő viselkedése, és Raymond atya is a semmiből volt túl kedves és aranyos kis cukormáz, a többiek meg csak úgy voltak. Jó, mondjuk az atyát tényleg bírtam, nehéz őt nem kedvelni, hát egy celeb, egész Róma ismeri és isteníti. A tájleírások az elmegy kategóriában csillagos ötöst érnek, aki járt már Rómában, az biztos nem volt megelégedve, aki még nem Google-zott rá a városra, annak meg megfelel, de semmilyen olaszos hangulatot nem tudtam átérezni, pedig alapjáraton bírom mind az olaszokat, mind a temperamentumukat, sőt, még a génjeimben is van italiano.

Az pedig, hogy magyar zeneszámokat írt bele az írónő, nagyon aranyosnak gondolhatta a kiadó, de ahogy az elsőt megláttam, abban a pillanatban úgy kizökkentem az egész történetből, hogy már vissza se tudtam térni. Hiába volt elmagyarázva Leila élettörténete meg családi háttere - lehadarva két oldalban -, egyszerűen nem értettem belőle semmit.

Igen irritáló volt a folyamatos ismétlés is. Leila kétmilliószor elmondja ugyanazt az atyának, ami persze egyszer-kétszer tök jó, mind mondunk néha szépet a barátainknál, de mikor már fene se tudja, hanyadszor kiáltotta ki szentnek, ott már felcseszte az agyam és csak haladni akartam. Ezek a cselekményismétlések helyett kibonthattuk volna Fabio szálát is jobban, hiszen nonsense, hogy a faszi állandóan a haverjainál van, aztán meg ki van bukva, ha a nője nincs otthon, dehát ő sincs, ergó, honnan tudja, hogy nincs. De ez már spoiler, abba meg nem megyek bele, olvassátok el, és megértitek. Elég sok mindent tudnék még kommentálni, de próbálok spoilermentes maradni, lévén ez egy értékelés lenne, nem pedig könyvbemutató.

De ami végleg kiverte nálam a biztosítékot - és ahogy gondolom mindenkinél fogja - az az utolsó fejezet. Mint történeteket kedvtelésből író személy, azt mondom, hogy brutálisan király, a pofám leszakadt mekkora csavar, soha ehhez hasonlót nem olvastam még. Az pedig, hogy az írónő ezt meglépte, az hatalmas tapsot és elismerést érdemel.

Viszont mint olvasó, joggal érzem magam átvertnek és pofára esettnek. Vagyunk még így egy páran.

Lennék e szíves a pozitívumokkal foglalkozni? Igyekszem. Raymond atya jó fej, egész addig, míg el nem dob mindent, de ez tartozzon más lapra. A könyv komoly témákat érint, melyről jó olvasni, Leila jellemfejlődése pedig örömteli. A borító szép, a történet olvasmányos, és tényleg jól lehet vele haladni, aki pedig szereti a romantikát, az külön élvezni fogja a szívrobbantó megnyilvánulásokat. Magyar íróktól mindig élmény olvasni, nem volt ez máshogy az Egy év Rómában esetén sem.

Kinek ajánlom? Akik a tengeren, Balcsi parton, medence szélén olvasnának valami lightosat, elmerülnének egy csepp Rómában, és élveznék a történet pattanásig feszített helyzeteit.

Köszönöm a példányt az Álomgyár kiadónak!

Kánikulában szobábahúzódós csibeölelés: