Tartozok egy kis magyarázattal.

Hol kezdjem.

Mondjuk ott, hogy sajnálom. Hogy bocsánat, és hogy tényleg őszintén az elnézéseteket kérem. 

Mert ezt nagyon nem így akartam. És nagyon nem így terveztem.

Csak a nagyon közeli ismerőseim látták az elmúlt fél évemet, és pláne a nyaramat. Azt, hogy mennyire nem tudom, mit csináljak, és mennyire nem találok munkát. A pénz fogyott, az állásinterjúk után jött a csalódást keltő üzenet - vagy annyi se, külföld kontra szív harcban utóbbi nyert, anyámék nyakán pedig 22 évesen már nem annyira szerettem volna élni. 

Viszont beindult a fotózás. Motivált lettem a blogolásban újra, jobbnál jobb témaötleteim lettek. Úgy voltam vele, hogy fuck that, ha már nincs munkám, addig csináljam azt, amit szeretek, aztán majd megoldjuk valahogy a többit. Főleg az anyagiakat. Mert csessze meg, az életben nem az a legfontosabb, hogy 20 égősorral legyen kivilágítva a házad az "xmas vibe" miatt, vagy hogy épp szomi vagy, mert a neten rendelt ruhádnak fura az anyaga. Őszintén elegem van ebből a csillámpóni szemléletből, ezért is írok nektek most kicsit részletesebben a saját gondomról.

Nem panasz, hanem őszinte megnyilvánulás. 

Szóval csináltam, amit szerettem, közben naponta több tucat önéletrajzot küldtem szét Szeged környékére, olyan állásokra amikhez nulla affinitásom sincs, de valamerre mozdulni kellett. És láss csodát, újra behívtak egy állásinterjúra, élmény volt, legyintettem rá, hogy ide se fognak felvenni.

De felvettek. Én meg elsírtam magam az email láttán.

Rengeteg mindent éreztem egyszerre. Egyrészt csalódtam, mert nem a szakmámban találtam munkát, sőt, még csak nem is társadalmi vagy egészségügyi szekcióban, amihez legalább értek egy miliszekundumnyit. Csalódtam, mert tudtam a munkaköri leírásból és beosztásból, hogy most jó ideig semmilyen életem nem lesz, mert 12 órázok majdnem minden nap minimálbérért (jepp, hétvégén is). Csalódtam, mert minden, ami épp beindult, le kell, hogy álljon. 

Másrészt ott volt az izgalom, hogy wow, én most felszolgáló-eladó-barista leszek, és hogy csomó emberrel fogok találkozni, beszélhetek majd angolul és lesz egy csomó új kollégám. Örültem, hogy visszajöhetek Szegedre, és hogy kezdhetek egy új életszakaszt albival, meg számlákkal, meg a barátaimmal, akik egy része szintén Szegeden van. S nem utolsó sorban lesz egy pici keresetem, ami az enyém, és valóban csak magamnak tartozok majd vele elszámolással. 

Tudom, ezek talán nem olyan nagy dolgok azoknak, akik már régóta dolgoznak, vagy rég maguk mögött hagyták a tanulmányi éveiket. Nekem viszont az. S másnak is az lesz.

A meló nem rossz. Nem álommunka, nem innen készülök nyugdíjba vonulni, de azért tényleg nem vészes a sok álldogálást leszámítva, aminek egészségügyi hatásait így az első hónap után már kezdem érezni. Sok újat tanultam, elvagyok a teák, kávék és csokik világában, napjában többször beszélek angolul és szerbül (Magyarországon vagyok, tényleg), pozitívan csalódók magamban a kódmegjegyző képességemet tekintve, valamint hogy tényleg marha kommunikatív vagyok, ez azért eddig annyira nem tűnt fel. Rájöttem, hogy mennyire nincs különbség a latte meg a cappucino, meg az ilyen cuccok közt (mondom ezt full kávéfüggőként), és hogy mekkora köcsög vagy, hogy ha zárás előtt 10 perccel még beülsz egy laktózmentes-koffeintmentes frappéra, és miattad nem tudunk időben kezdeni zárni. Érdekes észrevenni, mennyire jól használom a szociálpszichológiai tanulmányaimat gyakorlatban, és hogy rutinból jön néha a kamu, ha egy Rolex-et viselő faszinak kell eladnom valami méregdrága cuccot, míg másnak az őszinte megnyilvánulásaim a nyerőek. Minden nap új, de másfelől minden nap monoton, és a kettő között lavírozásban teljesen leszívódok agyilag. 

Ezért nem volt blogbejegyzés egy ideje, és ezért kérdéses, hogy milyen változásokat kell hoznom azért, hogy legyenek. Jön a Karácsony, a fullos szezon az Árkádban,a szaloncukrok és az ideges vásárlók, akik pont a próbaidőm végén fognak engem is idegállapotba hozni Móunika . Nem kifogásokat keresek, mert egy hónap kényszerszünet után azért elvonási tüneteim vannak, és brutálisan hiányzik az írás, a közösség és az, hogy agyaljak jó kis posztokon. 

Egyelőre nem látom át, milyen bejegyzések fognak érkezni, mennyire változnak a dolgok, hiszen biztos nem fogok középsulis haul-okat tartani, mikor épp az albim rezsicsökkentésén ügyködök, lévén, marhára nem lenne hiteles. A Neverhood's Diary egy napló, az én naplóm, mely velem együtt lesz felnőtt és velem együtt igyekszik fejlődni az olvasóival karöltve. Lényege ennek az egész bejegyzésnek, hogy tudatni akartam veletek ÉLEK, megvagyok, a blog is megmarad, nem fogok a süllyesztőbe merülni, nem ezért csináltam új dizájnt és kezdtem új témákba, hogy aztán se szó, se beszéd lelépjek. 

Köszönöm, ha itt vagy, vagy Instagramon, vagy Facebookon, vagy Molyon vagy bárhol a nagyvilágban és jó szóval, vagy csak a háttérből, de támogatsz, mert nagyon-nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam az utóbbi időben, melyek rengeteget segítenek, és tessék, végre leültem, és magyarázatot adtam szinte mindenre.

Szinte.
Mert azért meglepetések még maradnak ;)

Csókoltatom a csibecsaládomat, és hamarosan újra olvashattok: