Hogyan változtattam az életemen? - 2.rész: egy kis múlt

by - június 11, 2017

Bár Fanny (@fannydebreczeni, tessék szépen csekkolni a művésznőt) már nagyon rágja a fülemet, hogy folytassam ezt a sorozatot, és kikössünk végre a megoldásnál, aminek hatására végre elmondhatom, hogy ott tartok, ahol, erre még egyetlen egy részt várni kell. Bocsesz.

Viszont, a héten visszamentem az általános sulimba (lesz róla vlog, amint lesz időm összevágni ;)), és a folyosókon járkálva a kissé kihalt épületben rájöttem, hogy nagyon sok szép és meghatározó emlékem van onnan, amik ennyi év után is érzem, hatással voltak rám. Így kaptok most egy kis múltidézést életem legmeghatározóbb 8 évéről, ami kb 65%-ban azzá kreált, aki ma is vagyok. Majd megértitek.
@ neverhood / Copyright © 2016-2017 Minden jog fenntartva!
6 évesen kerültem iskolába, a '96-os generáció helyett bedobtak a '95-höz, mert túl okos voltam az óvodához :D Ezen kijelentésemre persze mindig, mindenki kiröhög, de amúgy tényleg így volt, 5 évesen már folyékonyan olvastam, pont nem tudtak velem mit kezdeni az óvónők, szóval inkább elpateroltak az iskolába. Ez már önmagában indított egy kisebb identitásproblémát, mert nem tartoztam az idősebbek közé, de az alattunk levő generációhoz sem. Mondjuk 6-7 évesen erre pont magasról tettem, ez inkább felsőben alakult valós belső problémává.
Szóval, 6 évesen megkaptam a világ legjobb tanítónénijét és a világ legjobb alsós osztályát, amit csak kívánni lehetett, elsőben pedig csuklóból megnyertem az általános suli olvasási versenyét, ami bár így utólag nem egy nagy dolog, nekem akkor brutálisan nagy löket volt. Ugyanebben az évben kezdtem a zeneiskolát is (...), szóval iskola melletti elfoglaltságom is volt bőven. Iskola után sose haza mentem, mindig a Nagymamámnál volt a családi gyülekező, ő vigyázott ránk, és ez a rutin 2010-ig, az elhunytáig így is maradt. Ezért egyébként a többiek mindig furán néztek rám, de már akkor is volt bennem egy vehemencia, és elküldtem minden beszólogatót a francba. Ezt a tulajdonságomat egyébként becsülöm, mert nem érzem jól magam, ha meg kell hunyászkodnom valaki alatt, és ha így nézzük, ezt az általános iskolának és a gyermekkori piszkálódásnak köszönhetem.

Elsős koromban még megérkezett Tincs is az életembe (lesz róla vlog, ha akarja, ha nem :DDDD) és beszartok, de 15 év után még mindig mellettem van, és még mindig a legjobb barátnőm. És még mindig félek, hogy ha egyszer összeveszünk valamin kegyetlenül, akkor minden kínos képet-videót-beszélgetést-titkot felpakol az internetre. Ő volt a nagyon csendes lány, én pedig aki a torka szakadtából üvöltött, mert igazából nem volt rajtam hangerőgomb :D Ha csak nem voltunk szétültetve a tanítónéni által (mindig szét voltunk, túl jó volt az osztályközösség), akkor együtt ültünk, felsőben meg aztán pláne, egy kisiklást eltekintve mindig a középső sor valamelyik padjában, ő jobbról, én pedig balról. Ő (volt) a csendes, békés, enyhén strebó barátnőm, én pedig a totálisan meg nem értett, lázadó, fékezhetetlen, gyakran hisztériázó és "márpedig én mindent jobban tudok" felfogású barátnője. Arról nem is beszélve, hogy harmad unokatestvérek vagyunk, amúgy. Így utólag már látom, hogy a nagymamáink vérmérsékletét örököltük mindketten, mert Tincs azóta egy vadállat lett, én meg magamhoz képest kissé lenyugodtam. Merje valaki azt mondani, hogy köztünk nincs egyensúly. 
@ neverhood / Copyright © 2016-2017 Minden jog fenntartva!
Az egy dolog, hogy a gyerekek piszkálódnak, csúfolják egymást. Nos, engem ezek a dolgok letraumatizáltak, nagyon hosszú évekre. A súlyom volt a központi téma, osztálytársak és a családom részéről is. Hiába jártam már akkoriban táncra is, őszintén szólva nyűgnek éreztem a mozgást, a mamám főztje viszont túl finom volt, meg hát tudjátok, milyen egy jó klisés nagymama: tele sütivel és egy hétre elegendő kajával. Rettenetesen pufi gyerek voltam, negyedikben még külön orvosi kivizsgálásra is elküldtek, mert túl magas volt a vérnyomásom az átlaghoz képest, aztán kiderült, hogy csak kövér vagyok, le kellene fogynom. A torna pláne nem ment, mai napig emlékszem, mekkorákat buktam például a bakon, vagy hogy mindig utolsók közt voltam a futóversenyeken. Ezért volt valószínűleg ekkora szám is: kompenzáltam. Kompenzáltam azt, hogy baszogatnak, hogy beszóltak az öltözködésemre, hogy mindig a barátnőim érdekelték a fiúkat, akik hozzám jöttek segítségért, és hogy én nem érdeklek senkit. Én lettem a haverlány, és egy idő után elhittem, hogy nekem tényleg ez a sors jutott.

Így utólag nem bánom, hogy így alakult, nagyon sokat köszönhetek a mai racionális felfogásomnak azért, mert annó mindenki inkább haverként, mint sem lányként kezelt. Mindig a fiúkkal mentem haza suli után, kiismerve így a gondolkodásukat és számos hülyeségüket. Plusz faltam a könyveket, egyiket a másik után, minden este elalvás előtt, ami annyira berögzült rutinná vált, hogy ma, ha még ittasan is érek haza egy jó buli után, akkor is muszáj legalább 2 oldalt elolvasnom, különben nem fogok tudni aludni. Placebó vagy a fene se tudja. Imádtam a romantikus sztorikat, és ahol tökösek voltak a lányok, (Louis Sachar: Laura titkos társasága - életem legtöbbször elolvasott könyve) én is olyan akartam lenni, mint ők. 
Mindenki döntse el, hogy ez sikerült e, vagy sem, de az tény, hogy törekszem rá.
@ neverhood / Copyright © 2016-2017 Minden jog fenntartva!
Az olvasás miatt imádtam a magyar órákat, a földrajz is mindig közel állt a szívemhez és hetediktől kezdve az informatika is a favoritok közt volt. Nagyon fontos pillanata volt az életemnek az is, hogy jó magyar tanáraim voltak, és egy elég ijesztő osztályfőnököm felsőben, akinek mégis köszönhetem, hogy nagyszerű versenyeredményeket érhettem el. Ezekre felkészülve jön rá egy gyerek, hogy nem csak minden az ölébe hullik, ahogy azt szeretné, és hogy őszinte legyek, nekem ezen a felfogásomon épp időben sikerült változtatni. Infó/média versenyen majdnem az országosig jutottam, ami Szerbiában nem kis szó, jó pár fordulót meg kell járni, míg ott kikötsz. 

Szóval ha valamire megtanított az általános iskola, az az, hogy kiálljak önmagamért, és soha, semmilyen körülmények közt ne tagadjam azt, aki valóban vagyok. Lehetnek tévutak (voltak is az utóbbi időben, erről később), de azért van a szám, és azért van a hangom, hogy megszólaljak. Hogy az asztalra csapjak. Lehet, hogy sokszor ez magas decibelen történik a részemről, amit nem mindenki tud kezelni, de nem érdekel. Tanulni másoktól nem csak lehet, hanem kell is, viszont ha más a saját okítását próbálj rád erőltetni, azt hagyd ott a francba az utca közepén. Kellett pár seggberúgás az élettől és az osztálytársaimtól ahhoz, hogy most, 21 évesen ott tartsak, ahol. Szerettem az általánost a maga módján, a hullámvölgyeivel, a rohadt német szótesztjeivel, a sírva felelésekkel fizikán, vagy az ablakon kimászós műszaki/technika órákkal. Imádtam, hogy matekon a legjobb barátnőmmel és az akkori két legjobb barátommal ülhettem, hogy külön szerben először haveromra borult a pad, majd rám is. Csodás érzés volt, mikor nyolcadikban összefogott értem a felsős osztályok nagy része, mikor kiraboltak, vagy mikor ugyanezekkel az emberekkel együtt töltöttünk egy hetet a suli nyári táborában.
@ neverhood / Copyright © 2016-2017 Minden jog fenntartva!
Lehet, hogy azt kellene néznem, hogy mennyit csesztettek a kinézetemmel, és a súlyommal, de utólag mindent máshogy lát az ember. Ezért is írom kicsit napló stílusban ezt a sorozatot: ez nem más, mint jegyzet önmagamnak, önmagamtól, a nehezebb és sötétebb időkre, mikor épp nem fogom látni a jót az életben. És példa nektek, hogy a szarból igenis lehet várat építeni, vagy ha az élet citrommal kínál, kérj mellé tequilát is, vagy nyomd a citromot az illető szemébe. És minden egyéb klisés kifejezés, szóval értitek.

Bár az iskola és én is átalakultunk azóta, egy dolog stabilan megmaradt: a lányöltöző ajtaja még mindig brutálisan le van szakadva. Látom a hormontúltengéses fiúk azóta sem változtak.

Remélem még mindig tetszik nektek ez az életemet bemutató kis sorozatszerűség, szívesen várok ötleteket arra vonatkozóan, hogy mire vagytok még kíváncsiak, vagy ha mégse, akkor azt is írjátok meg, minden vélemény fontos számomra. Kövessetek a blog új Instagram oldalán, Facebookon vagy Molyon, ráadásul még a NYEREMÉNYJÁTÉK is tart, szóval bátran jelentkezzetek és küldjétek a képeket!!!

You May Also Like

0 megjegyzés