Négykeréken tesókkal, 400 kilóméteren - Roadtrip élménybeszámoló: 1. rész
Persze hiába a tervezgetés meg a Google Map, eltévedések voltak tisztességgel. De ne szaladjunk ennyire előre.
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
Reggel ki volt az, aki időben felkelt és percre pontosan fél 9-re elkészült? Én. Ki volt az, aki még akkor nyomtatott ki dolgokat, és aznap kora reggel ment még fodrászhoz külön kérésre? Természetesen a tesóm. Meg sem lepődtem. Még unokatesóm is aránylag időben ideért, szegény csak ült a konyhában, és nézte a káoszt, amit mi egy átlagos családi reggelnek hívunk. Végül a tervezettel fél órával később mind beültünk a kis cukker járgányba, és első úticélunk, Kikinda felé vettük az irányt. Még ki sem értünk a faluból, máris belefutottunk egy trafiba, így azóta is várjuk a szerelmeslevelet a rend bátor őreitől. Avagy hogy máshogy kezdenénk egy roadtrippet, de komolyan.
Mi határmenti kölkök vagyunk, ritkán járunk a bánáti régiókban, pedig köztudott és teljesen alapokra épülő sztereotípia az ottani életmódi és maga a bánáti lét. Nem igazán tudom ezt nektek leírni, ők egyszerűen csak tipik bánátiak, kissé parasztosnak titulált beszéddel, érdekes megnyilvánulásokkal és sok szórvány falucskával. Ezt még inkább tetézte a semmi közepén csomópontokban legelésző bocicsorda vagy barihad. Én imádom őket, állatorvos szülők gyerekeként mindegyiket odamennék megsimizni, míg le nem harapják a kezem, szóval sztorizgatva, bámészkodva robogtunk a igencsak kis forgalmú, de annál inkább foltozott úton. Annyira nem volt forgalom, hogy egy pontnál kértem tesómat, hogy húzódjon le, nekem ezt le kell fényképeznem, és gond nélkül kiálltam az út közepére fotózgatni a nagy semmit. Teljesen az az érzés jutott eszembe, hogy az amerikai filmekben vannak ilyen elhagyatott sivatagok, utak, már csak az utat átszelő ördögszekér hiányzott volna a képről. Se előttünk, se utánunk egy jármű nem haladt, ami szerintem a városokban folyamat dugógban csücsülő egyének számára ismeretlen érzés lehet. Üdv Bánátban!
Kikinda egy körzeti központi város (fogjuk rá megyeközpont, de nálunk nincsenek megyék. long story), ahol röhej, de életemben egyszer voltam, és akkor is informatikai (!) versenyen. Pedig alapjáraton nincs messze, szinte minden normális vajdasági gyerek azért járkál arra, én valahogy kimaradtam a buliból. Meglepően pozitívat csalódtam, mert bár erősen balkáni jellegű a város, a korzója (nálunk az a szép, sétáló főutca) tiszta és igen zsúfolt, élettel teli. Najó, persze azért jót röhögtünk azon, hogy három fogadóiroda (alias kladionica) egymás mellett van, ami mennyire abszurd már. A parkok és a zöld területek rendezettek, csak néhány épületen volt graffitinek titulált firkálmány, ami higyjétek el, balkáni szemléletben teljesen pozitív arány! Az egyik kulturális épület belső kertjébe betekintve rájöttünk, hogy miért van ekkora nyüzsgés és még inkább miért van ENNYI gyerek: valamilyen kézműves aktivitás volt, mely megmozgatta a város embereit.
Nekem mániám az utóbbi pár évben bébigyerekeket fotózni, és ez nagyon durva pedofil felhangnak tűnhet, pedig eskü nem vagyok az, csupán szeretem elkapni azokat a pillanatokat, melyeken egyszerű és feltétel nélküli boldogság látható, a gyerekekből pedig ez sugárzik. Kikindán kishíján röpködtek körülöttem a kismanók, nem győztem kattintgatni és ez által érdekes szülői megnyilvánulásokat is lencsevégre kapni, amiből lejjebb mutatok majd képeket.
Eközben kiderült, hogy jaaa, amúgy unokatesóm Kikindáról írta az egyik beadandóját, és random felismer épületeket. Így kerültünk be a múzeum udvarába is, és néztük meg Kikát, a mamutcsontot, ami amúgy tök menő volt. Be a múzeumba nem mentünk, mert sem az időkeretünk, sem az érdeklődési körünk annyira nem vonzott befelé, így inkább elmentünk a városházával szembeni sakkpályára sakkozni, mert ugye teljesen normális, hogy két huszonkét éves gyerek nekiáll a tér közepén óriássakkal abálni egymást. A nagy és okos bátyám persze egyből beleszólt, a javamra, így unokatesóm gyorsan izzadni kezdett és végül az általam felajánlott döntetlenben egyeztünk ki. Nem akartam családi botrányokat, na.
Közben eszembe jutott, hogy bár szombat van, egyáltalán nem néztük meg, hogy kell e parkolásért fizetni, szóval kicsit tempósabb gyaloglással indultunk visszafelé, miközben a fülem kezdett az agyammal összhangban működni és előszedni a rég elveszett soha nem is volt szerb tudásomat. Egy pillanatra kifejezetten büszke vagyok - és az apukának is respect, amiért nem a búsfenébe küldött fel - mikor is épp egy galambokkal játszó kislányt fényképeztem le, az apuka pedig szólt a kislánynak, hogy "nézd, a néni fényképez, mosolyogj" - szerbül, én pedig megértettem, fuckyeah!! Sőt, megkérdeztem szerbül (fuckyeah no 2.), hogy gond lenne-e, ha még egyet csinálnék, mire mondta, hogy csak nyugodtan, és a kiscsajszi úgy pózolt nekem, mint egy ANTM modell. Hát tündér, komolyan.
Parkolási büntetést befizető cédula nem várt ránk, ami áldás, így kacskaringózva egyet a városban - mivel a térkép szerint elsőre kikötöttünk valami isten háta mögötti helyen - tovább indultunk Aracs és Beodra felé.
Beodra egy tök kis falu, olyan király elhagyatott kastéllyal a főútja mellett, hogy én teljesen szerelembe estem. Egyértelműen a top 3 kedvenc elhagyatott hely listám egyik tagja, annnnnnyira szép. Hivatalosan a Karátsonyi-kastély nevet viseli, és bánatunkra a kaput lakat és lánc zárta le. Aha, hát erre még visszatérünk.
Szóval nézegettek minket ott a környékbeliek, hogy mi az istent járkál ott három magyarul beszélő gyerek a kerítés mellett, miközben arról beszélgettünk, hogy hogy lehet egy ekkora, patinás épület ennyire kihasználatlan. Szerencsém, hogy teleobjektívval tudtam távolról is jó képeket készíteni, a másik szerencsém pedig, hogy felmásztam a kerítés szélére, hogy jobb rálátásom legyen. Közben persze egyre ment a sztori, hogy de amúgy átmászhatnánk a kerítés azon részén, ahol mondjuk nincs szögesdrót, de egyikünk sem merte megkockáztatni. Mert mi van, ha be van kamerázva. Vagy mi van, ha valami erre bicikliző nénike/bácsika beszól a rendőrségre, hogy itt huligánok vannak.
Már visszaindultunk az autóhoz, mire YOLO alapon unokatesóm a bátyámnak adta a telefonját meg a pénztárcáját, és felkapaszkodott a kerítésre, majd egy laza érkezéssel máris a kerítésen belül volt. Én meg szintén YOLO alapon mentem utána fényképezőgépestől. Ha ő nem indul meg, én se, így viszont már minden mindegy alapon a kastélykertbe jutottunk. Az épülethez közelítve lefektettük a szabályokat: nincs vihogás, nincs sikoltozás, nincs pánik, ha pedig valaki előjön egy vadászpuskával ránk célozva, akkor cikk-cakkban futunk vissza a kerítéshez, úgy nehezebb minket eltalálni. Nem egész két és fél percet töltöttünk a helyszínen, csináltam pár közelit, megnéztük milyen szép aprólékos az egész, és mennyire üres belülről, majd az annó szebb időket is megélt szökőkutat megkerülve visszatértünk a menedékhelyünkre. Tesómat eléggé bántotta a tudat, hogy ő nem jött velünk, de ő inkább őrködött és nagyon jó munkát végzett.
A faluból kifelé jövet még megálltunk egy hatalmas templomot is megnézni, ami szintén élt jobb napokat. Tesóm parkolásával majdnem az árokban kötöttünk ki, de ez már meg se kottyant se nekünk, se az autónak, így vidáman vettük az irányt Aracs felé.
Aracsról azt kell tudni, hogy nem létezik. Tudom, wtf, hogy lehet egy helyre menni, mikor nincs is. Aracs egyetlen megmaradt épülete az Aracsi-pusztatemplom, amely nem csak a délvidéki magyarság, de egyáltalán a magyarság egyik legnépszerűbb zarándokhelye. Tatárok, törökök, minden jöttment letarolta a körülötte levő települést, ahol ma már csak szántóföldek terülnek el. Egy rohadt tábla se jelzi, hogy "ja, erre menjé' le", szerencse, hogy a drága bátyám tudta, hogy a kis murvás föld az út mellett visz a semmi közepén lévő romtemplomhoz.
Namost azért egy idő után kezdett furcsa lenni, hogy buszok (??) jönnek velünk szembe a kukorica és búzatáblák között, ami azért hiába nőttem fel faluban, még az én sokat látott szememnek is teljesen váratlan volt. Később feltűnt az is, hogy majdhogynem sornyi autó van mögöttünk és előttünk is. Itt már sejtettük, hogy valami nem mindennapi részesei lettünk, aztán több kilóméternyi földesúton való vonulás után megérkeztünk a helyszínre - és tovább néztük, hogy hova a jó istenbe kerültünk. Ugyanis rendezvény volt, csomó emberrel, sátrak, gyerekek, cukrosbácsik, íjászok, gyerekek beöltözve népviseletbe, jurták felállítva, lovak mindenfelé. Kiemelném: mindez a vajdasági pusztaság kellős közepén egy romtemplom körül. Egy gyors Google után rájöttünk, hogy sikeresen kifogtuk az Aracsi pikniket, melyről semmit korábban nem hallottunk, de úgy tűnik, mindenki más igen. Így nézegettük a fakardokkal egymást szétnyíró gyerekeket, a sütögető öregeket, a kézzel hajtott körhinta kosaraiban ülő lánykákat, és a nosztalgiázó nénikéket, bácsikákat. Meg azért a templomot is, lévén, oda mentünk elsődlegesen.
Van az épületnek egy érdekes feelingje. Sok helyen toldozva-foltozva van, hogy még egybe maradjon és álljon, ahogy tud, de közben egyes boltívek régebbiek, mint sok minden más a Földön. Ritka az, ha nem tudom írásban átadni az érzéseimet, de ezt valóban meg kell tapasztalni ahhoz, hogy megértsd. Ahogy elképzeled az oltárt, a padokat, az embereket, akik ott ültek és hallgatták a miséket, ahogy gyerekek unatkoztak a padokban ülve, ahogy a templom aurájától zenghettek a falak... Továbbra is imádom és szeretem az elhagyatott épületeket, és még inkább szeretek köréjük történetet képzelni, beleélni magam abba, hogy vajon mi milyen lehetett.
Tesómmal körbejárkáltunk, nem győztük nézegetni, elemezgetni, mi milyen lehetett, unokatesóm inkább a cukrosbácsinál vett zserbóját majszolta és várt ránk furán nézve, hogy mi köt le minket ennyire egy áldott romon. Ráhagytuk, mi értettük.
Ezek után azért már érezhetően kezdtünk fáradni, és éhesek lenni, pedig még félúton sem igazán voltunk. (~160 km). Törökbecse után, amiről megállapítottuk, hogy a valaha látott városaink legunalmasabbja és legjelentéktelenebbje, haladtunk tovább Zrenjanin felé, ami magyarul Nagybecskerek, de az életben nem hívtuk Nagybecskereknek, a mi környékünkön legalábbis. Unokatesóm bedobta hátul a szunyát, és én is alfáztam egy sort, miközben az ablakon keresztül égette a nap a combomat, és azt hittem, hogy lassan, de biztosan kigyulladok. Szalmabálák, búzamezők, legelésző bocik, majd újra kukoricaföldek, apró, három utcából álló faluk... ismétlődtek egymás után, a síkvidék pedig ezzel jár, igen kevés más textúra tud lekötni.
Én a túra elején kikötöttem, hogy ha kezdek éhes lenni, akkor marhagyorsan keresünk egy kajáldát, mert én tipikusan az a személy vagyok, aki akkor hisztis, ha éhes. Ezt pedig a két fiú szenvedné meg, az ő szerencséjük igazán, hogy Zrenjanin nem volt olyan messze, és nagyváros lévén opciókat is adott bőven.
Megérkezésünk után belebotlottunk egy friss polgári lakodalomba, ahol a trombitások olyan vagány zenét húztak, hogy majdnem mi is beálltunk a tér közepén partikázó nép közé. A tér, és a Bega folyó egy holtága nagyon szép és hangulatos, látszik, hogy sok pénzt fektettek bele és újították fel az épületeket. De azért itt is végigmentünk a korzón és az a hamisíthatatlan balkáni hangulatot a legpompásabb épületek sem tudják eltakarni. Szombat délután az összes kávézó ("kafity") televolt, az egyik romos épület mellett tutira felhúztak egy ronda üvegépületet, itt is fogadó fogadó mellett ("kladionica", ne felejtsük el), burekdzsinicások, minden, ami az igazi szláv mivolthoz tartozik. Amúgy Zrenjanin közel 15%-a magyarlakta, amiből nem sok érződött, de az ottlakóknak pacsi.
Három korgó gyomorral azt mondtuk, hogy oké, hagyjuk a városnézést, gyerünk vissza az egyik Bega folyó melletti étterembe és vegyünk valami kaját rohadtgyorsan, mert megpusztulunk. Namost a hely az tök jól nézett ki, a felszolgáló csajon több smink volt, mint nekem valaha a fiókomban lesz, a kávé szörnyű volt, a tesóm dunsztosüvegben kapta a limonádéját, a bolognaink, carbonarank és penénk pedig olyan későn érkezett, hogy addigra már fotoszintetizálni is megtanultunk. De legalább megnéztünk egy focimeccset a frissen induló VB-ből, na meg megpihentünk.
Akkor még nem tudtuk, mennyire szükséges volt feltöltődnünk, mert a java és az eltévedés, valamint az imádkozás, hogy az autó túlélje az utat, csak akkor kezdődött. De erről a második részben.
Eddig mit szóltok az utunkhoz? Kíváncsiak vagytok esetleg későbbi élménybeszámolókra, és személyes helyzetekre is? Írjátok meg idelent kommentárban lécci, igen sokat segítene a véleményetek a blog irányát illetően. A második rész holnap érkezik, a következő tematikus blogbejegyzés pedig jövő vasárnap. Addig is kövessetek a Neverhood's Diary Facebook oldalán, Instán vagy Molyon, a legtöbb infót innen kaphatjátok.
Folyton úton levő bloggerinaölelés:
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
Nekem mániám az utóbbi pár évben bébigyerekeket fotózni, és ez nagyon durva pedofil felhangnak tűnhet, pedig eskü nem vagyok az, csupán szeretem elkapni azokat a pillanatokat, melyeken egyszerű és feltétel nélküli boldogság látható, a gyerekekből pedig ez sugárzik. Kikindán kishíján röpködtek körülöttem a kismanók, nem győztem kattintgatni és ez által érdekes szülői megnyilvánulásokat is lencsevégre kapni, amiből lejjebb mutatok majd képeket.
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| Az le van sz*rva, hogy a gyerek hisztizik, a képnek el kell készülnie Instastoryba, ugyebár... A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
Beodra egy tök kis falu, olyan király elhagyatott kastéllyal a főútja mellett, hogy én teljesen szerelembe estem. Egyértelműen a top 3 kedvenc elhagyatott hely listám egyik tagja, annnnnnyira szép. Hivatalosan a Karátsonyi-kastély nevet viseli, és bánatunkra a kaput lakat és lánc zárta le. Aha, hát erre még visszatérünk.
Szóval nézegettek minket ott a környékbeliek, hogy mi az istent járkál ott három magyarul beszélő gyerek a kerítés mellett, miközben arról beszélgettünk, hogy hogy lehet egy ekkora, patinás épület ennyire kihasználatlan. Szerencsém, hogy teleobjektívval tudtam távolról is jó képeket készíteni, a másik szerencsém pedig, hogy felmásztam a kerítés szélére, hogy jobb rálátásom legyen. Közben persze egyre ment a sztori, hogy de amúgy átmászhatnánk a kerítés azon részén, ahol mondjuk nincs szögesdrót, de egyikünk sem merte megkockáztatni. Mert mi van, ha be van kamerázva. Vagy mi van, ha valami erre bicikliző nénike/bácsika beszól a rendőrségre, hogy itt huligánok vannak.
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
Aracsról azt kell tudni, hogy nem létezik. Tudom, wtf, hogy lehet egy helyre menni, mikor nincs is. Aracs egyetlen megmaradt épülete az Aracsi-pusztatemplom, amely nem csak a délvidéki magyarság, de egyáltalán a magyarság egyik legnépszerűbb zarándokhelye. Tatárok, törökök, minden jöttment letarolta a körülötte levő települést, ahol ma már csak szántóföldek terülnek el. Egy rohadt tábla se jelzi, hogy "ja, erre menjé' le", szerencse, hogy a drága bátyám tudta, hogy a kis murvás föld az út mellett visz a semmi közepén lévő romtemplomhoz.
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
Tesómmal körbejárkáltunk, nem győztük nézegetni, elemezgetni, mi milyen lehetett, unokatesóm inkább a cukrosbácsinál vett zserbóját majszolta és várt ránk furán nézve, hogy mi köt le minket ennyire egy áldott romon. Ráhagytuk, mi értettük.
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
Én a túra elején kikötöttem, hogy ha kezdek éhes lenni, akkor marhagyorsan keresünk egy kajáldát, mert én tipikusan az a személy vagyok, aki akkor hisztis, ha éhes. Ezt pedig a két fiú szenvedné meg, az ő szerencséjük igazán, hogy Zrenjanin nem volt olyan messze, és nagyváros lévén opciókat is adott bőven.
Megérkezésünk után belebotlottunk egy friss polgári lakodalomba, ahol a trombitások olyan vagány zenét húztak, hogy majdnem mi is beálltunk a tér közepén partikázó nép közé. A tér, és a Bega folyó egy holtága nagyon szép és hangulatos, látszik, hogy sok pénzt fektettek bele és újították fel az épületeket. De azért itt is végigmentünk a korzón és az a hamisíthatatlan balkáni hangulatot a legpompásabb épületek sem tudják eltakarni. Szombat délután az összes kávézó ("kafity") televolt, az egyik romos épület mellett tutira felhúztak egy ronda üvegépületet, itt is fogadó fogadó mellett ("kladionica", ne felejtsük el), burekdzsinicások, minden, ami az igazi szláv mivolthoz tartozik. Amúgy Zrenjanin közel 15%-a magyarlakta, amiből nem sok érződött, de az ottlakóknak pacsi.
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
 |
| A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva! |
Eddig mit szóltok az utunkhoz? Kíváncsiak vagytok esetleg későbbi élménybeszámolókra, és személyes helyzetekre is? Írjátok meg idelent kommentárban lécci, igen sokat segítene a véleményetek a blog irányát illetően. A második rész holnap érkezik, a következő tematikus blogbejegyzés pedig jövő vasárnap. Addig is kövessetek a Neverhood's Diary Facebook oldalán, Instán vagy Molyon, a legtöbb infót innen kaphatjátok.
Folyton úton levő bloggerinaölelés:
0 comments