Hogyan változtattam az életemen? - 1.rész: A felismerés

by - május 28, 2017

Beharangoztam nektek egy igen komoly témát, aminek a lényege a "yolo"-ságom, és őszintén abban bízom, hogy a saját történetemmel tudlak titeket is inspirálni és segíteni, hogy "lépjetek". Más lesz, mint a megszokottak, talán kevesebb lesz a szarkazmus, de higgyétek el, ugyanolyan lelkesedéssel írok majd le mindent, ahogy szoktam. 

Nem vagyok pszichológus, se nagy életmód megmondó ember. 21 vagyok, annyit tudok a világról, amennyit kb. a körülöttem levő más 21 évesek, szóval nem viszem túlzásba a nagy bölcseleteket. Kicsit több, mint egy éve azonban elérkeztem egy olyan ponthoz, amikor már nem bírtam tovább, és az asztalra csaptam. De ne rohanjunk ennyire előre.
2016. Január

Vizsgaidőszak kellős közepén kezdtem kicsit besokalni, ami szerintem alapjáraton sokaknak ismerős érzés. Mármint mind haldoklunk vizsgaidőszakban, de ez most több volt. Másfél éve voltam már az egyetemen, buktam a rohadt úszást (mint kötelezőt, hosszú sztori), és brutálisan nehéz félévem volt. Ráadásul a kezdeti "milyen király minden" is elmúlt első év végére, Szeged sem nyújtott akkora lelkesedést, mint azt eleinte tette. Igazából jött a "minden szar, nem találom a helyem" című műsor. Akkoriban még volt egy barátságom, kb. 5 éve már, melybe kezdtem kicsit belefulladni, az illető negatív gondolatai, panaszkodásai, és az ellenem irányult, gyakran igen komoly verbális bántásai durván kihatottak a viselkedésemre. Sosem jártam igazán bulizni, a diszkóktól meg kitör a frász, így viszont azon kaptam magam, hogy van pár szaktársam, akikkel elcsevegek, a szobatársaim, akiket még akkor ismertem meg, két barátnőm, akiket óvoda és általános suli óta ismerek, valamint ez az egy illető tette ki a napjaim részét. 
És igen, tudom, inkább legyen 1 igaz barátom, mint 20 semmi, továbbra is tartom ezt az elvet és sokáig ez rendben is volt. Egészen tavaly januárig.
Talán a hideg tél tette, talán a vizsgaidőszak, talán a szakommal kapcsolatban érzett csalódottság, esetleg az illetővel való barátságom, de még valószínűbb, hogy ezek összessége, hogy elkezdtem fulladni. Nem szó szerint (kivéve úszás vizsgán, hamarosan találkozunk ismét, baby), de annyira egy helyben toporogtam, annyira nem tudtam, mit tehetnék. Kaptam mindenhonnan, hogy tanuljak, csináljam ezt, csináljam azt, legyek sikeres, dolgozzak, elvárások kisebb tárházát hallgattam, amivel megint csak úgy érzem, nem vagyok egyedül. Közben persze megvoltak a saját álmaim. Világot látni, nyelvet tanulni, stabil párkapcsolat, írni egy könyvet, stb. Már akkoriban szerettem volna blogolni, de féltem. Féltem, hogy másnak nem tetszik majd amit írok, mert ugyan miért tetszene, féltem utazni, mert úristen, egyedül mégis mi lesz velem, féltem új dologba belekezdeni, mert egy kisördög a vállamon azt mondta, hogy úgyis szar leszek benne, és nem fog sikerülni. Szóval inkább idő előtt lemondtam róla. 
A félelem. Ez volt a hátráltató tényezőm. Na most ne úgy képzeljetek el, mint egy meghúzódó, csendes lányt. Óhohó, nálam extrovertáltabb személy igen kevés akad a környéken, a hangomat három utcányira is hallják néha, és az, hogy befogjam a számat, enyhe küzdelemmel jár az esetek többségében. Szóval ezzel az iránnyal nem volt gond, csak közben a magam kis démonjaival is meg kellett küzdenem. Önbizalmam soha nem volt a rendjén, volt egyfajta "más megteheti, de én úgyse" érzés is bennem, ami megint csak rossz irányba vitte el az életem. 
Aztán egy szép január fene se tudja milyen napon csak teljesen érdeklődésből ráírtam az egyik tanáromra, hogy ugyan meddig van az Erasmusra a beadási határidő. Ez volt délelőtt 11 óra környékén. A válasz hamar meg is érkezett, miszerint aznap 14:00-ig vigyek be egy magyar és egy angol önéletrajzot, motivációs levelet és a jegyeimet, ha akarok pályázni. 
Tudjátok, lehet, hogy át kellett volna gondolnom, hogy valóban jelentkezzek e. Átgondolni, hogy távol leszek fél évig a családomtól, hogy milyen következményekkel jár ez a tanulmányaimmal, hogy nem vagyok épp azon a szinten angolul, vagy hogy egyáltalán tudnék e élni külföldön. Át kellett volna gondolnom.

De életembe először végre nem agyaltam, hanem fogtam magam, és rohantam be a papírokkal, értsd: cselekedtem. Mert annyira elegem volt már a poshadásból, az unalomból, abból, hogy megragadtam egy helyben, hogy csak menekülni akartam.  
Persze ez most nagyon filmszerűen hangozhat, hogy a lány élete egy csapásra megváltozott, aláfestőzenével meg mindennel együtt táncikálva sétál végig a Kárász utcán és mindenkire vigyorog. A nagy szart. Fel se fogtam mit csináltam addig, míg nem közöltem néhány emberrel. 
A fogadtatás általánosságban pozitív volt, a családom örült, a barátaim meglepődve várták, hogy mi lesz ennek a vége, a szaktársaim közül páran elismerően bólintottak, mások irigykedtek, az az egy illető pedig azt mondta, hogy úgysem fogom megcsinálni. És valahol itt telt be az a nagyon teli pohár. 

Mert az egy dolog, hogy te így érzed önmagad. De azt senkinek nem szabadna engedned, hogy az orrod alá dörgölje. Én pedig nem voltam hajlandó tovább tűrni azt a negatív és becsmérlő hozzáállást magam mellett. Végre láttam valamiben a kiutamat, azt, hogy talán valami változni fog, és úgy kapaszkodtam belé, ahogy csak tudtam. Ettől azonban elkezdtem magam kívülről látni, és még annyira se tetszett, amit láttam, mint előtte bármikor. Változást akartam, ahogy szerintem mindegyikünk akar, de végre felfogtam azt is, hogy egyedül saját magamra számíthatok. Saját magam kell, hogy változtassak, nem fog senki hozzám vágni 5 millió forintot, hogy "nesze, élj boldogan". Senki nem fogja a lelkemet pátyolgatni vagy a seggem alá tolni a jólétet. Ha én nem, akkor senki sem.
Mindig mondogatják, hogy lépj ki a komfortzónádból. A tököm se tudta, mi a komfortzónám. Meg amúgy is minek léptem volna ki, mikor mindenem megvolt, teltek a napok, nem mondom, hogy kicsattanóan boldog voltam, de nem volt vészesen rossz. Stagnáltam, az meg megfelelt a célnak. Gondoltam én. Kívülről látva rájöttem, hogy 20 évig igazából semmit nem csináltam. Persze ez írói túlzásnak tűnhet, és talán kissé az is, de nem éreztem azt, hogy bármit elértem volna az életben. Megcsináltam, amit kellett, bekerültem az egyetemre, ahogy azt kellett, stb. De semmi olyat nem csináltam, amit igazán akartam volna. 

Nagy szükségem volt erre a rádöbbenésre, talán kapuzárási pániknak is felfogható, de végre először tudtam mit akarok, és azok milyen áldozatokkal/következményekkel járnak. Sokszor mondják a nagyokosok, hogy a negatív dolgokat érdemes likvidálnunk az életünkből, amivel nem teljesen értek egyet. Kellenek a negatívumok ahhoz, hogy reálisak tudjunk maradni magunkhoz és a világhoz képest is. jesszus de Oravecz Coelhósra vettem ma a figurát Viszont nem mindegy, hogy ezt a negatívumot magunktól vagy mástól kapjuk. Ha az utóbbi a történet, akkor az illető kapja be. Senkinek nincs ahhoz joga, hogy téged becsméreljen vagy megalázzon! Senki, még a legjobb barátaidnak sincs ehhez engedélye. Más elmondani a véleményt és más kritizálni. És ez az egyik legfontosabb gondolat, amit nektek is át akarok adni.
Ma, egy év után már csak azok az emberek vannak mellettem, akiknek adok a véleményére, ha ők viszont teljes odaadással és figyelemmel meghallgatnak. A dolog pedig kölcsönösen működik természetesen. 

Ezzel indult a sztorim, de még közel sincs vége, viszont így is kisregényt írtam, amit nagyon nem akartam. A barátaim, akik olvassák  a blogom (Szia Tincs!) valószínűleg meglepődnek majd, hogy ennyire kinyílt a szám és közzé mertem tenni nektek, talán megértenek pár dolgot velem kapcsolatban végre, amit még nekik sem magyaráztam el teljesen, de ez is csak egy példája annak, hogy tök felesleges félni és aggódni apróságokon. De erről majd a második részben.
Bocs ha túl ömlengősre sikerült a mai bejegyzés, nem fog ilyen sűrűn előfordulni, viszont szerettem volna, ha tudjátok, van egy ilyen oldalam is, mivel sokat számít nekem az itteni kis közösség, a olvasóim és a barátaim, akikkel a blogon vagy Molyon keresztül értekezünk. 

Szép hétvégét Csibék, hamarosan jövök egy újabb bejegyzéssel, addig is kövessetek itt, Molyon, Instán vagy a Neverhood's Diary Facebook oldalán :)

You May Also Like

2 megjegyzés

  1. Na, ez most elgondolkodtatott. Persze én még nem fulladozok, maximum fáradt vagyok, de egy érettségi nem nagy ügy...viszont felhívtad a figyelmemet arra, hogy merjek belevágni a dolgokba. Hónapok óta gyártom a fejléceket, mégsem állítom át nyilvánosra a blogom, mindig csak tologatom, hogy majd újévkor, majd nyáron, majd ősszel stb., ugyanezt csinálom a regenyemmel, csak tervezgetem, de nem ülök le írni, mert mindig eszembe jut, hogy lehet az egész béna ötlet és még sorolhatnék más ilyen dolgokat. De most te is adtál egy kis löketet ezzel a bejegyzéssel, amit köszönök :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Figyelj, szerintem túl rövid az élet, hogy túlagyaljunk dolgokat. Arra meg pláne, hogy a saját álmainkat, vágyainkat ne teljesítsük csak azért, mert félünk. Én jelenleg mindennel próbálkozom, amit csak szeretnék csinálni, aztán ha beleunok, vagy elvesztem az érdeklődésem iránta, így jártam, de legalább megpróbáltam. Szerintem lény bátor, és tedd publikussá a blogod, egy olvasód már biztos lesz :)

      Törlés