Leiner Laura: Maradj velem (Iskolák versenye #2)

by - december 02, 2018

Hát úúúúristen, hát nem fogjátok elhinni, de valami eszméletlen csoda folytán Laura NEM húzta száz évig a szerelmi szálat, hát mivel érdemeltük ki ezt a megkönyörülést, hát MIVEL???? #párnaplábnap

Ja, igen, spoilerek jöhetnek úgy szép sorjában, ha valaki még nem olvasta volna Leiner Laura új sorozatának, az Iskolák Országos Versenyének előző részét. Ha pedig nem is akarja, egy gyors véleményt olvashat ITT róla, hogy képbe kerüljön. 
Szóvalaszondja', vágjunk bele egy újabb Neverhood's Diary-s féle LL könyv értékelésbe, mert azok mindig komplikáltak szoktak lenni. Én is komplikált ember vagyok, Hanna is komplikált ember, mind komplikált emberek vagyunk. (ezt ti is énekeltétek most, vagy csak én?! Mindegy, ez egy totál káosz bejegyzés lesz).

A könyvhöz a magam jussán keresztül jutottam, szóval semmi recenzió, semmi pdf letöltés, csak a jó drága Libri. Tudtam, hogy végre lesz egy éjszakám olvasni, mikor másnap "csak" délre kellett mennem dolgozni, szóval két jó kis 12 órázás után lefőztem egy liter teát, bekuckóztam az új albim piciny és kádszélekemény ágyán, és nekiálltam a 462 oldalnak, amit napkeltére profin be is fejeztem. Egyéni rekordok meg egyebek. 

Az előző rész végén valahol ott hagytuk abba, hogy Márkot meg kell rugdosni, Kornél angyalian álompasi, de annyira, hogy leszakad a mennyország tőle, Zsombika igazán belefulladhatna a partymedencébe, és hogy az Arany csapat logikája a verseny mögött teljesen jogos, még ha ők kellenének is, hogy legyenek a gonosz mumusok. Nem volt eget és földet megrengető függővég, de tény, hogy Laura a végére hagyta a pofáraesést, és eme nagyszerűen irritáló, de történetmesélésileg teljesen elfogadott közlési módszerét a második könyvben is hozta. De haladjunk szépen sorjában.

Az első rész versenyekkel teli történései után a második könyvben kicsit több lehetőségük volt a versenyzőknek pihenni, ezért kaptunk sokkal több Kornél-t, és végre valahára egy kissé normálisabb, egymást kedvelő csapatként is funkcionáló pirosakat. Lóri továbbra is üres, de ő az a tipikusan szerencsétlen buta karakter, akit szeretsz, mert amúgy a légynek se ártana az életben sem, és tudom, hogy sok kritika éri Laurát, hogy túl egyszerűek a karakterei (tényleg azok), Lórit nekem ne bántsa senkit. Lórit szeretjük.
Viszont Bernadettel nem tudom, mi történt, és nem tudom, hogy én maradtam le valamiről, vagy tényleg, mi lett? Egy az egybe az volt az érzésem, mint néhány tévésorozatnál, mikor egy adott karaktert egy másik kezd játszani, és így akaratlanul is teljes személyiségváltozást kap az adott szerep. Bernadettet ezért szerettem, mert keveset beszélt, de az ütött, hogy odavágott, ha kellett, hogy igazi megfontolt versenyző, és hogy külsőre valószínűleg egy kipattintott NDK szerű full bika lány. MI TÖRTÉNT? A második részben sokat beszél, nyálas, nem, hogy lecseszi Hannát, de még pártolja is (????), szirup lett az egész. WHY?! A titokzatossága volt az egyik legjobb dolog az első könyvben, és hogy tényleg reálisan állt a versenyhez, és bár most is neki voltak a legreálisabb érvei minden pillanatban, a viselkedése nyeh volt. Néha felráztam volna, de úgy istenesen.
Zsombika továbbra is egy irritáló kis nyeszlet, de megkapta a maga pofonját szerencsére az élettől és a versenytől, vele nem lesznek tovább gondok, feledhető karakter, sokat nem nyújt a sztorihoz, de Hannának pont jó, hogy valaki felett anyáskodhat, ennyi jelentősége van a karakterének lényegében.
Kevesebb versenyfeladat volt a mostani könyvben (azthiszem?! :D), és őszintén, cseppet csalódtam. Míg az első részben nem győztem dicsérni, milyen kreatív feladatok vannak, a másodikra ebből az energiából úgy látszik, lankadt. Az akasztófás játék fullosan egyértelmű volt, és a Simon mondja is azért nem egy agysebészet kitalálni. Az állós verseny viszont durva volt, de az egész kezd átmenni valódi Éhezők viadalába, amiért azért nem vagyok oda. Értem, tinédzserek, diákok, versenyszellem, sportolók, vérre megy az egész két hét, ha valaki, hát én 10 évnyi nyári táborozás után aztán tényleg értem, mennyire más világ az egész, de no fcking way, hogy ennyire szükséges a lelki terror egy ilyen helyre. Mert akad abból is bőven, és ezt Hanna (Laura) is többször kihangsúlyozza, a pszichés tényezők sokat visznek az élet minden területén, mégis az erő és a logika után vannak sorolva. De ebbe ne menjünk most bele, mert nekiállok filozofálni, és nincs rá időm, se helyem. 

Nézzük inkább, mizu a többiekkel. Kornélt bírom, nem egy Cortez vagy Nagy Márk, szerintem hármójukat felesleges összehasonlítani, Kornél szerethető, teljes mértékben álomszerű pasas, amilyen soha egy utcán sem fog senkivel szembemenni, de álmodozzunk csak, az nem fáj senkinek. Nyugodt, békés, cuki, nincsenek idegesítő hülyeségei, egyszerűen csak van, mi meg szeretjük. Ennyi a dolga, nem túl komplex, nincs is igény tőle többre. Olvastam egy-két helyen, hogy mindenki ki van akadva, hogy hat nap után már szerelmesek a kis galambocskák, és hogy miezmár, fuj, szégyen, de ebbe a részébe pont nincs kedvem belekötni. Tinédzsereknek szól, tinédzserekről, a tábori fellángolások meg annyira természetesek, mint hogy a Nap nyugaton nyugszik. Drámai, szabályellenes, lángoló és mindent felégető rózsaszín köd, amiről szeretünk olvasni, ideig-óráig szeretjük átélni, pontosan az, aminek lehet szurkolni, és amire titkon mindenki vágyik az örökkévalóságig. (azta, asszem ma Szerelmünk lapjait fogok nézni este). Lényeg a lényeg, hogy inkább meglepett, hogy Laura nem az utolsó pillanatig húzta az egész Hanna - Kornél szálat, hanem hagyta őket kicsit együtt is vidámkodni, hogy aztán egy nagy baltával lecsapjon rájuk, de erre meg annyira de annyira számítani lehetett.
S ez az egyik problémám a könyvvel kezdetek óta: hogy kiszámítható  minden nagy csavar. Hannáék a végéig maradni fognak, Márkék és az Aranycsapat ellen, és lehet még valami fekete csapatos meglepetés is. Szinte biztos vagyok abban is, hogy megnyerik majd, azt is tudtuk, hogy Kornélék megoldják, hogy Hannáéknak ne legyen gondjuk az egészre azokban a helyzetekben, mikor épp szívnának, mily meglepő, az Aranycsapat mégsem olyan mumus, ahogy az írónő akarja, hogy legyenek, és igazából az izgalom minden esetben ott adódik, hogy nem teljesen tudjuk, ezek a nagy csattanók mikor csapnap le, viszont veszít az értékéből, hogy tudjuk, mik lesznek. Aláírom, a könyv végén az én számat is elhagyta néhány kellemes jókívánság mindenki irányába, másfelől viszont pontosan ez kell a sztorihoz. Ez nem egy szerelmes regény, hanem egy verseny, egy lányról és a csapatáról, ezt pedig respektálom. 

Aztán ott a reeeeeeeeeeeengeteg monológ és belső vívódás. Én tényleg sajnálok mindenkit, akinek azt kell átélnie az életben, mint Hannának. Isten látja lelkem, anyám a legjobb barátom, imádom ezt a nőt, fogalmam sincs, mit tennék, ha hirtelen történne vele valami. Persze, öregszik, sajnos egyszer el kell fogadnom az elfogadhatatlant, és mindenki másnak is az életben, ez ilyen. Hanna fiatal, nem ez az élet járt neki (és másnak sem a való életben), és míg az első könyvben tényleg meghatottak a monológjai, a második részben elkezdtem kissé unni. Utálom magam ezért, de annyira sok volt és annyira monotonná tette az egészet, hogy nem tudok tényleg másképp érezni, csak hogy unalmas. Nem egyszer át is suhantam a sorok felett, mert nem volt kedvem elolvasni még egy vívódást arról, hogy nem szabadna boldognak lennie, mert szerintem az első 5 ilyenből is értettük, hogy depressziós és hogy egy év gyász semmire nem elég. 15-jére már sok. Ez talán a fő indoka annak, hogy nem igazán történik semmi: a verseny úgy-a zajlik, 1-2 dolog történik, de a többi teljes oldalkitöltés Laura gondolataival, melyeket Hannán keresztül próbál beletuszkolni az olvasói fejébe. Félreértés ne essék, mélységesen örülök a komoly témaválasztásnak, KÖTELEZŐ ezekről írni és ezekről olvastatni, én se csinálnám másképp, de nem kellene ennyire lenézni se az olvasókat, hogy ne értenének az első öt szóból, és tizenötödjére is el kell nekik magyarázni, hogy egy édesanya halála bizony rossz, és hogy "másképp cselekedett volna, nem lett volna ilyen hálátlan, míg élt az anyja", ezzel azt sugallva, hogy minden tini hálátlan és rossz és csak a kütyüiket nyomkodják meg a Youtube-ot nézik. Nem Hanna karaktere az problémás, hanem a szavai mögött bujkáló Laura, aki nagy életbölcsességeket próbál átadni harminc valahány évesen egy 17 éves szemszöge által. És ahogy annó a Bexi sorozat első két része, úgy a Maradj velem is itt bukik meg
Szeretem ezt a sorozatot, a saját életemből is ismerős helyzeteit, Hannát, mikor épp nem Leiner Laura gondolatait szavalja, meg az egész atmoszférát, ami a versenyt körbelengi. Nem teljesen értem, mi a gond Márk versenyzési technikájával, erre most még nem térek ki, majd a harmadik részben, úgyis akkor lesz jelentősége, szeret(t)em a feketéket, Kocsis sem irritál annyira, mint kellene, mert úgyis fiktív, meg tök pozitív, a többi gond már mindegy vele. Nem érzem azt, hogy negatív vagy direkt lehúzó lennék a sorozattal kapcsolatban, mert mind tudjuk, akik olvasunk, hogy a második részek egy trilógián belül az esetek 99%-ban a leggyengébbek. Nekem kellemes olvasási élményt adott, főleg, hogy hónapok óta nem volt időm híreken kívül semmit olvasni. Várom a harmadik részt, nem tűkön ülve, vagy a napokat számolva, de azért a végjátékra kíváncsi vagyok, ahogy lényegében lennem kell. 
Nem egy SZJG, nem egy kultuszregény-sorozat, de nem is kell mindennek annak lennie. 

Ha kicsit nyersnek vagy durvának hatott a véleményem, akkor ez van, nem fogok bocsánatot kérni, szerintem reálisan állok a könyvhöz, ahogy minden más történet esetén is, szóval LL-fanok, akik valahogy megtaláljátok Google által a blogom, ne vegyétek a szívetekre, ha valaki valamivel nem egyezek veletek, köszönöm.

Borító: Az egyik legszebb, a fekete-fehér-szürke mániás szívem teljesen odavan érte. 
Kedvenc karakter: Lóri, és ez szerintem igen sokat elmond az egész könyvről. 
Kedvenc köcsög karakter: Márk, mert a kirohanásait leszámítva tetszik, ahogy játszik. 
Kedvenc pasi karakter: krnl1111 és Lóri.
Kedvenc rész: Nincs :( S ez fáj. 
Kedvenc versenyszám: Egyértelműen a padon állós. Beteg. 

Legidegesítőbb karakter: Sajnos most maga Hanna, amikor épp Laurás. 

Nektek eddig mi a véleményetek az IOV-ról? Kedvenc karakterek esetleg? Nekem ezt ki kell beszélnem valakivel, írjatok már rám valamelyik szocmédiás platformon, de komolyan :D

Ha kissé káoszos lett az értékelés, akkor jelzem, TUDOM, el vagyok szokva a pontokba szedett, normális írástól, most csak örültem, hogy volt miről és volt mikor bejegyzést kreálnom. Remélem ti sem bánjátok. Ha pedig megfogadtok egy nagyon jó tanácsot: a könyvet csak akkor olvassátok el, ha már be van lebegtetve a finálé megjelenése. Addig csak morcosak lesztek ;)

Some quotes:
Az én alternatív énem egy párhuzamos világban sem tud integrálni.

– Egy egyszerű éjszakai feladatra megyek ki az erdőbe, oda, ahol vigyáznak ránk, viszont tény, hogy az erdőben élnek állatok. Köztük hiúz is. 

– Hát ezt nem bírom idegekkel – töltött újra. 
– Nagyi, semmi értelme ennyire kiakadni, jól vagyok, és jól is leszek. Amúgy Zsombival megyek a feladatra. 
– Ez legalább jó hír. Dobd oda a hiúznak, ha úgy van – bólintott.

– Miattam akarsz maradni? – kérdezte megilletődve. – És a kaja miatt – tettem hozzá gyorsan.

 – Egyébként meg jó vagyok akasztófából, kitalálok bármit. 
– Tudjuk – hagyta rá Bernadett Lórira. 
– Addig jár a korsó a kútra, amíg sánta kutya – közölte Lóri, megpróbálva bebizonyítani a rátermettségét.

Didergős csibeölelés:
A borítókép saját, a többi kép forrása: Pexels.


          


          

You May Also Like

0 megjegyzés