Na, hát amúgy nem pont ennyi lenne csak az értelme ennek a bejegyzésnek.
Írjak a múltkor? Írjak a jövőbeli tervekről? Hmm, talán csak átfogóan, mert szerintem igenis adózok felétek annyi tisztelettel és szeretettel, hogy meséljek pár izgiséget.
2018 júliusában kézhez kaptam a diplomámat, szeptemberében egy brutálpörgős boltban kezdtem dolgozni, konkrétan agyhalálig. Mivel a kis agysejtjeim sorvadtak, és nem igazán elégítette ki sikerélményeimet a kis helyecske, 2019 februárjában, majdhogynem utolsó pillanatban jelentkeztem az ELTE-re, emberi erőforrás tanácsadó mesterszakra - természetesen csak levelezőn, mert én Szegedet <3 el nem hagyom (
Ez nagyjából a vázlat, hogy hogy jutottunk el idáig. Közben persze éltem a közösségi mentes életet (a neverhoodsdiary oldalak konkrétan behaltak), utaztam tesómmal, távkapcsolatban éltünk párommal két hónapig (mert a kis szenya kiment nyárra Amerikába, egyem a szívét), rengeteg időt töltöttem a családommal, és lényegében tettem azt, amit a való életben kell: éltem. Insta nélkül is.
Mert valahogy rohadtul nem hiányzik az, hogy kitegyek a kajámról sztoriba képet, vagy hogy HAUL-okat rendezzek. Már nem köt le. Nem látom értelmét, mert mindig úgy érzem, hogy minek érdekelne bárkit, hogy épp milyen latteartos kávét iszok, vagy feltegyem, hogy épp sétálok az utcán. Biztos mindenki másképp áll ehhez, sosem tagadtam a közösségi pozitív és negatív hatásait, egyszerűen csak arról van szó, hogy engem nem érdekelne a saját instasztorim, de nagyon képem se. Úgy tűnik, ez egy ilyen periódus nálam, lehet fél év múlva meg én leszek az instasztorik királynője. Ki tudja.
Nagyrészt azt hiszem az "infulencer" dolog váltotta ezt ki nálam. Hányok ettől a szótól, és magától a jelentésétől is. Besokaltam az instacelebektől, a tökéletes világtól és szponzorált tartalmaktól. Néztem őket, és mindig az volt bennem, hogy vajon nekem ez miért nem megy, vagy miért nincs annyi pénzem, hogy ilyen helyekre járkáljak, ilyet vegyek, stb, mikor úgy látszik, hogy ez az alapvető norma, csak nekem nem megy. K*rvára sok lett valahogy ez az egész. Utólag persze okos az ember, minek követtem egyáltalán ilyen személyeket, de akkor ott csak azt éreztem, hogy nekem ezt pihentetnem kell. Hogy ne csak azért csináljak képeket, hogy legyen mit felpakolni netre, hanem azért, hogy magamnak őrizhessem emlékként, és az életem későbbi szakaszán visszagondolhassak róla csodás pillanatokra.
A másik dolog, hogy elhittem magamról, hogy valaki vagyok, és vágytam arra, hogy én is kapjak ilyen-olyan dolgokat. Na most ez a legnagyobb hiba, amit egy blogger elkövethet: hogy azt hiszi, valaki. Úgy érzem, épp időben szálltam le erről a vonatról, és őszintén büszke vagyok rá, hogy léptem. Egy senki vagyok :D Egy egyszerű lány vagyok, aki néha kiereszti a gondolatait a nagyvilágban, de közel sem kell, hogy ezzel "hatással" legyek bárkire. Örülök, hogy van, aki olvassa ezeket, hogy tudunk csodás beszélgetéseket indítani egyes témákról, de véletlen sem akarok "influencer" lenni. Nem akarok tovább könyveket kapni, sem semmit, csak a magam életét szeretném élni és a saját gondolataimat a nagyvilágnak adni. Nem hiszem, hogy bármilyen jó tippet vagy tanácsot, vagy bármit kellene adnom kérdezetlenül, mert ugyan ki lennék én, hogy ilyenekbe belemásszak? Blogolni akarok, írni, egyfajta naplót vezetni, és ha csak egy ember olvassa, vagy tíz, vagy száz, vagy épp senki, akkor is érezzem azt, hogy magamért csinálom. Blogolni akarok, nem hírnevet, ami az utóbbi időben globális mánia lett.
Mi most a jelenem? Dolgozok, tanulok, sokat főzőcskézem, nagyon ráálltam egy ideje az egészséges életmódra, mert úgy érzem, a szervezetem eljutott abba a korba, mikor már igényli a normál kaját és a minimális napi sportot. Egyre jobban rákapok a zero waste-re, valahogy bekattantam rá, és apró lépésenként igyekszek változtatni, amennyire a lehetőségeim engedik. (Tisztában vagyok azzal, hogy globálisan cseszhetjük, nem 10 zerowaste ember fog csodát tenni, hanem a b*szott nagy gyáraknak, cégeknek kellene változtatni, de a pénz és a hatalom csodás dolgok.). Ráadásul pont ma reggel kaptam a hírt, hogy az albérletet, amiben lakom, eladták a fejünk fölül, szóval most SOS albérletkeresés is beindul (Szóval aki tud Szegeden olcsón, legalább másfél-két szobás lakást, az írjon már, köszipuszi). Továbbra is fotózok, ez a szenvedély nem múlt el, és végre december óta van időm újra olvasni is, ami viszont valami kegyetlenül abszurd módon kimaradt az elmúlt másfél évben.
Egy szóval valamikor felnőtt lettem. Nem tudom mikor, nem tudom, hogy, de elég para.
Tudom, hogy sokak szerint több értelme lenne tiszta lappal kezdeni, és egy új bloggal nyitni, de a fene bánja, a Neverhood's Diary egy napló, és a múltam naplója is egyben. Viszont nem fogok már tudni egyetemista posztokat írni, vagy recenziókat (brutálisan hálás vagyok a könyvkiadóknak a könyvekért, ne legyen félreértés), lévén, nem mozgok már ezekben a körökben. Ahogy annó többször leírtam, nincs értelme a "back to school" élményről bejegyzéssorozatokat csinálni augusztusonként, mert nem vagyok benne, most kicsit megint ugyanott tartunk. Pár nap múlva töltöm a 24-et, ijesztő ez már önmagában is, az élet egyszerre káosz és valahogy mégis egy működő tenger körülöttem (
Most itt vagyok, és tervezek itt lenni. Ennyit tudok jelenleg.
És nem, továbbra sincs egy Leiner Laura-témájú bejegyzés alatt sem PDF formátum. ;)
Köszönöm nektek, hogy van miért igazán itt lennem.
Csibeölelős:
u.i: Kicsit kijöttem a blogszerkesztés technikai gyakorlatából, azért ilyen csúnya jelenleg a blog, de igyekszem nagyon helyrehozni szegényt. :D
