Az eljegyzési sztori ITT olvasható, ha esetleg valaki összekötné a kellemeset a hasznossal, és rohadt sokat olvasna elalvás előtt.

Szóóóval igen, július 31-én, majdnem 4 hónappal a lánykérés után össze is házasodtunk. Hogy stresszes volt e a szervezés? ÁÁÁÁ, dehogy. Olyan lett, amilyet kislány korom óta elképzeltem? ÁÁÁÁ, dehogy. Végigsírtam-e viszont az egészet? ÁÁÁÁÁÁÁ, dehogy.

Hogy miért ilyen gyorsan? 

Egyrészt nem volt kedvünk várni, szerintem a tavalyi év mindenkinek megmutatta, hogy 1-2 éves tervezgetések bármikor a kukában landolhatnak. Másrészt mi sem vagyunk naívak, az otthonteremtési támogatásokkal azért szeretnénk élni, mert tudjuk, hogy önerőből ehhez isteni csoda kellene, hogy bármi is a sajátunk legyen. Harmadrészt beszélgetünk a családalapításról, reméljük 3 éves tervbe bele fog férni, viszont ha most elhúztuk volna a polgárit, akkor minden tolódott volna tovább. Így hát úgy döntöttünk, hogy a polgárit letudjuk, és majd valamikor 1-2 év múlva a lagzit. (hogy ez végül miért nem lesz így, azt vagy ebben, vagy a következő részben kifejtem)

Na de honnan is indul az egész sztori: valahonnan június közepétől, mivelhogy kérem alássan én kijelentettem, hogy nem akarok az esküvővel foglalkozni, amíg nincs meg az Msc záróvizsga (ennek is van sztorija, az meg ITT olvasható). Így persze anyám és anyósom legnagyobb örömére kb. egy hónapot adtam mindenkinek a szervezéshez. Amit fixen tudtunk, hogy Július 31-én Szegeden a Városháza dísztermében lesz meg az írásbeli/szóbeli, majd utána a határ túloldalán, Vajdaságban, a szülőfalunkban lesz a partitájm. (Ez logisztikailag aztán okozott necces helyzeteket, de erről később) Azt tegyük hozzá, hogy mi szűk családi körben megtartott polgárit szerettünk volna, majd lagzit csak 1-2 év múlva tartani, ha összejön rá a mi pénzünk N-nel és akkor lett volna a nagy banzáj.

Nos, a szűk családi kör az én részemről össze is jött, azt viszont nem kalkuláltuk bele az egyenletbe, hogy N-ék részéről a szűk családi kör tényleg alsó hangon 50 fő. Élnek a nagyszülei, nagynénik, unokatestvérek mind a szülőfalunkban laknak, míg az én családomban már csak egy nagytata él, unokatestvér kevés van (azok sem azok, csak annak hívjuk egymást, mert együtt nőttünk fel), és a legtöbb rokon külföldön él. Szóval ez így már bonyolította a dolgokat. 

De csak ha ennyi lett volna. 

Valamikor a szervezés elején kitaláltuk, hogy milyen vagány lenne, ha a család jönne ebédre, a haverjaink meg csak estére, és akkor tolnánk egy mini bulit. Ez azt eredményezte, hogy volt egy pont az este folyamán, mikor a rokonok  + haverok keveredtek, és közel 100-an voltunk az 50 fő befogadására képes teremben. 

Ó, igen, a terem. Ahahahaha. Bocsánat, ha csapongok, a végére minden össze fog állni, becsszó, csak a fontos alappilléreket muszáj gyorsan az elején tisztáznom. Szóóóval, a terem. Már április 1.-e óta tudtuk, hogy a helyi vadászházban lesz, ingyen elkaptuk, rokoné, juhu, nem  is volt vele gondunk. A fából készült külső termet gyönyörű fenyőerdő veszi körbe, élünk-halunk az erdőkért, én kifejezetten a fenyőért, azért lett erdőben is a lánykérés, stb. Egészen július 1.-ig volt ez a helyszínünk, amikor is 30 nappal az esküvő előtt kiderült, mégsem tudjuk elkapni a termet. 30 nappal!!!!!És szerintetetek egy 5000 fős faluban vajon hány esküvőre alkalmas terem van, abból is hány szabad a szezon közepén? Na ott azért kijött belőlem is a bridezilla. 

Lényeg a lényeg, másnap délelőtt sűrű telefonálgatással, szép mosolygással és remek kapcsolatokkal megszereztük azt, ahol végül volt. (ITT megtekinthető a helyszín, ha valaki esetleg határmenti, kis esküvőbe gondolkodik).

A tanuk kiléte: Számomra egyértelmű volt egész életemben, hogy a bátyám lesz a tanum, ez sokkal előbb meg volt, mint hogy bárki férj-esélyes megjelent volna a perifériámban. A bátyám a legnagyobb támogatom, a legnagyobb védelmezőm, és az egyik legfontosabb ember az életemben. A lánykérésen is ott volt, és ahogy az ottani izgalmak lementek, egyből fordultam felé, és felkértem, hogy álljon mögöttem ezen a csodás napon (is). Először meglepődött és meghatódott, de mondtam neki, hogy erről beszéltünk már és szerintem akkora meglepetést nem okoztam. A barátnője pedig mellette állva mosolygott, akinek utólag szintén rengeteget köszönhetek, mert bár külön "posztja" nem volt, szó nélkül az egész esküvő alatt ott volt, sőt már a készülésnél is, így jött-ment, pakolt, segített, ahol csak tudott. A bátyám pedig bár nem kapott tipikus "tanus" feladatokat, fiú lévén pedig a lánybúcsú megszervezése nem rá terhelődött, mégis nagyon odatette magát, tosztot is mondott, a vendégeket is terelte, mindent is csinált, szóval nagyon profi kis "nászpár" voltak. 

N esetében nem ment ilyen könnyen a dolog. A keresztapja nem tudott hazajönni külföldről, így új opció után kellett kutatnunk. Sok estét átbeszéltünk, hogy ki lenne méltó barát, aki valóban támogatni és segíteni tudja őt a nagy napon, mivel rengeteg közeli és/vagy gyerekkori barátja van. Végül a volt kollégiumi szobatársát kérte fel, amit maximálisan támogattam, valóban ő volt a legtökéletesebb a "pozícióra". Sok hülyeséget csináltak végig együtt, de bármikor gond volt, éjszaka közepén is bármikor hívhattuk, egyből, szó nélkül jött segíteni. Szóval a tanu dologgal gyorsan megvoltunk. 

Fotós: ha valami még a fontossági listám legtetején volt, az a fotós. Másodállásban fotósként tudom, milyen a jó fotós, és tudom, milyen a rossz, én is voltam már esküvőt, lagzit, párost, stb. fotózni, tudom, mire kell odafigyelni, mi a normális árkategória, és így tovább. Amint májusban fixáltuk az esküvő időpontját, azonnal előszedtem azokat a fotósokat, akiknek a stílusa tetszik és még ismerem is őket. Akit nagyon szerettem volna, az július 31-én már duplán nem volt elérhető, a második személy szintén, a harmadiknak nem tetszett az ajánlata, a negyedik pedig nyert végül, mivel ismertem is, és tudtam, hogy az elsővel együtt dolgozott egy szezont, így tud hasonló minőséget produkálni. Mondjuk este már odajött hozzám szép szemekkel, hogy eltehetné-e már a kamerát, mert jó pár sör után nem bízik magában annyira, hogy fogja, de erre már legyintettem. Egész napos munkáért nagyon keveset kért, azt is utólagos kifizetéssel, és sok képet is kaptunk, így nincs rossz szavam. 

Az anyakönyvvezető: Ezt egy óriási szerencsének és egy kedves volt kolléganőmnek köszönhetem, ugyanis nem csak úgy egy anyakönyvvezetőnk volt hanem A NAGYBETŰS istenkirály anyakönyvvezető. Nem ez a fő munkaköre, csak besegít, viszont gyönyörű orgánummal rendelkezik, és ugyanilyen gyönyörű ceremóniát rittyentett az esküvőnk mellé. Utólag mindenki agyonra dícsérte, és bárkivel beszéltem (még fiúk is) mondták, hogy megkönnyezték az egészet, ők ilyen szép esküvői ceremónián még nem voltak. Azt tegyük azért hozzá a történethez, hogy túl nagy nem volt a léc sem, mégis triplán meg lett ugorva, ugyanis az otthoni "ceremóniamester" katasztrófális, engem a hideg ráz tőle, lényegében ez is egy indok volt, hogy miért NEM otthon házasodunk. Szóval ha Szeged környékiek vagytok, maximálisan ajánlom Antal Anikót, egy tündér és tényleg feledhetetlenné tette az esküvőnket. 

A dekor: tudtam, és ragaszkodtam is ahhoz, hogy DIY (do it yourself) csináljuk meg, egyrészt mert fizetni sem akartam érte, másrészt azt sem akartam, hogy megannyi szépséges virágot kinyírjanak csak egy napért. Tudomtudom, ha nem nálam, akkor majd a Mészáros-Várkonyi lakodalomban, de ehhez az is hozzátartozik, hogy zöld témában gondolkodtunk, nekem pedig abból a borostyánzöld az egyik kedvenc színvilágom. Borostyánunk van amannyi, ráadásul a mamám házánál, így ezzel nőtt a jelentősége, ezen felül volt egy csodás pakoló - díszítő brigádunk is: a barátaink. Azt is fixen tudtam, hogy szeretném, ha az elhunyt nagyszüleink, rokonaink, barátaink, akik nagyon közel álltak hozzánk is megjelennének valamilyen formában (ez egyébként N-nek is meglepetés volt), így az otthoni könyvespolcom is kikerült a terembe, valamint égősorokat szerettem volna, mivel az is mindig nagyon tetszett másnál.

Ugyanitt körülbelül 100 méternyi égősor eladó :'D 

Illetve mivel van egy nyomtatott kép fétisem, vagyis szeretem a legtöbb képet előhívatni, így szintén N-t meglepve előhívattam újra gyerekkori képeket, valamint a családjálval, hasonlóan tettem a magam részéről is, majd a közös képeinket is kivittük, így ezt is beleszőttük a magunk kis világába. 
Ez volt a moodboard:

És ez lett a végeredmény:

A RUHA: Nos, igen, én nem akartam nagy ruhát elsőre, de anyum ragaszkodott hozzá, és HÁLA A MAGASSÁGOS ÚR ISTENNEK!!! Mert imádtam. Abszolútte nem ilyet képzeltem magamnak, soha, mindig csipkében láttam magam és csakis hosszú-ujjúban. Ebből lett a spagetti pántos és teljesen letisztult hófehér :D Ebben a témakörben lesz külön bejegyzés, mert na, mégiscsak lány vagyok, basszus, mindenhez van kommentárom, a felpróbált menyasszonyi ruhákról meg pláne. Úgyhogy erre majd visszatérünk. 

A gyűrűk: Nem akartunk gyűrűt, a szüleink ragaszkodtak hozzá, és igazából ez is tök vicces sztori lett a végére. Elmentünk ugyanis gyűrűket nézni, annyit tudtunk, hogy mivel fehérarany az eljegyzési gyűrűm, így a karikagyűrű esetén is ebben gondolkodunk. N-el egymástól teljesen független palettát nézegettünk és próbálgattunk, nem szerettünk volna a másik választásába beleszólni, viszont mikor meglettünk, akkor megmutattuk a másiknak a választottunkat, és le voltunk döbbenve: ugyanazt a fazont választottuk, de hogy így teljesen ugyanazt, csak ugye ő férfiként nagyobbat. Akkor is azt mondtuk, hogy ha ez nem jel, akkor nem tudjuk, mi az :D 

Csokor: hasonlóan a fenti "nemakarokvágottvirágot" téma kapcsán én nagyon elleneztem, hogy legyen csokrom, azonban anyum meg ugyanilyen hévvel ragaszkodott hozzá. Így megalkudtunk, hogy mivel kiskoromban voltak rózsaföldjeink és ő akkoriban másodállásban virágkötészkedett, így ő állítja össze a csokromat. Nagyon szép, letisztult mini csokor lett a végeredmény, ami így jelentőséggel is bírt a számomra. 

És hogy mik voltak a bakik? Mit csinálnék másképp? Mi az, amit megbántam? És hogy végül milyen események sorozata zajlott egyetlen nap alatt?