Lánykérési sztori - Lájfápdét #1

by - július 13, 2021


Ííííjjj, tudomtudom. Körülbelül 1755-ben volt utoljára bejegyzés (akkor épp pestisjárvány volt Erdélyben, köszönöm Wikipédia), de hát akkora történések vannak itt kéremszépen, MUSZÁJ hosszabban mesélem róluk!

Ahogy beszélgetek emberekkel, úgy veszem észre, hogy  tavalyi év kimaradásai után 2021 másnak is brutálisan bepörgött. NA HÁT NEKEM IS! Nincs rá panaszom :D Már július van, jesuskrist. 

Ebben az évben konkrétan minden hétre jutott valami, többnyire pozitív dolog  - jó, egy-két negatív is, de az nagyon elenyésző, és ok-okozati összefüggésben pozitív kimenetelt hoz - , de amiről nektek mindenképp szeretnék beszámolni, az az, hogy MEGKÉRTÉK A KEZEM, JUHUUU! Van ilyen elvetemült ember, hihetetlen, szerintem nem tudja, mibe vágta a fejszéjét :D És mivel brutál romantikus volt, meg epic, meg a nyakunkon a polgári esküvő is, így jöjjön egy kis sztoritájm exklúzív képekkel és tartalommal. 

Spoiler: Igent mondtam :D :D 

Na de hogy is kezdődött mindez? Öveket becsatolni, kávét kikészíteni, munkát letojni, ez hosszú történet lesz. 


Aki régebb óta követ, körülbelül tudja N-nel a sztorinkat: ugyanabból a faluból származunk, szegről-végről mindig ismertük egymást, legalábbis tudtuk ki, kicsoda, de én mindig egy egoista, nagyszájú gyereknek képzeltem, ő meg hasonló szépeket gondolt szerintem rólam, vagy a fene se tudja :D Körülbelül 2012-ig visszatáncolhatunk az időben, amikor megkért elkezdett zaklatni, hogy szeretne új profilképet, én meg nem akartam vele egyedül találkozni, mert féltem tőle, meg úgy egyáltalán :D Népszerű volt, nagyszájú, karatézott, edzett, Beagle kutyát sétáltatott, isten tudja, mit csinált még, én meg a kövérségemet kompenzáltam ugyanolyan nagyszájúan, csak kevésbé népszerűen. Jött is velünk Tincs barátnőm, mert hát nehogymár én egyedül menjek vele találkozni, és letoltunk egy fotózást, ami amúgy vicces volt, mert ők ketten jól elszórakoztak, én meg pánikban voltam, mert nem bírtam ezt a N gyereket. ahahahahaha

Eltelt két év, mikor újra elkezdett írogatni egy téma kapcsán, ráadásul az évek alatt csak értünk személyileg, kávézni hívott. Én akkor kezdtem az egyetemet ami utólag nem volt épp egy jó év, elvoltam a magam kis világában, plusz nem akartam vele találkozni, hiszen addigra már nem kisfiú volt, hanem érett tinédzser és bizony volt híre a fickónak (utólag kiderült, hogy valóságalappal, de túlzással). Folyamatosan leráztam, és hiába mondják a csajok azóta is, hogy azért valljam be, imponált a dolog - nem, veszettül idegesített, mert akkoriban más tetszett (Daemon Black, Alex Fuentes,  Étienne St. Clair, Jace Wayland, és így tovább), és jó volt a kis komfortzónámban. Így többszöri elutasítás után éltük tovább az életünket. 

Majd jött az Erasmus, és mint a frissen kikelt tojás, úgy bukkant elő a boldogság az életemben - a saját szabadságom megismerése által. Imádtam az Erasmust, tudomtudom, milliószor írtam már róla a blogon is, tudjátok, hogy mennyire meghatározó pillanata volt az életemnek, a gondolkodásomnak és a jelenlegi életszemléletemnek. Hazaérve pedig pont ezért nem találtam a helyem. N meg vagy megérezte, vagy csak beletrafált (hál' istennek ilyen szerencsegyerek, bevonz dolgokat), de egy kurzus kapcsán ismét írogatni kezdett, mire már a körülöttem levőek is azt mondták, hogy mosmámennyémánelvelekávéznimemámostmámennyé és akkor én beadtam a derekam, és elmentem vele kávézni, amolyan "jólvan, legyünk túl rajta" hozzáállással. Ebből egy több, mint 3 órás beszélgetés lett úgy, hogy egyszer sem néztünk a telefonunkra, és mintha mindig is ismertük volna egymást. 

Persze a nagy rózsaszín köd után megjártunk pár hullámvasutat, míg elkötelezve egymás mellett kötöttünk ki, de abszolút nem bánjuk, sőt: poénkodtunk azzal mostanában, hogy lényegében akkor is együtt voltunk, csak közben másokkal is :DDDD Sokkal jobban megismertük egymást, a "miérteket", és az "azérteket", ez pedig lehet nem működött volna hosszútávon, ha kapcsolatban maradunk. 

Ugrok egyet a sztoriban, ha nem bánjátok, mert ti is és én is reggelig itt leszünk, ha nem haladok a nagy szóf*sással. Szóóóóval tavaly március elején, tökéletes érzékkel a koronára mitsemtekintve összeköltöztünk, négy nap múlva elmentünk Londonba évfordulózni, majd még öt napra rá beütött a cirkusz, lezárták a határokat, engem offoltak melóból, N pedig megtapasztalta a digitális oktatást elsőkézből úgy, hogy pont szülinapja is volt (Halak a szentem, ha ez bárki spirinek mond valamit, jóslatokat várok :D). Szóval ha azt mondom, hogy ránkömlött a kakieső, akkor nem hazudok, de azt is tudom, hogy alig van ember, akire nem zúdúlt még hasonló rekord mennyiség ebben a tomboló kakiviharban. 

A legrosszabb a határlezárás volt, mivel Szerbia se ki-se be kártyát húzott, a családjaink pedig pont a határ másik felén élnek. Nem mehettünk haza, ők nem jöhettek hozzánk, egymásra lettünk utalva úgy, hogy foggggalmunk nem volt, mikor lesz ennek a cécónak vége. május közepén lett  Utólag mindenki úgy véli, hogy ha ezt kibírtuk így, meg az egész tavalyi évet, hogy egy csomó utazásunk törlődött, hogy egy kis erkélytelen lakásban sinylődtünk konkrétan munka nélkül, és mégis jobban szeretjük egymást, mint bármikor korábban, akkor tényleg megérdemeljük egymást a szó pozitív értelmében. 


Na de hogy szép lassan a lényegre is rátérjek: idén márciusban egy random beszélgetés során felmerült a téma, hogy amúgy együtt tervezünk, együtt élünk, mi lenne, ha idén összeházasodnánk polgárin, csak család? Először örültünk, aztán meghátráltunk, mert jött a miből, meg kiket, meg tényleg csak így? kérdéssor. És érdekes mód ami első nap még jó ötletnek tűnt, másnap már komorrá tett minket. Ezt pedig játszottuk egy ideig, lógott a levegőben, végül passzoltuk a témát, hiszen mind a ketten enyhén elvarázsolt világban élünk, én titkon űberszuperromantikus vagyok, ő meg teljes mértékben mesevilágban él, szóval az, hogy racionálisan leülünk és megbeszéljük, hogy oké, akkor holnapután elmegyünk a városházára, valahogy nem stimmelt. 

Most már odaérek a lényeghez, ígérem.

Március végén kezdtek nyílni a határok nyugatra ilyen-olyan papírokkal, mi meghívást kaptuk Bécsbe, és foggal-körömmel kapaszkodtunk bele, hogy márpedig mi megyünk, mert nem bírjuk már ezt a bezártságot mentálisan itthon. Fullosan rákoncentráltam, és N is mindent intézett, nagyon erőltette, hogy menjünk, sűrűn emlegette a kedvenc helyét, hogy oda is kimegyünk, az nem maradhat ki, stb. Ismerem már, és szerencsére hülye se vagyok, tudtam, hogy készül valamire :D Egy héttel a bécsi út előtt jártunk (spoiler: nem mentünk végül), mikor az apja felhívta, hogy másnap estére haza tudna-e menni valamiért, már nem emlékszem, így N másnap hazament, én pedig tervszerint csütörtökön követtem, mivel utána pont húsvétot írtunk.

Innen egyelőre csak a saját szemszögemből mesélném a dolgokat, így viccesebb, de később mindent elmagyarázok.

Mivel hosszúhétvége előtt álltunk, így a fiúk kitalálták, hogy csütörtök estére legyen buli, de menjünk le az erdőbe, mert ott még sose voltunk, vannak kint padok, milyen buli lenne. Bár imádom az utcánk végén lévő erdőt, és mindig is ott képzeltem el az esküvőmet, abszolútte nem értettem, minek akarunk lemenni partizni, mikor sose voltunk egyébként, de úgy voltam vele, hogy ez N spontaneitása, vannak ilyen dolgai. 

A csütörtöki hazamenetel is extrább lett, mert az egyik haverunkkal tudtam hazamenni, így kényelmesen hazaértem, tök jó volt.

Vacsi, majd hajmosás, és kezdődött a cirkusz: anyám elkezdte mondogatni, hogy de öltözzek ki, de öltözzek ki, de sminkeljek ki, de nézzek már ki valahogy. Ezt sűrűn elszoktuk játszani, de most nagyon erőltette, én meg egyáltalán nem értettem, hogy az erdőbe MINEK? Közben egy csapat haver már odaértek elénk, engem vártak, mert megbeszéltük, hogy együtt megyünk le, de én brutális csúszásban voltam idővel, szóval durrogott a Messenger, hogy haladjakmár :D 
Nagy nehezen elindultunk, én folyamatosan azt magyaráztam, hogy nem értem, N mi az istenért akar az erdőben partizni, összeesznek a szúnyogok, tele van migránssal (éljen a déli határszakasz jeeee), sötét van, MINEK MEGYÜNK??? 

Leértünk az erdőbe, és nekem még akkor sem tűnt fel semmi. Elmentünk a tavak mellett, majd fel a lejtőn, és ott láttam meg N-t egy jobbra kanyarodó ösvényen.

Meg mellette egy csomó haverunkat, akik Szegeden kellett volna, hogy tartózkodjanak. Majd megláttam jobbra a tesómat és a barátnőjét, akiknek BIZTOSAN Szegeden kellett volna lenniük, majd megláttam Tincs-et, akit meg több, mint egy éve nem láttam!!!! Ott álltak mind félkörben, Norbi középen, mécsesekkel körülvéve, valahonnan szólt Ed Sheerantól az I see a fire, és én még ekkor sem értettem, hogy mi történik. Majdnem hátrafordultam egy sráchoz, hogy "Kit avatunk cserkésszé??"


Nem avattunk cserkésszé senkit. 

Éppenséggel megkérték a kezem. 

Amiből nem emlékszem semmire :DDDDDD


Én nem tudom, mások hogy tudják még a monológot is visszamondani, amit lánykéréskor kaptak, nekem semmi nincs meg belőle. Pontosabban hála a videóknak, amit a társaság telefonjai rögzítettek, megvan az egész, de az én agyam kifüstölt még az elején, mikor odamentem N-t megölelni. 
Ami még viccesebb, N sem emlékszik magától, hogy mit mondott, rögtönzött :D De szép volt, mert sírtunk :D 

Miután letérdelt, és megkérdezte, hogy megtisztelném-e azzal, hogy hozzámegyek, én meg jó bőgve háromszoros igent mondtam neki és kiörültük magunkat, én instant mentem tesómat megölelni - na mi nem vagyunk ölelkezős család, úgyhogy meg volt lepődve, de nem baj. Majd így sorban mindenkit. 4 évvel ezelőtt, mikor még csak a semmibe beszéltünk, mondtam N-nek, hogy szerintem gáz, ha valaki tömegek előtt kéri meg egy lány kezét. 

Négy évvel később elmondhatom, hogy a világ egyik legkirályabb dolga, ha olyanok előtt kérnek meg, akik veled együtt örülnek és szeretnek titeket. 

Az egész után tényleg elmentünk bulizni :D De szerencsére nem az erdőben, hanem mint kiderült, a fiúk egész nap pakoltak és boltoltak, hogy egy epic, brutálisan jó eljegyzési parti kerekedjen ki a dologból. Röhögtek, hogy lényegében ha igent mondok, jövünk bulizni, ha nemet, akkor csak ők :D :D :D

Na most N szemszöge kicsit más. Valóban Bécsben tervezete a lánykérést, és valóban két nap alatt szervezett le mindent, ami az ő nagyon profi logisztikai tapasztalatának is igen nagy falat volt. Az apjának nem kellett segítség itthon, hanem N aznap az én szüleimhez ment el elkérni engem :))))) Ami még vicces ebben, hogy én aznap szokás szerint hívtam este anyámat, mire lerázott, hogy ott az egyik barátnője, később visszahív. N akkor már nagyban borozott apummal.  :'D


N szerint tesómon állt vagy bukott a dolog, mivel tudja, milyen nagy szövetségesei vagyunk egymásnak, és mondta, hogy ha ő nem tud hazajönni, vagy valami van, akkor off az egésznek. Tesamesám viszont nem az a messengeren visszaírogatós típus, szóval N szerda délben már idegesen felhívta, hogy adjon már választ, memosmáme'. Tesóm nem ért volna épp rá, de konkrétan közölte, hogy lekakkantja a dolgát, a húga lánykérése fontosabb, hazajön. 

Gyűrű is egy nap alatt lett, ehhez anyósi instrukció volt szükséges: anyám oldaláról a gyűrűméret, anyós oldaláról a dizájn. Szerencsére N-nek korábban már mutogattam elképzeléseket, és tartotta magát hozzá, egyszerűen tökéletes lett (ez is).

Mint kiderült, további gyenge láncszem volt leendő sogórnőm, aki szintén jött le velünk az erdőbe, és utólag visszagondolva valahogy a fiúk egyszer sem engedték a közelembe. Mint elmondták, nagyon izgatott volt és látszódott is rajta, féltek, hogy idő előtt rájövök, hogy miért is megyünk le a naplementében az erdőbe. 


Egy szó, mint száz, CSODÁLATOS VOLT AZ EGÉSZ NAP! És ami azt illeti, az egész menyasszonylétet nagyon élem, kicsit még sajnálom is, hogy pár hét múlva esküvő, és csak eddig tartott. Imádtam a lánykérés minden pillanatát (amire emlékszem belőle, azt még inkább), azt, hogy a barátaink, rokonaink ott voltak, azt, hogy N elkért a szüleimtől, és hogy az ő szülei is sírva hívtak fel gratulálni. 

Ha visszamehetnék öt évet az időben, akkor sem mondanám meg az akkori énemnek, hogy mi vár rá. Örülök a mélységeknek, és a magaslatoknak, mert ezek hoztak ideáig: hogy legyen egy néha kicsit fura, néha kicsit drámai, de pontosan ettől fantasztikus leendő férjem (na ehhez hozzá kell majd szokni), és egy ilyen életünk, amiben folyamatosan építjük egymást és a közös dolgainkat. Szóval HEPPINESSZ OVERLÓD, ez volt az én epic eljegyzési sztorim Április 1.-én, bolondok napján. 

Bocsi, ha kicsit hosszú lett, és még így is mennyivel többet tudnék róla beszélni... :D Lehet, kellene nekem egy podcast csatorna vagy valami, hogy 0-24 dumálhassak. Hmm. Megfontolandó.

Csók a családnak, főleg ha idáig eljutottál az olvasásban: 

u.i.: nincs kizárva, hogy a következő bejegyzés már az esküvő után lesz :3

You May Also Like

0 megjegyzés