Neverhood's Diary: június 2018

Oh my good Lord Jesus. Nem csak, hogy négyszer ültem le megírni ezt a bejegyzést, de a könyvre is aludtam pár hetet, mert őszintén próbáltam a jó és pozitív felét nézni, és a rosszat elfelejteni.

Ismertek, nem ment.

Viszont tudom, hogy sokan szeretitek, nagyon sokan ajánlottátok, és az Álomgyár volt oly kedves, hogy Baráth Viktória két könyvét is beszerezhettem tőlük, úgyhogy igyekszem kulturált és racionális mederben folytatni ezt a könyvértékelést. Kezdetnek mondjuk nézzük is, miről szól:

"Meddig érdemes küzdeni egy férfi szerelméért? És az álmaidért?

Zoey álma, hogy musicalszínésznő lehessen, ennek az álomnak azonban határt szabnak a gátlásai. Hogy bebizonyítsa rátermettségét, a 21. születésnapján Párizsba utazik egyedül, ahol szenvedélyes szerelemre lobban a skót származású Owennel, aki a fiatal lány számára a tökéletes férfi – egy apró szépséghibával: a 35 éves Owennek ugyanis van egy titka.

Később felbukkan a színen egy másik férfi is, aki pont azt a biztonságot tudná nyújtani Zoey-nak, amit Owentől sosem kaphat meg.

Zoey válaszút elé kerül: vajon a szenvedélyes szerelmet választja, vagy a biztonságos és kiszámítható életet, netán saját lábára áll, és elindul az álmai megvalósításának útján?

Hová vezethet egy titkokkal és hazugságokkal kezdődő kapcsolat? A nagy korkülönbség ellenére kialakulhat-e életre szóló szerelem két ember között? Te mit tennél meg az álmaidért?"

@weheartit

Namost, amit nagyon gyorsan le kell szögezni az elején: ez Baráth Viktória első megjelent könyve. Elsőkönyves íróról beszélünk, egy ahhoz tökéletesen illeszkedő könyvvel. Kétségem sincs az írónő tehetségéről, és alig várom, hogy az Egy év Rómában c. könyvét olvashassam és érzékeljem a fejlődését. Mert arra azért nagy szükségem van ez a könyv után.

A fülszöveg teljesen mást sugall, mint amit kapunk, és ez már a legelején kiderül. Furán és kidolgozatlanul indul, majd ez a teljes realitáshiány végiglebegi az egész regényt. Igyekeztem 16 évesként hozzáállni és elvigyorogni magam, hogy juuuj, ez velem is megtörténhet majd talán egyszer. Nope, ekkora csoda nincs, és a regény előrehaladtával bízom benne, hogy ez senkivel nem fog előfordulni, vagy legalább nem ilyen mértékben. Mert azért ez akármennyire is romantikus sztorinak hangzik, ez egy 21-22 éves lány, és egy ~~két~~ harmincas éveiben járó, nem teljesen normális férfi násztánca, mely nem feltétlen érhet jó véget. Aminek viszont örülök, hogy a klisés események és a teljesen meglepő fordulatok aránylag egyensúlyban vannak, ami - ismét kiemelném - elsőkönyves szerzőtől szerintem nagyon erős kezdés. Tartsa meg az írónő ezen jó szokását!

@weheartit

Sajnos személyes probléma, de igen sok gondom akad a női karakterekkel. Ez alól Zoey egy cseppet sem kivétel. Egyik szereplő háttere és személyisége sem túl kiforrott, és bár a könyv végi tanulság várható volt ~~pláne, hogy korábban elspoilerezte nekem mindenki, de én most nem fogom, mert jó fej vagyok~~ , sőt, SZÜKSÉGES, azért kicsit gyors lezárásnak éreztem. De legalább Zoey valóban azt tette, amit kellett, ez pedig egy ilyen regénynél, amely bemutatja az igencsak egészségtelen kapcsolato(ka)t, brutálisan szükséges volt. Ezért respect az írónőnek és a kiadónak egyaránt, mert való igaz, hasonló kvalitású és üzenetű könyv kevés van a piacon. Btw, visszatérve Zoeyra, egy pillanatig sem tudtam vele azonosulni, nem egy követendő példa és számomra konfúz. Értem, hogy visszafogott meg introvertált, meg blablabla, hiszen minden valamire való női könyvkarakter ilyen, hogy könnyebben lehessen velük azonosulni, ebből semmi nem érződött. Számomra egy igen aktív szociális életet élő, az alkoholt meg nem vető egyén jött le, aki tutira a tánctér közepén haknizza végig az éjszakát. Ezért mondhatom azt, hogy amivé vált, na, az már jobban az én világom, még ha nem is helyeslem a döntéseit. Viszont aki volt már problémás kapcsolatban, az nagyon fogja őt szidni, mert magát látja majd.

Nem értem az Owen körüli felhajtást sem. Eleinte tipikus NA karakter, aki után botladoznak a nők, jóképű, akcentussal beszél, jó az ágyban és konkrétan úszik a pénzben. Teljesen természetes, hogy Zoey beleőrül - már ha normális egy teljesen ismeretlenben így megbízni és percek alatt az ágyában kikötni. Az elejétől fogva nyilvánvaló volt, mi lesz a nagy titka, és az is, hova fog az egész fejlődni. Számomra ez csak egy klasszikus klisé szál volt, ami elfogadható egy ilyen könyvnél, amolyan legyintsünk rá eset, amiből amúgy sokat lehet tanulni. Owen fokozatosan vált álomszerűből teljesen inkompetenssé, mely általában az életben is hasonlóan működik, így ezzel kapcsolatban az írónő szerintem reálisan járt el, még ha túl sok személyes attitűddel nincs is felruházva szegény karakter azon kívül, ami az épp aktuális jelenthez szükséges.

@weheartit

A többi karakterről nem szeretnék írni, mindegyiküknek megvan a maga célja és szerepe ~~kivéve Lucy-t, aki eltűnt, mint szürke szamár a ködben~~, és a maga sajátos csavarja a történetet illetően. Jackson-t, Sean-t és Amy-t kifejezetten bírtam, igen komoly megmentő kvalitással bírnak a történetet illetően. Főleg Sean, ő azért a szívemhez nőtt - avagy legalább egy karakterbe legyek már szerelmes per könyv.

Ami tény, hogy rengeteg minden történik az a kb. egy év alatt, melyet a könyv felölel, cikázunk eseményről-eseményre és a rózsaszín lufik csak úgy pukkannak ki a titkok súlya alatt. Erotikus tartalma miatt nem feltétlenül ajánlanám 16 év alatt, már csak azért sem, mert néhol nem a legegészségesebb formákat értinti a leírás. Másfelől azonban elsőkönyves szerzőtől ilyen egységes, végül is izgalmas történetvezetéssel leírt könyvet én még speciel nem olvastam, ráadásul a klisés és realitást teljesen nélkülöző szálakat leszámítva maga a történet teljesen egyedi. Ehhez pedig őszintén tudok gratulálni.

@weheartit

A végső kérdés, értékelésnél azért elég fontos: ajánlanám elolvasásra? Abszolút, sőt. Kifejezetten azok kukkantsanak bele, akik gondolkodnak a saját könyv írásán: ha első könyvesként az Első tánc szintjét nem ütöd még meg, akkor aludj rá párat. Szintén ajánlom szingliknek, akik egy jó kis vanília sztorit kaphatnak néhány egészségtelen aspektussal kiegészítve, mely nagyon jó tanulópénz. Ráadásul ez a könyv is rámutat arra, hogy hazánkban vannak tehetséges kortárs írók és írónők, melyek több figyelmet érdekelnének.

Köszönöm az Álomgyár kiadónak a lehetőséget, és hogy felkarolják a magyar írókat!

Ti olvastátok már? Nektek hogy tetszett? Owen, Sean vagy Jackson? :D Írjátok meg idelent, vagy a Neverhood's Diary Facebook oldalán, esetleg Moly.hu-n, Instán pedig követhetitek, hogy épp merre járok. Elég sűrű heteknek nézek megint elébe, szóval stay tuned :D

Addig is megázástól mentes nyári hétvégét:

június 28, 2018 No megjegyzés

Körülbelül háromszor ültem le a géphez, és csak néztem ki a fejemből, hogy akkor én most mit is írjak bejegyzésnek? Mert az egy dolog, hogy hiányzott az írás, a gondolataim megosztása, de hogy utóbbiakat strukturált formában is képes legyek visszaadni, na hát azzal már adódnak bajok.

Aztán jött több ötlet, ráadásul az egyik egy komolyabb, blogger-dolgot illetve életet feszegető téma, melyet szépen sorban a jövő hetekben megkaptok, viszont nem akartam egyből serious talk-kal visszatérni, így az első ötlet mellett tartottam ki. Avagy hallgassunk a megérzésekre. Vagy valami ilyesmi.

Ha már így tessékeltetett ideérni a nyár, ~~meg a Medárd-napi 40 napos eső~~ akkor úgy éreztem, ideje előszedni egy klasszikus és sokatok által szeretett bejegyzést azon logika elvén, hogy én is nagyon szeretem. Elegem van, hogy állandóan másra kell várnom, hogy folyton úgy kell összekönyörögnöm egyes ismerőseimtől, hogy eljussak valahova, holott egyedül születtem erre a Földre, és igenis szerezhetek élményt magamnak, még ha a társadalmi elvárások mást is mondanak.

A tavalyi bejegyzés (IDE kattintva olvasható) az egyik legnézettebb és legtöbbet kommentált lett, ráadásul rengeteg üzenetet kaptam privátban is vele kapcsolatban, hogy mennyire igazam van, és hogy mennyire inspirál titeket. Úgyhogy jöjjön az idei is, melyet egyfajta bakancslista-kihívássá duzzasztottam magam számára is.

Kirándulás

Az utóbbi időben nagyon rá vagyok állva a magyarországi rejtett helyekre, melyek egy napos kirándulásnak teljesen jól kitennék. Persze, lehet, hogy bandában érdekesebb és viccesebb lenne, egyedül viszont a magad ura vagy, talán olyan apróságokat is észrevennél az adott helyen, mely más esetben elkerülné a figyelmed. Ráadásul nem kell mások idejéhez vagy igényeihez alkalmazkodnod, addig maradsz, ameddig akarsz, arra mész, amerre akarsz, és annyi képet csinálsz olyan részletességgel, amennyit csak akarsz, és közben senki nem fog a füledbe duruzsolni, hogy "mennyünk má'". Nézz szét a környékeden, biztosan vannak még olyan helyek a városodban vagy akörül, amerre nem voltál még soha, vagy csak nagyon rég.

Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, tessék néhány az én "must see" listámból (nevekre kattintva elvisz a Google-ra):

Zsámbéki Öregtemplom
Tiszadob-kastély
Nagyszéksósi kulcsosház
Festetics-kastély Keszthely
Esterházy-kastély
Jakab-hegy kilátó
...és még naaaaaaaaaaaaaaaaagyon sok más.

Vadasparkok, arborétumok

Szegeden négy évet laktam úgy a Vadasparknak szemben, hogy soha egyszer még csak a kapuja közelébe se jutottam. Elég gáz, és az még inkább, hogy személyekre várok, hogy összehozzunk egy délutánnyi kirándulást, pedig még a szlovák medve is előbb eljutott oda, mint én. Tudom, az ilyesmi főleg családi buli, esetleg romantikusan kézen fogva sétálgatós ügy, számomra mégis a kis fényképezőgépem az elsőrendű partner, ha ő jön velem, rossz nem lehet. Arborétumban, füvészkertben sétálni pedig az egyik legjobb feltöltődés szerintem, mind testileg, mind pedig lelkileg nagyon spirituális, pedig én aztán nem vagyok ilyen "tedd a kezed a tévére" típusú személy. Ezek a helyszínek tipikusan azok, mely esetén valószínűleg a pénztáros hülyének fog nézni, hogy csak egy jegyet kérsz, de ez ne szegje kedved. Ha te őzikéket akarsz simogatni, akkor igenis van jogod hozzá - egyedül is.

Bútorfestés

Namost, ez elsőre furcsának tűnhet, viszont eskü meg tudom magyarázni. Biztos, hogy van otthon olyan bútor a szobádban, polc, szekrény, képkeret, amelyet már végtelenül unsz. Festékboltokban egész normális árakban lehet vízbázisú festékeket szerezni, melyekkel könnyű dolgozni, és aránylag tartós hatást lehet elérni. (#notsponz, csak már próbáltam és tényleg így van). Egy használt pólót magadra, egy pár gumikesztyű és az udvarotok teleújságpapírozása, és voilà, már kezdődhet is a Picasso-hadművelet. Elrontani nem igazán lehet, ráadásul brutál relaxáló az ecsettel mázolgatni.

Színház

Ha a városodban van színház - szuper. Ha nincs - még szuperebb, mert így valóban kimozdulsz otthonról. Nem csak általános műveltséget segít elő, de amíg van diákkedvezményed, még jól is jársz. Ráadásul van indokod kiöltözni és jól kinézni, klasszikus darabokat is megnézhetsz, arról nem is beszélve, hogy a színházaknak van egy olyan légkörük, mely semmihez nem fogható. Ajándékozd meg magad és kapcsolódj ki egy este, mert egyáltalán nem fura egyedül színházba járni, fotózhatsz egy csomót és ámulhatsz a csodás (vagy épp kevésbé csodás) színészi játékokon. ~~mennyire látszik, hogy imádok színházba járni? nagyon? oké~~

Vidd el magad kajálni

Sokan még mindig ódzkodnak étterembe vagy kajáldába járni egyedül, pedig teljesen normális és emberi szükséglet a tápanyag bevitel (~~whoa, helló 8-as tétel~~). Igenis mehetsz pizzériába egy jó nagy családit bevágni, igenis mehetsz hambishoz valami jó szószban tocsogót betűrni, és igenis próbálhatsz hiperszuper cukormentes, laktózmentes, mindenmentes egészséges salátákat valami fenszi helyen. Nem. Téged. Fognak. Bámulni. Tudom, hogy mindenkinek ez a legnagyobb féleleme ilyenkor, hogy "jaj, mit gondolnak majd rólam, egyedül ülök az asztalnál, meg egyedül eszek..." Az égvilágon senkinek nem fog feltűnni, vagy senki nem fecsérel időt és gondolatot ilyesmire a másik embertársával kapcsolatban. Egyél egy jót, gondold végig a napodat/hetedet, hallgasd a környezetedben ülők érdekes beszélgetéseit és csak élvezd, hogy magadra és a finom ebédedre/vacsorádra koncentrálhatsz a sokszor felesleges bájcsevejek helyett.

Nektek milyen programötletetek van még? Esetleg megvalósítottatok már valamilyen #alonetime programot, akár a fentiek közül is? Írjátok le kommentben itt, vagy bármelyik más platformon (Facebook, Instagram, Moly), kíváncsi vagyok, mennyire léptek ki a komfortzónátokból, mellyel engem is inspiráltok.

Csibeölelős, nem elázós vasárnapot:

június 17, 2018 2 megjegyzés

I'M BACK QUEENS, AND NEVER LEAVE!!!!!!444!!

Úúúúúristen, el sem hiszem, hogy végre nem Wordben gépelek szakdolgozatot, vagy szövegkiemelővel kifestőzöm a tételeimen, hanem a blogger felületén pötyögtetem a billentyűzetet és jelenek meg a betűk. Nem kell formai követelményeknek adóznom (csak a sajátjaimnak) vagy szakmai stílusban írnom (csak a sajátomban).

Ha követtek a szocmédiás felületeken (ig:@neverhoodsdiary), akkor körülbelül tudjátok, hogy néhány napja leállamvizsgáztam és LEDIPLOMÁZTAM, WHOAAAA!!! Egyelőre hihetetlenül szürreális élmény, sokszor azon kapom magam, hogy még a Freud-i alapelveket mondom magamban, vagy épp a szív anatómiáját, esetleg a magyarországi deviancia statisztikák közül igyekszem emlékezni valamelyik számra. Szóval az agyam még zsibong a kistengernyi tételinformációktól, de ez nem állít meg az írásban.

Mert rohadtul hiányzott. Hiányoztatok.

Bár az utóbbi hetekben tényleg reggeltől-estig (inkább délutántól éjszakáig) tanultam, azért nem vagyok az a típus, aki órákat tud a seggén ülni. Történtek izgalmas dolgok április és május során, így ezekből szemezgetve elmesélnék néhány dolgot.

Kaját, kávét, limonádét előkészíteni, hosszú lesz.

Április 13. - leadtam a kis bambínómat

Ráment a tavaszi szünetem tisztességgel, a kézizületeim egészségétől örökre búcsút mondtam, ráadásul diagrammokat sem szeretnék egy ideig szerkesztgetni, de a leadási határidő előtt jó egy héttel korábban leadtam a szakdogámat, ami elég király érzés volt. 51 karakter híján 70ezer karakter lett, ami még jobb lett volna, ha mondjuk a publikálható könyvemet alkotja, de ne legyenek nagy igényeink, no.

Április 22. - Roadtrip with Bro

Az idei év egyik legkirályabb napja. Tudjátok, hogy van egy tesóm, imádom is eléggé, neki is én vagyok a kedvenc húga, így hát mikor Édesanyánk megkért bennünket, hogy menjünk el az egyik közeli nagyvárosba valamilyen vászon hamisított Converse-t venni (~~az előzőt kivágta egy drónnal. Nagyon hosszú sztori~~.) mi fogtuk magunkat, és elindultunk kb. a teljesen másik irányba.

Mindketten szeretjük a szülőföldünket, valahogy mindig is jól és tisztelettel tudtunk bánni a régi időkből fennmaradt értékekkel, és akkor sem tagadtuk le, honnan jöttünk, milyen körülményekből és államigazgatásból, mikor erre kértek minket. Így történt az is, hogy mindketten nagyon szeretjük a régi kastélyokat, rompalotákat, elhagyott épületeket. Számomra szomorú, de egyben varázslatosak ezek a helyszínek. Szomorú persze, hogy el vannak hanyagolva, hogy lassan némelyik eltűnik a Föld színéről. De nagyon valószínű az is, hogy előző életemben valamilyen grófkisasszony lehettem, mert azonnal otthon érzem magam, bármelyik kastélyról is legyen szó. Ahogy elképzeled, hogy vajon mennyien sürögtek-forogtak odabent, hogy gyönyörű ruhákban jártak a nemesebbek, és hogy mennyi kisgyerek játszhatott a hatalmas udvarokon. Szerelmes vagyok ezekbe az épületekbe, őszintén.

Így alakult az is, hogy egy kis kutakodás során rájöttünk, hogy tőlünk nem is olyan messze van egy, amiről sose hallottunk, de elég vagányul néz ki. Tornya is van, meg minden, márpedig a torony NAGYON FONTOS! Szóval bevásárlás helyett tisztességes kerülőt tettünk és roadtrip-re indultunk, ami mindig, minden körülmény között jöhet.
Ennyinél végül mégsem álltunk meg, a térképen egyáltalán nem jelzett földesúton eljutottunk a váráslás helyszínére is, eltöltöttünk ott nem egész 23 percet, és mentünk tovább, hogy még nagyobb kerülővel érjünk vissza a vasárnapi ebédre. Így bukkantunk a végtelen repceföldre is, amely mellett NANÁ, hogy megálltunk fényképezni. A csupa fekete outfitem csupa sárgaként ért vissza az autóhoz, de a képekért nagyon megérte.
Meg úgy egyáltalán: néha elég csak a környékben járni, hogy újdonságokat fedezzünk fel, és ezt imádom.

Április 29 - Zoo

Nóra barátnőm volt olyan cukkernyúl, hogy magukkal hívott munkaünnepes-előzetesre Palicsra, még ha én is voltam az ötödik, gyertyatartó szereposztásra ítélt tag is. Persze ez csak drámai fennhang, jó fejek voltak a többiek, és lerohadt a lábunk is, mire végigjártuk az állatkertet a milliónyi kisgyerekkel egyetemben. Lett egy csomó profi kép, amikre elég büszke vagyok, ráadásul sokat nevettünk és vidáman telt az egész nap. Mondjuk a palicsi állatkertre azért ráférne egy vérfrissítés, mert egyes helyei katasztrófa súlytotta területek, és nem győztünk sóhajtozni, hogy enyje-benyje, ez azért nem így nézett ki, a tó és környéke, na meg a gyönyörűséges házak sokat kompenzálnak. Ha van kedvetek egy napot kirándulni, és nem féltek egy kis sorban állástól a határon, akkor Palicsra mindenképp nézzetek el egyszer, szerencsére van olyan szép fele, ami nem a Balkánt idézi. :D

Május 3. - Dupi barátnőm is elballagott a szakról

A Jugyu ilyen fura hely, a mi szakunk meg pláne, nekünk még ballagásunk is van az egyetemről kéremszépen. Szó se róla, cukik a tanáraink, amiért megszervezik nekünk, full respect, maradjanak mindig ilyen kreatívak és aktívak. Én az enyémet már tavaly leballagtam, de azért nem hagytam volna ki egy vidám iszogatást az idei szaktársaimmal sem. Jó volt, finom volt, és szépek voltunk. Már megérte.

Május 12. - photoshoot day a törpegárdáról

Hívtak sportnapra, én mentem sportnapra - fotózni. Szeretem ezeket a kis törpéket, és rájöttem arra is, hogy szeretem ezeket a spontán pillanatokat, mert bár előfordul, hogy néhány elmosódik, vagy nem lesz tökéletes, a gyerekek arcán őszinte vidámság és érdeklődés látszik, melyet nem lehet megismételni vagy beállítani. Elkezdtem a Lightroommal is ismerkedni, autodidakta módon tanulgatni, melyre a jövőben a blog mellett több időt szeretnék fordítani és több vidám fotózás részese lenni.
Amúgy meg brutál király képek lettek, én őszintén büszke vagyok rájuk, tartsam meg ezt a jó szokásom a jövőben is.

Május 18. - Lasagna party with N

Ahányszor ránézek ezekre a képekre, esküszöm éhes leszek. Nórának hatalmas pacsi és respect, hogy eltűrte a fejem és a hisztijeim ebben a két hónapban, ráadásul még főzött is rám, arról nem is beszélve, hogy itatott is, nem hagyva, hogy elszáradjak mint egy kánikulában meggyepált búzaszál. Eszméletlen finom lasagnát csinál, az eperturmixa elsőrendű, és a bort sem veti meg, úgyhogy imádat és bízom benne, hogy egyszer viszonozni tudom legalább fele ilyen főzőtudománnyal a cukiságait, mert tényleg sokat jelentett. Ja, és hogy egyszer tényleg "nem maradok sokáig", mert azért érdekes napfelkeltekor sétálgatni haza, viszont nem feltétlen egészséges. :D

Május 24. - szakmai vizsga

Namost a mi szakunk ilyen nagyon extravagáns, nem csak a ballagást tekintve, hanem úgy tuttó-komplettó. A csütörtökökkel idén igencsak elvoltam, és a szakmai vizsga a.k.a egészségfejlesztő szigorlat is csütörtökre esett. Haláli szerencsém volt és kb. ugyanilyen vicces lehettem, mert konkrétan úgy voltam vele, hogy minek készüljek, csak a terepgyakorlati munkámat kell megvédenem, ííízi ügy. Alig értem oda, már sorolták a névsort, konkrétan még lógott ki a reggeli a számból, mikor közölték, hogy első vagyok az adott bizottságnál. Izgulni se volt időm, és majdnem megkérdeztem, hogy most amúgy nekem mit kell mondanom, de az utolsó pillanatban lenyeltem a kérdést (és a croissant végét is), és elkezdtem hadoválni. Konkrétan közöltem a tanárokkal, hogy a Negyvennyolcas Utcai Óvoda a negyvennyolcas utcán található. :D Viszont nem kell félteni, beszélni nagyon tudok, így gyorsan összeszedtem magam, és a kérdésekre már gond nélkül és valóban szakemberként válaszoltam. Őszintén sajnálom, hogy nem volt bent egy stáb megőrökíteni.
Utána ultraegészséges kaját ettünk Dupival, ez ilyen cukormentes, laktózmentes, mindenmentes sütemény, amiben egyébként teljesen pozitívan csalódtam, mert így is nagyon finom volt, szóval a vegán mániákusoknak megy egy mini-taps az ehető étel receptjének kitalálásáért.

Június 7. - az államvizsga story

A nagybetűs NAP. Hogy milyen állapotban aludtam előtte, arról nem ejtenék szót, maradjunk annyiban, hogy az idegeim és a családom idegei megsínylették az előtte lévő egy hetet mindenképp. Tudtam, hogy tanultam, hogy tényleg, soha semmibe nem öltem ennyi energiát és egészséget, mint ebbe a 61 tételbe, tudtam, hogy bármit húzok, mindenhez hozzá tudok szólni, de persze sok függött attól is, melyik bizottsághoz kerülök. Mantráztam is tisztességgel névsorolvasás előtt, és természetesen nem lett szerencsém. Na de haladjunk sorba.
Reggel kipattantak a szemeim, az összes tételt elcipeltem magammal (babona), felvettem az érettségizős szoknyámat és a szokásos vizsgázós felsőm (babona), és smink nélkül, összefogott hajjal (babona) elindultam a városba, ahol tettem még egy kitérőt a vaníliás croissant és a Mizó kávé irányába (babona). Időben odaérve kisebb reunion alakult ki a tavalyi szaktársaimmal, amitől esküszöm jobb kedvem lett, a nosztalgia mindig erős faktor, főleg egy ilyen felfokozott helyzetben.
Megtörtént a névsorolvasás, kiderült, hogy ahhoz a bizottsághoz kerültem, ahol az egyik nő sorra buktatott az előző napokba is, a másikkal meg január végén vesztem össze. Egyet nem ismertünk, a másik meg jó fej, olyan volt, mint az osztályfőnökünk, szóval 4-ből 1 pozitív jelenség megalapozta az idegességemet tisztességgel. Ráadásul 7-ik lettem, megint csak örültem neki, mint az átvert kisgyerek a savanyú cukorkának, mert mindig, minden szóbelimen első voltam, és nem vagyok jó várakozó.
Ahhoz képest egyébként gyorsan sorra jutottunk, ami annak is köszönhető volt, hogy hullottak az előttünk lévőek mint a szúnyogok permetezés után, ami megint csak király alapot adott a nagyszerű érzéseimnek.
A tétel húzásakor az első kettő doboz első kettő, legfelül lévő cetlijét vettem el (babona), és meg sem néztem, míg le nem ültem a helyemre. Oké, kettő olyan volt, amit tudtam, az egyiket speciel előtte nap néztem át részletesen, mert hallottam, hogy buktak rajta páran.
Na de persze miért mennem valami egyszerűen, ha mehet bonyolultan. A szakdolgozatomat szétszedték, olyan kérdéseket kaptam, hogy lényegében újramagyaráztam az internet működését. Így érezhette magát Zuckenberg a kongresszus előtt, esküszöm. Nem jól kezeltem a válaszokat egyébként, ezt utólag beismerem, mert hülye kérdésre szemforgatós stílusban válaszoltam, de mindegy, sikerült megvédeni, jöhetett a tétel.
Megkockáztatom, hogy sosem leszek semmilyen előadásomra büszkébb, mint arra, ahogy a vese tételt elmondtam, még magamat is lenyűgöztem, döbbenet, a tanárok is bólogattak, kettőt kérdeztek, csuklóból megválaszoltam, bumm, egy tétel teljes győzelem.
Aztán jött a második. Amivel megszívtam. Kikezdett engem is a nő, aki az előző napokon buktatott, az addigi magabiztosságom elpárolgott, csak az a néhány definíció és alap mentett meg, amelyet viszont stabilan tudtam. Szerintem senki nem értékeli pozitívan azt a két mondatot a felelete végén, hogy "Van még valami hozzáfűznivalója esetleg? Ha nem, akkor a viszont látásra." Ahogy kimentem, vélhetően úgy nézhettem ki, mint egy kivégzésről visszatért zombi.
Persze a népnek egyből adtam le a helyzetjelentést, kisregényt mindenkinek, mire meglepetésemre az egyikük meg is jelent személyes valójában, ami amúgy nagyon erősen megmentett az idegbajtól. Túl voltam rajta, elmondtam mindent, amit tudtam, a többi már a bírálaton múlt. Őszintén mondom, egy éve nem voltam olyan nyugodt, mint a felelet után és az eredményhirdetés előtt. Tudtam, hogy megvan, hogy kész, vége, ennyi volt, hogy lediplomáltam és befejeződött még egy szakasz az életemben. Szürreális volt, még most is az.
Persze az eredményt azért megvártuk, majdnem a fél csapatunk bukott, érdekes mód a másik bizottságnál csak ketten. Avagy van igazság a földön, na persze.

Sms, hívás mindenkinek, örömkönnyek és aztán a jól megérdemelt pihenés, este pedig a koccintás, mert megérdemeltük. Mert lehet, hogy most diplomás munkanélküliek vagyunk, hogy nekem ráment a szociális életem és részben az egészségem is az előző két hónapban, de le tudtuk zárni. Elsőre. Képesek voltunk megvédeni a tudásunk és becsületünk, és a nehéz helyzetekben is továbblendültünk, helyt álltunk. Immáron két diplomás gyerekük van anyáméknak, akik közül az egyikről tudtuk, hogy valószínűleg lesz (tesóm), én viszont kalandosabb utat jártam be érte, mely alatt a szüleimet is bővítettem néhány ősz hajszállal. De büszkék rám, büszkék ránk, és ez az egész világnál többet jelent.

Körülbelül ennyi publikus történt az elmúlt két hónapban, persze azért vannak dolgok, amiket megtartok magamnak ;)

A következő hetekben jön néhány könyvértékelés, mert MEGHALOK, HA NEM OLVASHATOK most már, halmokban állnak a polcomon az újdonságok és a várólistám se rövid. Ezen felül persze jönnek a szokásos Neverhoodos bejegyzések, szokásos, régi menettel, csak kell egy kis idő, míg visszarázódok motivációban és agyban is. Remélem, velem lesztek újra. Végtelenül hálás vagyok a türelmetekért.

Nagyölelős, immáron két éves Neverhood's Diary csibecsók:

június 10, 2018 2 megjegyzés

Blog Archive

Popular posts

Ennyiszer néztetek erre

Visitors

BlogLovin'