Neverhood's Diary: nyár

Nem szabadkozok, nem mondom most is, hogy elnézést, mindent leírtam ITT, leginkább arról, hogy miért ilyen szórványosan záporosak a blogbejegyzések mostanában, blablabla, haladjunk.

Ígértem Instán (@neverhoodsdiary) egy évzárót, mert akármennyire is sok mélyrepülés volt 2018-ban, annyiszor sikerült szárnyalnom is - leginkább a mellettem lévő embereknek hála. Utóbbit talán kevesen vallják be, de akárhogy nézem, a tavalyi évemet a mélyülő barátságaim és a végtelen támogatás tette ki, ami esetében 2019-ben fordul a kocka. De ez csak felesleges rizsa, jöjjön 12 fasza élmény 2018 tizenkét hónapjából, csak hogy ne essek itt túlzásokba.

Január - A 22.-ik születésnapom

Ahhoz képest, hogy a születésnapom az egyik legszebb napom volt úgy komplett az életemben egy személynek köszönhetően, aztán pedig a szüleimnek és a barátaimnak hála a celebrálása is nagy szeretetben múlt el, valahogy nem éltem ezt a 22-őt. Még mindig 21-nek érzem magam, elég sokszor az év folyamán annak is vallottam magam, mire a barátaim javítottak ki állandó jelleggel, hogy amúgy már egyel több vagyok, de neeeeembaj. A lényeg viszont, hogy ilyen jó szülinapom, és ennyire nagy szeretetben régen volt már, és egyértelműen január hónap legjobb momentuma volt.

Február - A családom

A február kissé a sötét középkorhoz volt hasonlítható, mert természetesen az "én" meg a "párkapcsolat" fogalma nem akarództak egymáshoz kötődni. Ennek árán azonban megtanultam, hogy a családom eszméletlen király, erre szinte hetente rájövök azóta is, és ennek köszönhetően velük való kirándulásokkal telt az idő. Anyu meglátogatott Szegeden és nem szégyelltünk pénzt költeni magunkra, plusz egy tévedésnek hála még az Eli-hez is kijutottunk, amit ő nagyon meg akart nézni. Másik esetben pedig tesómmal egy jó kis Szeged-Szabadka-Szeged roadtripet nyomtunk a hosszabb útvonalon, csak hogy ne legyen egy pillanatra sem unalmas.

Március - Budapest

Tesóm Scindikátor döntős lett - alap, hogy bepakoltunk az autóba, és húztunk fel Pestre, mert egy ilyen lehetőséget nem hagyhattunk ki. Annyira, de annyira büszke voltam rá, ahogy a színpadon állt, és előadott, miközben egy teljesen más oldalát ismerhettük meg, és végre megértettük, mit is kutat (tudós lesz a gyerek, hosszú sztori). Imádtam az Öt-kertet, meg hogy ott lehettünk, és bár rengeteg minden történt márciusban is, ezt az egyet mindenképp kiemelem.

Április - Random Road-trip

Tavaly nem utaztam sehova, viszont épp ezért belföldön elég sok kirándulást ejtettünk. Ezek közül is az egyik legkirályabb a Hajdukovó-Szabadka-Bikovo-Orom négyszög volt, melynek alapja egyébként annyi volt, hogy be kellett volna mennünk tesómmal Szabadkára kicsit bevásárolni. Egyikünk se nagy shoppingos, sőt, a kötelező köröket fél óra alatt megjártuk, utána csak száguldottunk a végtelenbe. Azt az anyai hangsúlyt viszont, amit telefonon keresztül kaptunk a repceföld közepén fotózgatva, vasárnap délben, nem ajánlom senkinek.

Május - Állatkertezés

Érdekes, hogy májushoz a szakmai vizsgát, vagy valami egyetemi dolgot kellene írnom, de inkább a május elsejét említeném, mely Nóra barátnőm jóvoltából nem otthonülős pangás lett, hanem jó hangulatú kirándulás. Ekkor már javában tanultam és szenvedtem a gép előtt meg a tételekkel, szóval mindenképp áldás volt kimozdulni a négy fal közül.

Június - a híresen hírhedt, rettegett államvizsga és a megagiga roadtrip

Jó, tudom, megint csalok, egy dolgot kellene csak kiemelnem, de NEM MEGY, NA! Az államvizsga... istenem. Utólag már olyan könnyűnek tűnik, konkrétan újracsinálnám, pedig akkor, és előtte az a két hónap... aztahétmeganyóc. Mikor fel vagy készülve mindenből, mindenre, két jó tételt kapsz, és bezzeg akkor is képesek egy 86-ik dolgot kérdezni, amin konkrétan az életed múlik. Majd a tudat, hogy kész, nincs tovább, nincs többé. Máig nem tettem túl magam rajta szerintem.

Deeee szerencsére tesóm addigra már egy király utazást szervezett le (megint), aminek minden pillanatát imádtam. Nem Fülöp-szigetek-i utazás, nem ruccantunk ki Dubaiba, csak a környéken kocsikáztunk (jó, majdnem 400 km-t), de egyértelműen rávilágított arra, hogy mennyire imádok menni és mozgásban lenni. Kivételesen unokatesóm is jött velünk, ami meglepően pozitívan sült el, szerintem legközelebb is visszük, ha nem kapott tőlünk idegbajt :D Többet ITT és ITT olvashattok erről.

Július - diplomaosztó, Vajdasági Szabaegyetem és a legkirályabb anya

Mit mondhatnék, vannak események, melyek közül nem tudok dönteni. A diplomaosztó egyértelműen az "egyik szemem sírt, a másik nevetett" helyzet volt. Egy korszak lezárása, és egy csomó barát szétszéledése, mely máig fáj, közben pedig ott a papír a kezemben, amiért négy évet szenvedtél. Ott a családod, néznek, tapsolnak, a haverjaid huhognak, és te is huhogsz ha ők lépnek a diplomájukért. Talán sosem fogok elhelyezkedni a szakmámban, de végtelenül boldog vagyok, hogy ezt átélhettem, és láthattam a szüleim, tesóm, párom büszke arckifejezését, ahogy rám meg a kis satyekomra néztek.

Aztán volt egy elég utolsó pillanatos, de azért elég érdekesre sikeredett hetünk is. A Vajdasági Szabadegyetem egy hete, ami elég erősen a "miazistentörténtott" kategória, mert tényleg mi az isten történt ott, jóég :D Azért nem semmi volt Hevesi Krisztát, Tari Annamáriát, meg Csernust élőben látni, erre ráadásként este jöttek még a bulik, meg a hajnalig dorbézolások, plusz napközben alkotnunk kellett ugyebár műhelymunkán is, melyet aztán jó improvizálva elő is adtunk Nóra barátnőmmel. Érdekes élmény volt az egész, örülök, hogy ezt is megélhettem, mivel korábban eszembe sem jutott volna menni, így viszont egy újabb ismeretlen eseményt pipálhattam ki életem kicsiny listáján. (Ha ezt megnézitek, érteni fogjátok a lényegét: https://www.youtube.com/watch?v=YAeqPZ0-QDU)

Plusz elmesélek még valamit, mert ez a bejegyzés már így is túl hosszú: tesómat át kellett hoznom Szegedre, időpontra, miközben nálunk vendégek voltak a diplomálásom ünneplésére. Gyors autóba pattanás, beszáguldás vele, majd hazafelé már sajnos a kétmillió autó fogadott a határon. Sírás, pánik, "sohanemérekhaza", "utálomak*rvahatárt", minden, ami illik. Erre anyám hazaküldte a vendégeket, kihozatta magát a határra, átsétált, és velem együtt várva az autóban indulunk vissza haza. Majdnem 3 ÓRÁT vártunk, ami nem a legnagyobb vágyam egy kellemes nyári vasárnap este. Lényeg a lényeg viszont, hogy anyám egy istenkirály nőszemély, és nem lehetek neki hálásabb, hogy ennyi hülyeséget megcsinál értük.

Augusztus - Maraton fotózás és Malom

Előbbin azért elgondolkodtam, hogy a jó kategóriába soroljam e, de ezt is utólag szebbnek látom, mint akkor megélve. Lényeg a lényeg, hogy 37-ik Kanizsai Futó és Úszó Fesztiválra felkértek fotózni, Nóra barátnőmet meg dolgozni, szóval ha már így dolgunk van, akkor dolgunk van. Sz*rrá égtem. De úgy tényleg istenesen, akármennyire védtem magam, este alig tudtam aludni a fájdalomtól. A szervezés is fura volt, de én igyekeztem a képekből kihozni a lényeget. Meg amúgy elszórakoztunk egész nap, csak sok volt a negatívum is, ami miatt voltak nehéz pillanataink. Utólag viszont a képek sok dicséretet kaptak, ami nekem is nagyon jól eső visszajelzés volt.

Malomfesztivál szintén hasonlóan, habár oda szórakozási jelleggel indultam, valahogy a fotózással egészült ki az egész. Tény, nem volt tervben, csak nyertem egy bérletet, aminek eléggé örültem, sok régi és új ismerőssel találkozhattam, majd a képek is nagy sikert arattak.

Szeptember - A Latin negyed

Megannyi állásra jelentkezés és sikertelen interjú után elérkezett szeptember 12-e, az első munkanapom az Árkád -Latin negyedben. Ráadásul akkor még itthonról jártam be, minden reggel biciklivel a határig, majd busszal Szegedig, majd ugyanez haza. Rengeteg napfelkeltét láttam abban az időszakban, amit szeptemberi vénasszonyok idején egyáltalán nem bántam. Nagyon akartam dolgozni, nagyon gyorsan bele is jöttem, aminek persze novemberi motivációvesztés lett a vége, de ez már más téma. Ott vagyok, csinálom, tapasztalok, és sok olyasmibe belelátok, melyet külső szemlélőként soha nem gondoltam volna.

Október - A VIK és az ART

2018 október 10. és 12. az a két dátum, amit nem fogok egyhamar elfelejteni. Tizedikén a bátyámmal együtt adhattunk elő az ötödik Vajdasági Ifjúsági Konferencián, mely egyértelműen mindkettőnknek hatalmas élmény volt. Természetesen a 20 perces előadási időbe nem fértünk bele, mind a ketten túl sokat tudunk beszélni, de tényleg imádtam kiállni és beszélni. Mit mondhatnék, talán többször kellene mikrofont ragadnom ;)

ITT megnézhetitek az egész előadásunkat, ha esetleg érdekel, ITT pedig csak azt, hogy miről is szól az egész VIK.

Kanyarodjunk is rá az ART-ra. A Kiállni sosem ART kezdeményezés Nóra barátnőmhöz fűződik, aki egy bika lány, hogy ezt az ötletét nem csak végigvitte, de fenomenálisan kivitelezte is. Olyan fiatal festők és fotósok műveit állították ki, melyektől leesett az állam, és őszintén reménykedem, hogy a egyszer igazán nagyra fogják vinni. Ennek egyik kiállítója voltam én is, 5 fotómmal, ami nagy elismerés és még nagyobb büszkeség, mert imádom a kis bébikéimet, és most más is láthatta, és még interjúalany is voltam. Mondom, mikrofon hatására tiszta sztár leszek.

November - Romantikus Palicsozás és egy izgi Belgrád

Mint a legtöbb valamire való blogger és/vagy youtuber, védem a kapcsolatomat a "nyilvánosság" elől, így nem megyek bele részletekbe, de a lényeg, hogy sok évnyi huzavona után, megannyi nehézség, vita, megoldást igénylő ügy után egy elég király ember kötött ki mellettem, aki a randomitásával maximálisan kiéget, de közben élettel is tölt meg. Egy nap csettint, és közli, hogy megyünk valahova, én pedig nem sok mindent tehetek, csak követem, mert tudom, hogy mindenképp izgalmas élménybe csöppenek. Ilyen volt egy random palicsi kirándulás is, melynek új profilképek, tandembiciklizés és még egy kis halászlé is lett a végeredménye. Ja, és majdnem egy hattyúharapás :'D

Másnap a család rángatott ki a szürke hétköznapokból és 12 órázásokból, mert közölték, megyünk Szerbia fővárosába, Belgrádba. Tudniillik, rohadt rég jártam arra, abszolút nem ismerem, szóval míg apu továbbképzésen ült, anyu, tesóm meg én bejártuk az óvárost és felmentünk a Balkán legmagasabb kilátójába, az Avala toronyba. Mondanom kell, hogy imádtam? IMÁDTAM.

December - A meló

A december úgy elmúlt, hogy fel se fogtam, mi történik. Esélyem sem volt rá, mert rengeteget 12-14 óráztunk, a szezon az szezon, én pedig álltam a strapát. Vélhetően 22 évem alatt nem főztem le annyi kávét, mint amennyit a decemberi káoszban az Árkád Latin negyed vendégeinek felszolgáltunk, és bár kipurcantunk, plusz izmosodtam vádlira és combra tisztességgel, büszke vagyok, hogy nyavalygás és egy mukkanásnyi hiszti nélkül is végigbírtam életem első túlórákkal teli munkaidejét. Talán illene a Karácsonyt vagy az Újévet említenem, de nem igazán tudom. A Karácsony egy ideje nem a legboldogabb ünnep, inkább csendesen telt el a családommal karöltve, az Újévet pedig mindig túl kötelezőnek tartottam, de legalább idén kaptam csókot - igaz, éjfél után két perccel, ez viszont már legyen egy másik sztori.

Nos, most tartunk itt, valahol Január közepén, hamarosan a 23-ik életévembe lépek, és nem igazán tudom, mi is történik. Rengeteg tervem, álmom, vágyam van a jövőre nézve, de idén is nagyon nehéz évre kell számítanom - és akkor a külső, emberi tényezőket még figyelembe sem vettem. Visszább vettem a közösségi médiából, egyfajta detoxként is felfogható, de javában inkább csak átformálódott bennem néhány fontos tény az életről és a jelen fogalmáról, melyek ütköznek a megosztási kényszeremmel. Lényeg, hogy mindenki él, mindenki jól van, én meg próbálok megtanulni kikapcsolni, mert az utóbbi időben a szabadidő hasznos felhasználásával akadnak problémáim - kissé munkaorientált lettem, no, megesik az ilyen.

Ha még van, aki olvas, és nem mondott le rólam (:D), akkor nagyon-nagyon sikeres, álmokat valóra váltó új évet kívánok néktek, a bloggerina pajtijaimnak sok követőt és inspirációt, az egyetemistáknak jó kemény popót a tanuláshoz, a dolgozóknak kitartást a vakációig, a sulisoknak az érettségihez, meg úgy mindenkinek az élethez.

Csibeölelős:

január 17, 2019 No comments

Nagyon elfogyott a türelmem a "minden szipi-szuper" típusú "lifestyle" bloggerekkel kapcsolatban, és szeretem a drámát, szóval úgy döntöttem, önmagam leszek, és épp azért is megírok egy olyan bejegyzést, mely azokról a bloggerekről szól, akiktől frászt kapok. Mielőtt azonban még kikáltanátok hivatásos köcsögnek, megjegyezném, hogy ezzel célom is van: szeretnék segíteni másoknak, vagy épp kezdő bloggereknek abban, hogy milyenek NE legyenek, és hogy milyen hibákba ne csússzanak bele. Nekem is van egy stílusom, egy élethez való hozzáállásom, amit vagy befogadtok, vagy nem, de nem fogom magam meghazudtolni azért, mert épp a Back to school HAUL-ok a menők, én meg köztudottan utálom a HAUL-okat, ráadásul rég kinőttem az sulis korból, nem igazán tartom érthetőnek a harmincas éveikben járó bloggerek/youtuberek iskolakezdő posztjait. Na de eltértem a tárgytól, kezdjünk inkább bele, mielőtt még túlfilozófálom az egészet.

A "minden csillámpónis és szupika az élet" típusú bloggerek - aka Zoellizmus

Gyorsan belevágtam a közepébe, de ez már nagyon-nagyon NAGYON régóta böki a csőrömet, és tényleg elneveztem Zoellizmusnak ezt a típust, mert én ilyen korszakalkotó emberke vagyok. Mindenkinek szíve joga, kit szeret, kit néz, kinek a hitvallása szerint él, és igen, volt idő, mikor jómagam is kedvelte a brit Youtube atyaúristennőjét.

Aztán felnőttem.

Lehet az életet pozitívan felfogni, sőt, KELL is, de a rosszullét kerülget, mikor valaki egy nagy rózsaszín buborékról ír, leginkább ugye lifestyle témában. Hogy attól vagy boldog és akkor lesz jó életed, ha kétmillió dolgot megrendelsz Aliról, ha 20 millió párna van az ágyadon, 10 millió égősor próbálja zárlatossá tenni a házadat, és akkor még a minden napos Starbucksos kávédról nem is beszéltünk. Közben pedig gondtalan vagy, nem kell semmin stresszelni, dobd ki a rossz embereket az életedből, hiszen csakis a jó emberek visznek előre (ez hazugság), meg persze a kétszáz gyertya az éjjeli szekrényeden. Aztán három hónap múlva jön a másik trend, és kövesd azt, a többi holmi meg kuka, mert ugye materialista gondolkodás és gyűjtögetés csak úgy megy mindenkinek a saját vagy épp a szülei zsebéből. Már nem trendi a kaktusz, bázd, így jártunk, legyen most magnóliás minden, a kaktusz a csóró embereké már, te meg ugye nem vagy az.

Nem bírom a buborék életet és a buborék bloggereket sem, akik ezekről írnak. Az életben vannak számlák, benzinárak, politikai konfliktusok, természeti katasztrófák és túlélésért kolduló gyerekek, akik a tízmillió égősor egyikének árából minimum három napnyi élelemhez tudtak volna jutni. Sorry not sorry.

A három mondatos recenziós bejegyzéseket író könyvbloggerek

Én is írok recenziót, láthatjátok, olvashatjátok őket a blogon, szerencsére az utóbbi időben egyre többször. El is mondom róluk tisztességgel a véleményem, mert bár kapom a könyveket, és ezt nyíltan fel is vállalom, nem vagyok hajlandó csupa szépet és jót írni róla, ha egyszer vannak hibái.

Amit viszont egyre több helyen látok, az a semmitmondó recenziók, amiknek a lényegi tartalma

- köszönés

- a könyv tartalma

- "Izgalmas, jó könyv, szép személy- és tárgyleírások, mindenkinek ajánlom"

- megrendelés linkje

és ennyivel be is van fejezve. HOGY? Ha már megtisztel egy kiadó, hogy küld neked könyvet (vagy beszéljünk bármilyen termékről), akkor legalább mutasd meg, hogy valamit ért az olvasás és lett szókincsed, majd próbáld meg ezt hosszú, a könyvhöz kapcsolódó összetett mondatokban bemutatni. Mert az, hogy "jó volt, mindenkinek ajánlom" az összes könyvre ráhúzható, és csak azt mutatja, hogy valószínűleg el sem olvastad.
(De lehet én írok rosszul recenziót, és igazából csak ingyen reklámmal kellene telepakolnom a blogom meg eladni a lelkem. Ki tudja.)

A "mindenről írok, de amúgy semmiről" típusú bloggerek

A Felegánsokkal szoktuk megtalálni az ilyen bloggereket valamint a bejegyzéseiket, és persze jól meg is tárgyaljuk őket, mert némelyik tényleg röhej. Képzeljétek a szitut: rátaláltok egy gyönyörű, tényleg meseszép blogra, igényesség és grafika a maximumon. Vidáman beleolvastok az egyik bejegyzésébe, melynek címe érdekesen hangzik - és a végére ugyanolyan rejtély maradt, hogy mire is gondolt a költő. Mikor ír, de a semmiről ír lényegében, ráadásul általában tő mondatokban, ami egykoron nekem is szokásom volt (őszinte vallomás), csak közben fejlődtem annyit, hogy rájöjjek, milyen irgalmatlanul is idegesítő az ilyen. Szóval ha már találtál egy témát, akkor az feleljen meg a magyar történetmesélés / elbeszélés szabályainak, miszerint

- bevezetés

- tartalom

- esetleg csattanó

- esetleg tanulság

- befejezés

Kösszentyű.

A "mindig ugyanaz a témám, szezonálisan" bloggerek

Na, meg hát ez is. Én értem, hogy vannak olyan témák, mint pl. a karácsony is, hogy millió dolgot lehet róla írni, minden évben van aktualitása, ezzel egyáltalán nincs is gond. A probléma onnan adódik, hogy lényegében UGYANAZOKAT a bejegyzéseket írod meg évek óta, és csak én vagyok az, aki nem érti, hogy ennek mi értelme? Mármint basszus, vannak linkek, ha emlékeztetni akarod a követőidet, nosztalgiázni mondjuk, akkor bumm, másold be a közösségi oldalaidra, és olvastasd velük újra, esetleg írd át, de nem értem, minek minden évszakban reggeli és/vagy esti rutint leírni, mikor ugyan mi tudna azon változni, hogy reggel felébredsz szájszaggal, elmész fogat mosni, pisilni, megfőzöd a kávéd és esetleg megágyazol?

Tény, így nehezebb új és friss, kreatív témákkal előrukkolni, én is szenvedek, de no fucking way, hogy háromhavonta ugyanazokról a dolgokról rizsázzak, csak más szórenddel.

Jó példa erre Kalyn Nicholson Youtuber, akit nagyon szerettem, meg szeretem is a személyiségét, csak épp képtelen vagyok több "Morning Routint" végignézni tőle, mert van vagy 200. (Akkor ezt most el is neveztem Kalynizmusnak).

A "jóleszazúgy" bloggerek

... aki teljes mértékben tesz arra, hogy kis vagy nagybetűkkel ír, egyáltalán ugyanolyan típusú szövegtípussal-e vagy sem. Akit nem érdekel, hogy az egyik képe kicsi, a másik hatalmas, a harmadik tiszta szemcsés, a negyedik meg totál elmosódott. Akinél nincsenek bekezdések vagy tagolások, sem a blogfelületén bármi értelmezhető. Nem azt mondom, hogy mindenkinek webdesigner-nek kell lennie, vagy techzseninek, mert a szövegszerkesztés azért nem egy olyan hű de nagy feladat, inkább csak arról, hogy valaki nem akar tovább fejlődni, vagy a magyar helyesírás alapjait figyelembe venni. Ezt pedig egy olyan nyelvtan-nácinak nézni, mint én FÁJ.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól kiadni mindezt magamból. FANTASZTIKUSAN ÉRZEM MAGAM, JUHUU. Ha valakit megbántottam, sajnálom, ez az én véleményem, a tied lehet más, meg is írhatod Instán, Facebookon vagy Moly.hu-n, Pinteresten pedig menthetitek a bejegyzés, hogy később gyorsabban visszataláljatok hozzá. Kommentárban pedig írhatjátok mi az, ami a ti idegeiteket készíti ki egy blog esetén, őszintén kíváncsi vagyok rá. (Nincs kizárva, hogy arról is írok egy külön bejegyzést. ~~Hmm, ha alázásról van szó, milyen motivált vagyok, aztamindenit.~~)

A héten jön még egy egyetemista bejegyzés is - ha nem leszek lusta, és nem borít el egy csomó meló - , az se lesz piskóta, úgyhogy csókcsók csibéim, legyen szép hetetek.

augusztus 29, 2018 5 comments

Valaki elárulná azért, hogy hogy lett ez a könyv New York Times bestseller? De tényleg, egy épkézláb indokkal meg lehet győzni, csak kérek hozzá magyarázatot. Én egy meggyőzhető figura vagyok, a könyv viszont nem volt eléggé az.

A jégszívem ebben a páratlan nyári melegben sem olvadt fel (~~mire befejezem ezt a bejegyzést pont jött a rohadt hideg, no mindegy~~), pedig igyekeztem, én tényleg igyekeztem, de épp ezért próbálok is egy aránylag racionális, lényegre törő, de nem spoileres értékelést mutatni a könyvről, mert azt viszont mindenki megérdemli. A könyv pedig az esélyt.

"Sloane kirángatta Emilyt a csigaházából és egy teljesen más életszemléletet mutatott neki. Életük legjobb nyarára készültek, amikor Sloane egyszer csak eltűnt és csupán egy listát hagyott maga után.

A listán tizenhárom feladat szerepelt, amelyekre Emily amúgy soha nem vállalkozott volna. De mi van, ha a feladatok teljesítésével Sloane nyomára bukkanhat? Almaszedés éjszaka? Persze. Elég könnyűnek tűnik. Táncolj hajnalig? Miért ne? Csókolj meg egy idegent? Őőő… Emily belevágott a váratlan nyári kalandba Frank Porter segítségével (ami szintén váratlan volt), hogy teljesítse az összes feladatot. Ki tudja, mire jön rá a végén Meztelen csobbanás? Várj! Hogy mi?"

Aaaaaannyira lassan indult be az egész sztori, édes jó istenem. Még a kollégiumban voltam, mikor elkezdtem olvasni június végén, és két oldalanként pihentetnem kellett, mert semmi lényeges húzóerőt nem éreztem a sorok közt. Nem akart történni semmi azon kívül, hogy Emily Sloanehoz fűződő viszonyát taglalta oldalakon keresztül, ami egy tipikus klisés YA csendes lány-menő csaj páros. Annyira, de annyira felbosszantott Emily teljes életképtelensége, mint már nagyon-nagyon régóta semmi az életben. A csaj SEMMIT nem képes a barátnője nélkül csinálni, de hogy így tényleg semmit, és az utána való vágyódása nekem már a teljes abszurditást súrolta. Mert persze, kinek ne hiányozna a barátja, főleg a ÖLLB-je, de öcsém, Emily már-már függőségi szintre vitte az egészet. Ez pedig közel idegörlővé tette a karakterét a könyv első felében.

Ha az elviselésén túljutunk, akkor vár ránk a kánaán, és ez menti meg a könyvet. Emily elkezdi a listán található dolgokat megoldani, amik közben végre csinál is valamit az életben, megismerkedik olyan emberekkel, akikkel előítélettel volt, és láss csodát, a lista-terápia elmozdítja az egyhangú, uncsi kis életét. Meg számunkra is az olvasást. Na de a rejtély továbbra is fenn áll: hol van Sloane?

Körülbelül ennyit tudok a könyv történetszáláról spoilermentesen mondani, de azért jófej vagyok, és igyekszem a karaktereket is górcső alá venni, mert róluk is van ám véleményem, de még milyen, jeeeeez.

"– Mert minden mindennel összefügg. Nézd csak meg Obi Want és Luke-ot! Vagy Dumbledore-t és Harryt. Vagy ott van Gandalf és Frodo, Mindannyiuknak tanulniuk kell, de aztán rájönnek, hogy mik az erősségeik és egyedül folytatják az útjukat."

Emilyt már mondtam, nagyon nem nőtt a szívemhez, szerintem szimplán csak életképtelenül tesze-tosza. Tény, a jellemfejlődése tapsolnivaló a könyv végére, de valahogy siklottunk végig a történeten, és nem éreztem azt, hogy az írónő ezt teljesen kibontotta volna, több leírást érdemelt volna a személyisége is. Nincs az introvertáltsággal semmi gond, csak én ezt a Sloane iránti mániára nem fogadom el.
Frank Porter az igen komoly megmentője a story-nak. Az ő karakterét valahogy megtapsoltam, fura gyereknek indult, aztán szépen lassan beleláttunk az életébe, és én tökre belehabarodtam a végére, tényleg, full pozitív az egész karakter, ámen érte, legyen egy spin-off könyv része, én olvasnék még többet a fura, de igen jogos gondolataiból.
Dawn mint újdonsült barinő teljesen egyszerű, életvidám, kissé bepörgött, de annál szerethetőbb, szintén megmentő kvalitású a könyvet illetően.
Collins-t lehetett volna bontogatni még, nekem zavaros víz. Az írónő vagy szándékosan, vagy csak így alakult, de azt írta le nekünk, hogy minden csendes, introvertált ember maga mellett tudhat egy extrém, életvidám, fullosan extrovertált legjobb barátot, ami azért legyünk őszinték, az életben nem pont így van. Igen komolyak voltak az ellentétek, és ez a Collins-Porter párosnál is így esett. Nem sokat tudtunk meg róla, azon kívül, hogy mennyire szeretne barátnőt, sablon karakter, kevés személyiséggel, de végül is nem ő volt a főszereplő, szóval legyintsünk rá.

Amire még kitérnék, mert MINDIG ki szoktam, az az, hogy már megint telibe voltak ejtve a szülők és a szülői karakterek. Elhiszem, hogy vannak elvont művész szülők, de egy tizenéves lányt, és annak még fiatalabb öccsét ennyire telibe ~~khm~~ legyinteni egész nyáron, abszurd. Persze, fontos, hogy mindenki függetlenedjen, Emily-re ez fokozottan igaz, így ki kellett vonni a felnőtt bölcsességeket, hogy a fő karakter egyedül jöjjön rá az élet mivoltára, csak közben megint egy elcsépelt szülői karakterpáros, és ezeket kezdem unni.

Kinek ajánlom: egyértelműen a tizenéveseknek, akik egy kalandos, vidám történetet szeretnének olvasni, ráadásul inspirálódni is, mivel arra a könyv nagyon jó. Megmutatja, hogy igenis ki lehet lépni a megszokásból, és hogy mennyi váratlan dolog történhet, ha csak egy kicsit is kinyitjuk a szánkat. Tény, a nyár elmúlt, de ki mondta, hogy nyári könyveket csak kánikulában olvashatunk? ;)

Köszönöm az Álomgyárnak a könyvet!

Ti mit olvastok így a nyári szünet utolsó napjaiban? Írjátok meg idelent, vagy Instán, Facebookon és Moly.hu-n, Pinteresten pedig menthetitek a bejegyzés, hogy később gyorsabban visszataláljatok hozzá.

Csibeölelős:

augusztus 27, 2018 No comments

Már fél évvel ezelőtt is, az utóbbi időben pedig már minden héten kapok olyan kérdéseket üzenetben, hogy hogyan szerkesztem a képeimet, és mikor írok már olyan bejegyzést, amiben erről osztom az észt. Hogy őszinte legyek, én csak nagyon ritkán olvasok ilyen jellegű bejegyzéseket, ezért is féltem eleinte nekiállni, útközben pedig (úgy 1-2 hónapja) pedig nagyot változtattam a szerkesztési szokásaimon, amely nem segítette éppenséggel elő a most teremtődő blogposztot. (~~fhúú, kezdődik a filozofikus írásmód~~)

Ezen felül jött a következő probléma, hogy oké, hogyan szerkesztem a képeimet, NA DE MELYIKEKET? HMMM???? A kíváncsiskodók egy részét az Instagram képeim érdekelték, másokat az Instastory-s, megint volt egy tábor, akiket a blogban láthatóak. Na most ezzel úgy feladtátok a leckét, hogy egy hete nem térek magamhoz, és próbálok valami hiperszuper menő leírást alkotni mindenről. Nagggggyonhosszú olvasmányra készüljetek, csomó képpel és nulla informatikai tudással rendelkező magyarázattal, mert nem vagyok techzseni, viszont minden titkomra fény derül. Popcornt, kávét a közelbe, és tessék olvasni, próbálgatni és alkotni!

Egy fontos dolog.

Mindenkinek megvan a véleménye a képszerkesztésről, vagy annak nem szükségességéről. Én szeretem a képeimet szerkeszteni, bíbelődni velük, és valami még szebbet kreálni, más aspektusban látni őket, javítani kicsit és a lehető legtöbb valóságot visszaadni. Sem telefon, sem fényképezőgép önmagában nem képes visszaadni a valóságot (vagy csak nagyon-nagyon ritkán), sokkal kevesebb színt és élességet mutat egy kép, mint amit a valóságban tapasztalunk. Én erre törekszem, ennek átadása érdekében szerkesztek úgy-ahogy, és mindezek mellett még a pillanatok elkapására is törekedni. Számomra a fotózás kifejezőeszköz, a hangulatom, az érzéseim átadása, a soha vissza nem térő pillanatok rögzítése, mellyel mást is boldoggá tudok tenni. Ennél pedig komolyan nincs jobb érzés a világon.

Na, ennyi lett volna a rizsaszöveg, kezdjünk bele a munkába.

Instagram

... avagy miért van tele a telefonom memóriája. Már évekkel ezelőtt IG függő lettem, de nincs nap, hogy ne döbbentene meg néhány szemem elé kerülő kép. Én is sokat bíbelődök a szerkesztéssel, el sem tudom képzelni, hogy más mennyi órát tud egy képének javításába beleölni, de komolyan.

Insta képekhez a VSCO-t és az AirBrush-t használom. Ősszel és télen utóbbit jobban, mivel ha végigpörgetitek a @neverhoodsdiary feed-jét, láthatjátok, hogy ezekben az időszakokban teljesen fekete-fehér-szürke uralom van, amihez nem árt egy kis fehérítés. Tavasszal, meg most nyáron valahogy bekerült egy kis zöld is, nem tudom, miért vagy mikor, de neki sem árt egy kis tisztítás. Na de részletesebben, és érthetően, hogy mit is csinálok:

1. Alapból VSCO-ban fotózom, megszokás és egyszerűség, illetve azt vettem észre, hogy mintha alapból javítana a képek szerkezetén. Utóbbi persze simán lehet, hogy csak bemesélés magamnak, minden esetre az első lépés a fotó megnyitása - tiszta meglepetés, nem?

2. Számomra a HB2-es filter az örök kedvenc, hiába próbálgattam mást, egyszerűen ehhez térek vissza állandóan. Erős árnyékolása és a fehérek kiemelése nálam nyerő, viszont a képtől függően valamennyit mindig visszaveszek belőle, hogy ne legyen olyan természetellenes az egész hatás.

3. Ha ezzel megvagyok, átlépek a szerkesztői felületre, ahol történik az igazi csoda.

4. Fényerő, kontraszt és élesítés: avagy a triumvirátus, amelyet minden képnél javítok. Leginkább erről beszéltem, mikor a valóság visszaadásáról magyaráztam feljebb. Hiába újabb kategóriás, okos a telefonom, egyszerűen a kamera nem adja vissza azt a színhatást, ami a szemünk előtt van. Ilyenkor jön jól egy kis help, ez pedig a fentiekkel egyszerűen elérhető.

P.s.: a kontraszttal érdemes túlzásba esni, mert minden szocmédia app ront a minőségen, szóval ha úgy vélitek, hogy túl erős a kontraszt, akkor az pont tökéletes lesz Face-re vagy Instagramra, vagy minden másra. Röhej, de tényleg így van,

5. Megesik, hogy a csiga elesik, és olyan helyen keletkeznek árnyékok a szerkesztés folyamán, ahova nem annyira szívlelnétek, ez esetben vegyetek vissza belőle, és problem solved.

6. Míg a fekete-fehér-szürke domináló képeknél a hőmérsékletet mindig hideg felé vittem, ezzel fehérítve/kékesítve azt, a mostani feedemben a barna és a zöld IS motivál, meg hát nyár is van, szóval dobjuk rá azt a pár fokot, jóleszazúgy.

7. Végül pedig a legjobb rész, a vágás, mert jobb előre kivágni a képet, és azzal folytatni a szerkesztést, mint sem az IG-re bízni, hogy szétroncsolja a művűnket.

Ezek után átkanyarodunk AirBrushra.

8. Ha nem olyan csórik vagytok, mint én, és Apple telefont használtok, akkor ajánlom a FaceTune appot, a külföldi nagy fejesek mind azt használják. Ha viszont az Andoridosok táborát erősítitek, mint jómagam, akkor az AirBrush jó kis alternatíva. A fehérítés a lényeg, márpedig arra a jó kis fog ikont kell használnunk.

9. Lehet változtatni az ecsetméretet, attól függően, hogy mekkora felületet szeretnénk fehéríteni, majd miután az első fehérítést pipáztuk, lehet kezdeni a fehérítettet is fehéríteni. Tiszta jó, mintha palacsintatortát csinálnál, és rétegről rétegre töltenéd meg. Simán túlzásba lehet esni, ha szeretitek az agyonretusált fotókat, de arra tényleg jó, hogy a kissé szürkés pixeleket feljavítsa.

10. Ha pedig törölnétek, akkor a radír megmutatja kékkel, hogy honnan is teheted meg azt, amit tökre birok.

11. Főleg a hasonló sütis-kávés képeknél, de szinte mindig használok egy kis barnítást, vagy inkább szín-visszaadást, mivel a fehérítés sokszor abból is elvesz, amiből nem kellene. Latteart esetén szépen kiemeli a baristák művét, könyveknél a borítókat, minden más esetén meg magát a színt. Bőrbarnításra, amire eredetileg szolgálna, inkább nem ajánlanám, ha csak nem akartok röhögni egy jót. Ez esetben receptre fel is írom.

12. Ezek után pedig mehet fel Instára, még egy utolsó expójavítás, és utána a térhódítást csak a világháló, és a jelentések állíthatják meg.

Blogbejegyzés képek

Egy ideje rácuppantam a Lightroomra, és hála a jóságos magasságos istennek, hogy így tettem. A blogbejegyzésre a képek a készítési metódusban időigényesek, mert ugye a kreatív rész nélkül a szerkesztés mit sem ér. Ennek ellenére a többi már gyerekjáték, VSCO HB1-es vagy HB2-es filtert használok itt is, mely Lightroom kompatibilis, netről lehet szerválni, és az utólagos javításokat a jobb oldali sávban végzem el. A lenti képek két példa, ahol direkt Before-Afterre tettem a képet, így könnyen látszik a különbség az eredeti és a szépített kép közt.

Instastory

Rühellem az Instagram kameráját, soha nem is használom, nem is szándékozom, és nem is ajánlom. Ebben az esetben is a VSCO az én kebelbarinőm, meg az esetek legtöbb részében a HB2-es filter a maximumon, de előfordul, hogy az A4-est választom, ami kicsit retrósítja a képeket. Egy kis kontraszt ide-oda, és nem bántom tovább, Instastoryra tökéletesen megfelel.

Ott legtöbbször még egy Oslo filtert ráhúzok, mely világosítja és kiemeli a színeket, ha pedig fehérebb, még világosabb képeket szeretnék, akkor egy Melbourne-t, mert ezek azért nem rossz dolgok.

Bízom benne, hogy választ kaptatok a sokatok által feltett kérdésekre, ha mégsem, keressetek és írjatok nyugodtan Instán, Facebookon és Moly.hu-n, Pinteresten pedig menthetitek a bejegyzés, hogy később gyorsabban visszataláljatok hozzá.

Ja, és kommentárban írjátok meg az Insta neveteket, hogy minél többetek feedjét láthassam és követhesselek titeket. :)

Továbbra is diplomás munkanélküli csibeölelős:

augusztus 23, 2018 No comments

... avagy fussunk neki még egy Baráth Viktóriának.

Az Első tánc után én tényleg bizakodó voltam. Reméltem, hogy az írónő fejlődhet, változhat, hiszen az írás, főleg a könyvírás akármilyen könnyűnek is tűnik, rohadt nehéz meló. Egy kerek történetet kreálni, melyet az olvasó szerethet, magáénak érezhet, a reális világba is beleilleszthető, ahol a szereplők a barátaink lehetnek, és melyben minden szál tisztességes lezárást kap.

Na, hát ez nem az a könyv volt. De mint minden értékelésnél, tisztáznám azért a fülszöveget:

Két megtört szív. Két reményvesztett lélek. Egy közös cél: megtalálni a boldogságot.

Leila Findley, a 33 éves írónő élete mélypontra kerül. A múltjában történt tragédiák hatására kialakult depresszióját alkohollal, gyógyszerekkel és egyéjszakás kalandokkal próbálja kezelni. Ezt azonban a kiadója nem nézi jól szemmel, így ultimátumot kap: vagy elutazik, hogy naplót írjon, amit végül könyvként kiadhatnak, vagy elveszíti a szerződését, az utolsó dolgot az életében, ami legalább egy kicsit boldoggá teszi. Nincs más választása, egy évre Rómába kell költöznie.

Hogy könnyebben boldoguljon az idegen városban, segítséget kap Jonathan Raymond atya személyében. A férfi pontosan Leila ellentéte: mosolygós, jókedvű, életvidám, ezért az állandóan komor hangulatú lány eleinte elutasítóan bánik vele. Az atya pozitív hozzáállása azonban őt is megfertőzi. Szokatlan barátságuk egyre jobban elmélyül, amitől Leila úgy érzi, hogy a legmélyebb gödörből is létezhet kiút.

Képesek vagyunk megküzdeni a múltunk démonaival? Lehetünk még a tragédiáink ellenére is boldogok? Ránk találhat a szerelem azután, hogy már végleg letettünk róla?

Nem tudom, ki írta a fülszöveget, de az tény, hogy végtelenül kecsegtető kifejezéseket sikerült beletennie, melyek vélhetően másoknak is bejött. Mármint írónőről szól a sztori, Rómában, esélyt kap, és egy pozitív papot, mert hát kell egy karakter, aki a jófiú szerepét betölti arra az esetre, ha már unnánk a rosszfiús sztorikat. Ilyen alapokkal azért nem nehéz kacifántos sztorit írni.

Ami tény, az írónő fejlődött, nem is keveset. Borzasztóan olvasmányos az írásmódja, letehetetlen mézesmadzagokat húz el előttünk, így én is azok táborát erősítettem, akik éjszakába nyúlóan olvastak. Mind tudjuk, mi lesz a vége - pontosítva azt hisszük, hogy tudjuk, és végülis tényleg az, de mégse az, long story - de azért várjuk, hogy valóban melyik karakter mögül mi bújik elő. Aránylag több háttérinfót tudtunk meg mindenkiről, Leila "nagy" titkáról, ami bár nagyon szomorú, és borzasztóan sajnálatos, hogy mindennap történnek ilyen dolgok, attól még semmi egyedit nem találtam benne. Nem tudom, hogy a leírás nem volt jó, vagy csak ekkora köcsög vagyok, hogy nem éreztem át, de vélhetően az előbbi, mivel Raymond atyáé meg őszintén elszomorított.

A sztori lassan indul, főleg nagyon depressziósan és egy idő után unalmas önsajnáltatással, épp ezért túl hirtelen jön a váltás, de egye-fene, legalább váltottunk és egyre több vidám esemény részesei lehettünk, várakozással, mindennel együtt, mely már gyorsít a tempón és valódi izgalommal tart. Engem tényleg érdekelt, hogy mi lesz Leilával, Fabioval, Raymond atyával és hogy lesz ebből egy évnyi Róma, mikor a könyv háromnegyedénél még mindig csak Augusztusban tartunk (júniusban kezdtünk). A karakterek közül senkit nem tudtam megszeretni, lévén Leilát nem igazán lehet, Fabio nem volt kidolgozva, hanem csak úgy írás közben lett kitalálva a helyzethez illő viselkedése, és Raymond atya is a semmiből volt túl kedves és aranyos kis cukormáz, a többiek meg csak úgy voltak. Jó, mondjuk az atyát tényleg bírtam, nehéz őt nem kedvelni, hát egy celeb, egész Róma ismeri és isteníti. A tájleírások az elmegy kategóriában csillagos ötöst érnek, aki járt már Rómában, az biztos nem volt megelégedve, aki még nem Google-zott rá a városra, annak meg megfelel, de semmilyen olaszos hangulatot nem tudtam átérezni, pedig alapjáraton bírom mind az olaszokat, mind a temperamentumukat, sőt, még a génjeimben is van italiano.

Az pedig, hogy magyar zeneszámokat írt bele az írónő, nagyon aranyosnak gondolhatta a kiadó, de ahogy az elsőt megláttam, abban a pillanatban úgy kizökkentem az egész történetből, hogy már vissza se tudtam térni. Hiába volt elmagyarázva Leila élettörténete meg családi háttere - lehadarva két oldalban -, egyszerűen nem értettem belőle semmit.

Igen irritáló volt a folyamatos ismétlés is. Leila kétmilliószor elmondja ugyanazt az atyának, ami persze egyszer-kétszer tök jó, mind mondunk néha szépet a barátainknál, de mikor már fene se tudja, hanyadszor kiáltotta ki szentnek, ott már felcseszte az agyam és csak haladni akartam. Ezek a cselekményismétlések helyett kibonthattuk volna Fabio szálát is jobban, hiszen nonsense, hogy a faszi állandóan a haverjainál van, aztán meg ki van bukva, ha a nője nincs otthon, dehát ő sincs, ergó, honnan tudja, hogy nincs. De ez már spoiler, abba meg nem megyek bele, olvassátok el, és megértitek. Elég sok mindent tudnék még kommentálni, de próbálok spoilermentes maradni, lévén ez egy értékelés lenne, nem pedig könyvbemutató.

De ami végleg kiverte nálam a biztosítékot - és ahogy gondolom mindenkinél fogja - az az utolsó fejezet. Mint történeteket kedvtelésből író személy, azt mondom, hogy brutálisan király, a pofám leszakadt mekkora csavar, soha ehhez hasonlót nem olvastam még. Az pedig, hogy az írónő ezt meglépte, az hatalmas tapsot és elismerést érdemel.

Viszont mint olvasó, joggal érzem magam átvertnek és pofára esettnek. Vagyunk még így egy páran.

Lennék e szíves a pozitívumokkal foglalkozni? Igyekszem. Raymond atya jó fej, egész addig, míg el nem dob mindent, de ez tartozzon más lapra. A könyv komoly témákat érint, melyről jó olvasni, Leila jellemfejlődése pedig örömteli. A borító szép, a történet olvasmányos, és tényleg jól lehet vele haladni, aki pedig szereti a romantikát, az külön élvezni fogja a szívrobbantó megnyilvánulásokat. Magyar íróktól mindig élmény olvasni, nem volt ez máshogy az Egy év Rómában esetén sem.

Kinek ajánlom? Akik a tengeren, Balcsi parton, medence szélén olvasnának valami lightosat, elmerülnének egy csepp Rómában, és élveznék a történet pattanásig feszített helyzeteit.

Köszönöm a példányt az Álomgyár kiadónak!

Kánikulában szobábahúzódós csibeölelés:

augusztus 07, 2018 No comments

Blog Archive

Popular posts

Ennyiszer néztetek erre

Visitors

BlogLovin'