Neverhood's Diary

Kép forrása: Weheartit.com
Most, hogy a világ kezd a normális élet apró jeleire utalni, és a beadandóimat is lassan letudom, végre kezdem újra érezni azokat a pici szikrákat magamban, amikkel blogposztokat tudok írni - ehhez mondjuk kell a fene nagy szabadság a munkanélküliségnek köszönhetően. 

Azon felül, hogy az elmúlt két hónap eredményei alapján kiadhatnék egy szakácskönyvet, még egy érdekes, semmiképp nem várt esemény is történt: végre végignéztem évadnyi sorozatokat. Nem is egyet. Hogy ez miért ekkora döbbenet, gyorsan összefoglalnám: nagyjából 2 éve (lehet van az három is) nem követek soron új sorozatokat - kivéve a Csernobilt -, folyamatosan a megszokottakat néztem újra tizedszer (Jóbarátok), vagy amit N-nel közösen nézünk esténként, ilyesmi. De hogy saját magamtól sorozat-maratonokat tartsak... esélytelen. 

Namost a főzés mellé dukált egy háttérzaj, aztán ebből az lett, hogy a főzés lett a háttérzaj. De hogy pontosan miket is néztem ki, jöjjön a lista és a kíméletlen véleményezés.

Sex education #netflix

IMÁDTAM!! Ha már fent volt mind a két évad, egyszerre le is toltam, de tényleg valami fantasztikus volt. A második évaddal már vannak problémáim, ahogy az általában mindenhol lenni szokott, szóval vegyük most csak az alapjait adó elsőt: hát milyen k*rvajómár az alapötlet, csak tapsolni tudok hozzá. A környezetemben élők tudják, hogy mindig tudok a szexualitásról és intimitásról beszélni, megragadva annak pszichológiai mivoltát és tényleg érdekel a téma, ez a sorozat meg aztán totál nekem készült. Maeve karakterét imádom (az első évadban), Otis is számomra egy nagyon pozitív figura, pedig mindig rühellem a főszereplőket. Eric brutálisan sok, de hozzá lehet szokni, sőt, a többiek meg különösen nem érdekelnek. Talán még Aimee szerepét tudnám megemlíteni, de inkább a második évadban történtek miatt. 
Ezen felül nagyon erős helyzeteket mutat be, konkrétan minden elképzelhető rossz szituval az életben: gyerek-felnőtt kapcsolatok, homoszexualitás és a coming out, szülői elvárások, tinédzserkori problémák, becsúszott terhesség, stb. Ha egy szép képi világú, brit sorozatot néznétek, amit két-három nap alatt le lehet darálni, akkor mindenképp ajánlom. 

The Crown 3. évad #netflix

Korona alatt megnéztem a Koronát. Na mindegy. Mindent olvasok és falok, amit a Brit királyi család kapcsán történik, azon belül is számomra az abszolút QUEEN az II. Erzsébet Királynő. Az ő élete, munkássága, feljebbvalósága teljesen megérdemelt és tiszteletreméltó, és szerintem ő egyben az utolsó "Royal member", akire ez mondható. Ez a nő 68 ÉVE uralkodik, és 94 éves, hát mekkora yougogirl már. Na, de hogy ne vigyen el a téma szele túl messzire, beszélnék az életéből készült sorozatról is, mert most ez a lényeg. 
A Crown első évadát úgy-a láttam, nem is emlékszem sokra belőle. A korai évét mutatja be, érdekes, tetszett, de különösebben nem fogott meg. A második évadot teljesen skippeltem (sry not sry), és mivel a harmadik évadot újra castingolták ugye, hogy az évek múlásával idősödjenek a színészek is rendesen, így megnéztem a beharangozó trailert. ÉS OH MY GOD, LEESETT AZ ÁLLAM! Helena Bohem Cartert egy pillanatig sem tudtam volna elképzelni Margit hercegnőnek, erre szétadta az egészet. Olivia Colman munkásságát nem ismertem, számomra ő sem hasonlított egy dekát sem a királynőre, viszont történetmesélésileg csak megtapsolni tudom. Anna hercegnő bemutatása és tökös karaktere csodás, a szexi fiatal Károlyon meg teljesen kiégtem. Josh O'Connor ooooolyan színészi játékot hozott, hogy bár mint oly sokan, én sem különösebben szimpatizálom a most 71 éves Károly herceget, de voltak részek, ahol szabályosan könnyeztem, annyira fájdalmasan és mélyen, ezzel együtt pedig tökéletesen lett bemutatva az élete. Az Aberfan-i tragédiát bemutató rész önmagában megérné az összes létező filmdíjat, rengeteget olvastam a hatására az egészről, illetve Alíz hercegnő élete és a sorozatbeli bemutatása is kiégetett teljes mértékben. 
Ahogy egyre közelebb kerülünk a jelenhez, szerintem annál epic-ebbek lesznek a részek, lévén, egyre több infónk van külső szempontból bizonyos eseményekről, szóval engem ezzel a harmadik évaddal megvettek kilóra a negyedikre is, aztán összeteszem a két kezem, hogy valóban hozzák a színvonalat. 
Ha titeket nem is érdekel különösebben a királyi család, a harmadik évadot minden belsős infó nélkül is nagyon ajánlom, gyönyörűen felvett és korhű, nagy csavarokkal és drámai eseményekkel. Meg azért poénokkal is gyakran, mondjuk ez jót tett neki.

Too Hot To Handle #netflix

Gyűlölöm a reality-t, az egyik legnagyobb szenny műsor-formátumnak tartom, szóval a Too Hot To Handle-t is úgy kezdtem el nézni, hogy közben főztem, és kellett a háttérzaj. Nagy volt a hype körülötte, mondom belenézek már, mi ez a sok plasztik csicskagyerek az előzetesből. 
Aztán mikor bevágták, hogy semmi szex, semmi csók, semmi tipi-tapi, akkor odafordultam és elkezdtem rendesen nézni. Majd le is ültem és néztem tovább. És lekötött. 
Gagyi? Borzasztóan. Álszent és megjátszott? Pff, ja. De a casting majdhogynem kifogástalan, ráadásul a netflixes forma miatt érdekesen összevágottak a részek, szóval teljesen nézhetővé tették az amúgy kicseszett unalmas formátumot. Nem nézném újra egy pillanatig sem, de igazából elszórakoztatott és jókat nevettem a szereplők affektáló beszédén és megjátszott drámáin, plusz néhány Barbie műanyag teste megmotivált két napnyi edzésszerű mozgásra. ("Márpedig nekem is lehet ilyen seggem, ha bele is döglök!" Aztán rájöttem, hogy csak ha lesz pénzem plasztikai sebészre. Na mindegy.) 
Vicces volt ezeket az agyilag nem túl toppon lévő embereket nézni, miközben amúgy a legtöbbjük megélhetési influenszer, szóval annyira nem szerencsétlenek az életben. 
Nem igazán tudok róla többet mesélni, nézzétek meg, nem egy hosszú sorozat. Arra, hogy feldobja a kedved és az unalmas hétköznapokat, mindenképp ajánlom. 
Képek forrása: Weheartit.com
Modern család #hbogo

Hogy ne csak Netflixről hozzak sorozatokat a változatosság kedvéért. A Modern család lett az ultimate kajálós sorozatunk N-nel, mivel valamit nézni kell, miközben reggelizünk-ebédelünk-vacsorázunk vagy csak chillezünk. A karantén alatt újranéztük az évadokat, és még mindig vannak olyan részek, amikre alig emlékeztünk vagy ugyanúgy tudunk nevetni. 
Érdekes a kapcsolatom ezzel a sorozattal amúgy, mert sosem tetszett az előzetese sem, sem amit láttam róla mondjuk Comedy Centrálon nagyritkán, de mivel a drága párom meg ráfüggött, muszáj volt nekem is. Meglepően nagy pozitív csalódáson vagyok túl. Claire tiszta én, Phil meg tiszta N, szóval ezen állandóan elszórakozunk, hogy a jövőnk is hasonlóan fog kinézni, mint a két szülőnek. Laza kis sorozat sokszor mély gondokkal és gondolatokkal, jó kis poénokba csavarva, szóval általában vidámak leszünk tőle, ami mostanában jókor jött. 

Never Have I Ever #netflix

Egydélutános sorozat, semmit nem vártam tőle egy gagyi tinisorozaton felül, szóval jócskán meglepődtem. A Netflix belepakolt minden létező etnikumot a sorozatban, ami nagyon-nagyon jót tett az egésznek, mert végre nem csak amcsi fehér gyerekeket kellett néznünk, hanem megismerhettünk egy teljesen, de tényleg teljesen új kultúrát - az indiait. Köztudottan nem vonz Ázsia, sem a kultúrája, sem a népei, máig nem értem, miért, viszont a Ganesh Puja-s rész magasan a kedvencem lett. Ezen felül ahhoz képest, hogy rövidek a részek és nincs is sok belőlük, elég okosan gyömöszölték bele a gyász, a tinédzserkori barátságok, a szex, a coming out, az elrendezett házasság, a nevelési túlféltés vagy épp annak teljes hiánya, a fogyatékossággal együttélés és még amannyi apró társadalmi téma fontosságát. Ha elvonatkoztatunk attól, hogy Devi önmagában egy piszkosul irritáló karakter, vagy hogy sem Paxton, sem Ben nem dobogtatta meg egy pillanatra sem a szívem (és szerintem nagyon másét se), akkor egy jó kis sorozatnak tartom, főleg a fiatalabb generáció számára. Nekik viszont a társadalmi tanulságok miatt nagyon. 

Formula 1 - Drive to Survive 2. évad #netflix

Akit gyerekkora óta nézi és érdeklődik a Forma-1 iránt, annak kötelező. Az első évad annó nem annyira tetszett, nem igazán kötött le, de ez egyébként a 2018-as évad jellegtelensége miatt lehet. 
Na, hát a másodikat imádtam. 
Tetszett a csapatonkénti leosztás, rengeteg új háttérinfót tudhattunk meg, nagyon szépen kibontották a Gasly-s ügyet, ami nekünk a médiából igen uborkaszezonos sztorinak tűnt, közben pedig nagyon komoly és durva sztorik mentek a háttérben. Anthoine Hubert halála a tavalyi évben sokkoló volt, és az, ahogy ezt a sorozat bemutatta, a pofám leszakadt. N pont ott ült mellettem, és kérdezte, hogy ez most mi, meg tényleg meghalt, meg hogy hogy, meg stb., mivel ő meg teljesen laikus a Forma 1-hez, sosem nézte, sosem érdekelte. Ehhez képest az utolsó két részt már velem nézte meg, konkrétan izgult a bevágott futamjeleneteken és teljesen lekötötte még úgy is, hogy azért néha szüksége volt tőlem infómorzsákra, hogy teljesen összeálljon számára a jelenet fontossága. Szóval laikusok számára is izgalmassá válhat, ha valóban érdeklődnek a sport iránt. Aki meg ugyanúgy gyerekkora óta nézi, mint én, annak meg aztán kötelező. 

Ezek lettek volna azok a sorozatok, amiket A-ZS-ig kivégeztem. Amik még folyamatban vannak, az "A dadus", az "End of the f*cking world" és a "Hollywood" jelenleg. 
Remélem tudtam ajánlóval szolgálni valamelyik sorozathoz. Ti mit néztetek ebben a csodálatosnak közel sem mondható elmúlt két hónapban? :) 

Nyárias csibeölelőst küldve:
május 09, 2020 No comments
Lehet, hogy eltűntem, lehet, hogy oka van annak, amiért nincsenek bejegyzések... De komolyan azt hittétek, hogy LL kritika nélkül maradtok? ;)

Előre szólok minden LL fanatikusnak, hogy NINCS PDF letöltés a bejegyzésen belül, NEM TUDOM, honnan lehet letölteni, és NEM, nem fogom vissza magam, mikor ezen sorozat utolsó kötetét könyörtelenül kivesézem, mert JÉZUS ATYÁM, VAN MIT. Ha fanatikusan imádod Leiner Laurát, akkor ez a bejegyzés nem neked való. 

Spoilerek jönnek dögivel, lévén, ez egy sorozat harmadik része, és mert ezzel együtt az egyik leggyengébb is, így kénytelen vagyok mindent jól megkommentárolni is, szóval bocseszcsocsesz, szintén ne olvasd tovább, ha a könyv még nem került a közeledbe. Az előző részekről a véleményem ITT és ITT olvasható.


Aki esetleg mégsem olvasta eddig az IOV sorozatot, annak gyorstalpaló: Van egy Hannánk, aki túl korán elvesztette az édesanyját, az apjával él, és ő az egyetlen, akinek intelligenciája van ebben a sorozatban (mert mindenki más agyatlannak lett megírva. Mindegy.). Elküldik egy táborba, ahol iskolák versenyeznek egymással, ott beszerelmesedik, meg lesznek ellenségei és bár eleinte sz*rik bele az egészbe, most, a harmadik könyvre ott tartunk, hogy meg akarja nyerni az iskolájának a műanyag trófeát.
Vajon megnyeri? Vajon a pasit is megtartja majd? Vajon az ellensége elnyeri méltó büntetését? Vajon ő lesz a legnagyobb sztár a sztoriban? Fhú, teljes rejtély és izgalom egy kissé sem klisés végkimenetellel, áhhh uuuuugyan.

Isten látja lelkem, imádtam az első részt. Komolyan, olvassátok vissza az akkori bejegyzésem, a legerősebb, legfelnőttesebb LL sorozatnak tituláltam, felültetem én is az imádom-vonatra. A másodiknál már megzuhant a dolog, de akkor legyintettem, hogy nem baj, szokás szerint mindig a második rész a leggyengébb, nincs itt gond, jó lesz ez.

Aztarohadt, mekkorát tévedtem.
Hol is kezdjem?

Hanna sajnálni való szitujából egy halálunalmas, életkedvet teljesen elvevő helyzetbe jutottunk, mely esetén TOVÁBBRA IS ÉRTEM, hogy neki miért rossz, nem vagyok szívtelen, sőt, brutál empatikus személyiségem van, de bakker 9 komplett oldalt átlapoztam (133-142-ig), mert nem voltam kíváncsi még egy önsajnáltató emlékre, ami az édesanyjához fűzi. Az első könyvből is értettük, hogy mennyire rossz neki, szerintem nem felejtettük el a harmadikra sem, egyszerűen nem értem, miért kell egy amúgy jó hangulatú könyvet néha ennyire lehúzni. Plusz az, hogy kiakad, mert az anyját nem jöttek látogatni ismerősök, és hogy milyen köcsögök az emberek, amiért egyszer kitesznek Facebookra egy idézetet emlékül, és mernek tovább élni, hát tényleg, hogy gondolják ezt a 10 éve nem látott rokonok, enyjebenyje. Ja meg persze aki netezik, és nem a szüleivel, szeretteivel tölti a napjának 24 óráját, az milyen szégyenteljes már, a net fúj, instagramra posztolók meg a TikTokosok  süllyedjenek el, hogy nem szégyellik magukat, tényleg. A másik problémám Hannával, - ami egyébként nem az ő hibája, lévén, így lett megírva - hogy ő a szentatyaúristen. Az előző köteteknél ez nem tűnt fel, de itt csak neki van agya, és ő bumm egyből tudja, hogy mi a feladat a SEMMIBŐL, mindenki más meg "fhuuu, Hanna, de király vagy, whooo". Hagyjuk már.

Máté egy vérbeli köcsög lett, ő maradt a saját szintjén, kellett is egy gonosz, mondjuk 1-2 meglepő fordulat neki volt köszönhető, viszont tetszett, hogy a végére Disney meséhez méltóan megkapta méltó büntetését, és persze a többiek elfordulását, mert ugye a gonosz mindig veszít, csak a szeretet győzhet, blablabla, egyéb klisé. 

Kornélnak már nem igazán volt jelentősége ebben a kötetben, és ami azt illeti, ez fel tudom hozni piros pontnak az írónőnek, hogy a szerelmi szálat kiszedte a fő sztoriból már a közepén, hiszen elsősorban ez verseny, nem pedig romantikus kötet. Ott volt, szép volt, cuki Kornélos volt a maga módján, de az se tűnt volna fel, ha nincs megemlítve sem. 

Volt egyáltalán más lényeges szereplő ebben a könyvben? Hmm. Említhetem az aranycsapatot, akik kiesésére kíváncsi voltam, és mondjuk whao, meg is lepődtem, egy jó kis csavar volt a sztoriban. Említhetem a kocka zöldeket, akik jöhettek volna sokkal korábban, mert rengeteget röhögtem a történetszálaikon, őket tényleg jó ötlet volt beleírni a könyvbe, maximálisan hozták a hangulatot, ráadásul intelligensen, nem olyan tipikus bugyuta LL humorral (mondjuk a viccek nagy része stand up-osoktól meg netről van, de ez itt nem fontos). Említhetem a hiperaktív Kocsis igazgatót, aki elhivatottsága, mániája és egyébként teljesen bátran felvállalt természete szerintem lenyűgöző. Mert basszus, lehet, hogy egy fura mániás öregember, de teljes testtel és lélekkel kiállt az Iskolák Országos Versenye mellett, tiszte Instaceleb lett, és hitt abban, hogy ez a műanyag ázsia centerben vett kupa az övé lehet. Még Titanilla is feléledt a végére, habár szerintem benne sokkal több potenciál volt annál, mint ami folyamatosan volt - a nagy semmi. 
A feladatok kissé jobbak voltak a második rész unalmas, semmitmondó sportnapjainál, csak mondjuk rohadtul bosszantó volt a már említett "Hanna mindent egyből tud" sztori, és teljesen elvette az izgalmat arról, hogy vajon mennyire nézték be a feladványkulcsot korábban. A legnagyobb meglepetés számomra az arany csapat kiesését okozó "feladat" volt (bocs, ha valakinek összetöröm az álmát, miszerint az arany csapat a végsőkig ott van), számomra az egyik legemlékezetesebb csavar az egész sorozatban. Meg persze említést kell tennünk az utolsó, mindent eldöntő feladatról, ami egyáltalán nem volt reális, még ha az írónő Hannával azt is mondatja, hogy de. Viszont jó volt, izgi volt, meg piszkosul kiszámítható is, de a lényeg a lényeg, hogy túl vagyunk rajta és mindenki mehetett haza a kis otthonába, én meg végre túl voltam ezen a könyvön is, mely a szuperszónikustól a nyeh kategóriáig lejtett az én személyes kis tetszésskálámon. 

Azonban.
Van egy még nagyobb csavar itt, ami lehet csak nekem ütött.

A könyv végén van egy mondatocska, ami több módon is értelmezhető.
"Vége az Iskolák versenye ELSŐ trilógiájának."
Öhm, mi az, hogy első trilógiájának, hmm? HMMM? HMMMMMMM? Magyarázatot követelek!

Igazából nem tudom, mi egyebet tudnék még a könyvről mondani. Pont az a klisé vége lett, amire számítani lehetett, személyiségfejlődés itt sem nagyon volt (megszoktuk), a nagyi továbbra is űberkirály, Lórit én továbbra is szeretem, olyan mint egy buta unokaöccs, akit mindenki bánt, de azért te szereted és óvod és félted. Bernadett semmi extra, Zsombika semmi extra, max egy kicsit felnőtt, de ennyi. 

Engem meg tuti szétszednek az LL fanok, már most várom. 

Some quotes: 

– Akkor nem értelek. Nem az izmos kajakos után sírsz? Láttam a félmeztelen képeit az Instáján, hidd el, én is sírnék a helyedben (…)

Köztudott, hogy nyáron az egyenleteknek nincs megoldásuk.

-Hugyozás közben láttam egy mókust! – kiáltotta.-Mindkettőtöknek nagy élmény lehetett – reagálta le Karesz.

 
– Akkor lájkold az ismerőseidet – tanácsoltam.– Az ismerőseimet? Az én koromban? Vagy halottak, vagy készülnek meghalni.

Ezen is túl vagyunk. Jöhet az új LL sorozat, juhuuu. 
Te pedig, aki idáig azért csak gyorsan legörgettél egy PDF fájl reményében, küldök inkább egy csibeölelőst.
Meg amúgy mindenki kap egy csibeölelőst:

PS: Mielőtt írnátok nagyon cukin, hogy "jeee, visszatértem", jelentem: Nem. Élek, jól vagyok, igazából fantasztikus évem volt (nagyon ijesztő kimondani, de tényleg), social média nélkül :) De azért leslek titeket, és tudnotok kell, hogy itt vagyok, mindent látok és mindent hallok. Egyszer talán, akár hamarosan a "mindenhez" újra hozzáadok én is ;)
<3
október 03, 2019 5 comments
Hát úúúúristen, hát nem fogjátok elhinni, de valami eszméletlen csoda folytán Laura NEM húzta száz évig a szerelmi szálat, hát mivel érdemeltük ki ezt a megkönyörülést, hát MIVEL???? #párnaplábnap

Ja, igen, spoilerek jöhetnek úgy szép sorjában, ha valaki még nem olvasta volna Leiner Laura új sorozatának, az Iskolák Országos Versenyének előző részét. Ha pedig nem is akarja, egy gyors véleményt olvashat ITT róla, hogy képbe kerüljön. 
Szóvalaszondja', vágjunk bele egy újabb Neverhood's Diary-s féle LL könyv értékelésbe, mert azok mindig komplikáltak szoktak lenni. Én is komplikált ember vagyok, Hanna is komplikált ember, mind komplikált emberek vagyunk. (ezt ti is énekeltétek most, vagy csak én?! Mindegy, ez egy totál káosz bejegyzés lesz).

A könyvhöz a magam jussán keresztül jutottam, szóval semmi recenzió, semmi pdf letöltés, csak a jó drága Libri. Tudtam, hogy végre lesz egy éjszakám olvasni, mikor másnap "csak" délre kellett mennem dolgozni, szóval két jó kis 12 órázás után lefőztem egy liter teát, bekuckóztam az új albim piciny és kádszélekemény ágyán, és nekiálltam a 462 oldalnak, amit napkeltére profin be is fejeztem. Egyéni rekordok meg egyebek. 

Az előző rész végén valahol ott hagytuk abba, hogy Mátét meg kell rugdosni, Kornél angyalian álompasi, de annyira, hogy leszakad a mennyország tőle, Zsombika igazán belefulladhatna a partymedencébe, és hogy az Arany csapat logikája a verseny mögött teljesen jogos, még ha ők kellenének is, hogy legyenek a gonosz mumusok. Nem volt eget és földet megrengető függővég, de tény, hogy Laura a végére hagyta a pofáraesést, és eme nagyszerűen irritáló, de történetmesélésileg teljesen elfogadott közlési módszerét a második könyvben is hozta. De haladjunk szépen sorjában.

Az első rész versenyekkel teli történései után a második könyvben kicsit több lehetőségük volt a versenyzőknek pihenni, ezért kaptunk sokkal több Kornél-t, és végre valahára egy kissé normálisabb, egymást kedvelő csapatként is funkcionáló pirosakat. Lóri továbbra is üres, de ő az a tipikusan szerencsétlen buta karakter, akit szeretsz, mert amúgy a légynek se ártana az életben sem, és tudom, hogy sok kritika éri Laurát, hogy túl egyszerűek a karakterei (tényleg azok), Lórit nekem ne bántsa senkit. Lórit szeretjük.
Viszont Bernadettel nem tudom, mi történt, és nem tudom, hogy én maradtam le valamiről, vagy tényleg, mi lett? Egy az egybe az volt az érzésem, mint néhány tévésorozatnál, mikor egy adott karaktert egy másik kezd játszani, és így akaratlanul is teljes személyiségváltozást kap az adott szerep. Bernadettet ezért szerettem, mert keveset beszélt, de az ütött, hogy odavágott, ha kellett, hogy igazi megfontolt versenyző, és hogy külsőre valószínűleg egy kipattintott NDK szerű full bika lány. MI TÖRTÉNT? A második részben sokat beszél, nyálas, nem, hogy lecseszi Hannát, de még pártolja is (????), szirup lett az egész. WHY?! A titokzatossága volt az egyik legjobb dolog az első könyvben, és hogy tényleg reálisan állt a versenyhez, és bár most is neki voltak a legreálisabb érvei minden pillanatban, a viselkedése nyeh volt. Néha felráztam volna, de úgy istenesen.
Zsombika továbbra is egy irritáló kis nyeszlet, de megkapta a maga pofonját szerencsére az élettől és a versenytől, vele nem lesznek tovább gondok, feledhető karakter, sokat nem nyújt a sztorihoz, de Hannának pont jó, hogy valaki felett anyáskodhat, ennyi jelentősége van a karakterének lényegében.
Kevesebb versenyfeladat volt a mostani könyvben (azthiszem?! :D), és őszintén, cseppet csalódtam. Míg az első részben nem győztem dicsérni, milyen kreatív feladatok vannak, a másodikra ebből az energiából úgy látszik, lankadt. Az akasztófás játék fullosan egyértelmű volt, és a Simon mondja is azért nem egy agysebészet kitalálni. Az állós verseny viszont durva volt, de az egész kezd átmenni valódi Éhezők viadalába, amiért azért nem vagyok oda. Értem, tinédzserek, diákok, versenyszellem, sportolók, vérre megy az egész két hét, ha valaki, hát én 10 évnyi nyári táborozás után aztán tényleg értem, mennyire más világ az egész, de no fcking way, hogy ennyire szükséges a lelki terror egy ilyen helyre. Mert akad abból is bőven, és ezt Hanna (Laura) is többször kihangsúlyozza, a pszichés tényezők sokat visznek az élet minden területén, mégis az erő és a logika után vannak sorolva. De ebbe ne menjünk most bele, mert nekiállok filozofálni, és nincs rá időm, se helyem. 

Nézzük inkább, mizu a többiekkel. Kornélt bírom, nem egy Cortez vagy Nagy Márk, szerintem hármójukat felesleges összehasonlítani, Kornél szerethető, teljes mértékben álomszerű pasas, amilyen soha egy utcán sem fog senkivel szembemenni, de álmodozzunk csak, az nem fáj senkinek. Nyugodt, békés, cuki, nincsenek idegesítő hülyeségei, egyszerűen csak van, mi meg szeretjük. Ennyi a dolga, nem túl komplex, nincs is igény tőle többre. Olvastam egy-két helyen, hogy mindenki ki van akadva, hogy hat nap után már szerelmesek a kis galambocskák, és hogy miezmár, fuj, szégyen, de ebbe a részébe pont nincs kedvem belekötni. Tinédzsereknek szól, tinédzserekről, a tábori fellángolások meg annyira természetesek, mint hogy a Nap nyugaton nyugszik. Drámai, szabályellenes, lángoló és mindent felégető rózsaszín köd, amiről szeretünk olvasni, ideig-óráig szeretjük átélni, pontosan az, aminek lehet szurkolni, és amire titkon mindenki vágyik az örökkévalóságig. (azta, asszem ma Szerelmünk lapjait fogok nézni este). Lényeg a lényeg, hogy inkább meglepett, hogy Laura nem az utolsó pillanatig húzta az egész Hanna - Kornél szálat, hanem hagyta őket kicsit együtt is vidámkodni, hogy aztán egy nagy baltával lecsapjon rájuk, de erre meg annyira de annyira számítani lehetett.
S ez az egyik problémám a könyvvel kezdetek óta: hogy kiszámítható  minden nagy csavar. Hannáék a végéig maradni fognak, Mátéék és az Aranycsapat ellen, és lehet még valami fekete csapatos meglepetés is. Szinte biztos vagyok abban is, hogy megnyerik majd, azt is tudtuk, hogy Kornélék megoldják, hogy Hannáéknak ne legyen gondjuk az egészre azokban a helyzetekben, mikor épp szívnának, mily meglepő, az Aranycsapat mégsem olyan mumus, ahogy az írónő akarja, hogy legyenek, és igazából az izgalom minden esetben ott adódik, hogy nem teljesen tudjuk, ezek a nagy csattanók mikor csapnap le, viszont veszít az értékéből, hogy tudjuk, mik lesznek. Aláírom, a könyv végén az én számat is elhagyta néhány kellemes jókívánság mindenki irányába, másfelől viszont pontosan ez kell a sztorihoz. Ez nem egy szerelmes regény, hanem egy verseny, egy lányról és a csapatáról, ezt pedig respektálom. 

Aztán ott a reeeeeeeeeeeengeteg monológ és belső vívódás. Én tényleg sajnálok mindenkit, akinek azt kell átélnie az életben, mint Hannának. Isten látja lelkem, anyám a legjobb barátom, imádom ezt a nőt, fogalmam sincs, mit tennék, ha hirtelen történne vele valami. Persze, öregszik, sajnos egyszer el kell fogadnom az elfogadhatatlant, és mindenki másnak is az életben, ez ilyen. Hanna fiatal, nem ez az élet járt neki (és másnak sem a való életben), és míg az első könyvben tényleg meghatottak a monológjai, a második részben elkezdtem kissé unni. Utálom magam ezért, de annyira sok volt és annyira monotonná tette az egészet, hogy nem tudok tényleg másképp érezni, csak hogy unalmas. Nem egyszer át is suhantam a sorok felett, mert nem volt kedvem elolvasni még egy vívódást arról, hogy nem szabadna boldognak lennie, mert szerintem az első 5 ilyenből is értettük, hogy depressziós és hogy egy év gyász semmire nem elég. 15-jére már sok. Ez talán a fő indoka annak, hogy nem igazán történik semmi: a verseny úgy-a zajlik, 1-2 dolog történik, de a többi teljes oldalkitöltés Laura gondolataival, melyeket Hannán keresztül próbál beletuszkolni az olvasói fejébe. Félreértés ne essék, mélységesen örülök a komoly témaválasztásnak, KÖTELEZŐ ezekről írni és ezekről olvastatni, én se csinálnám másképp, de nem kellene ennyire lenézni se az olvasókat, hogy ne értenének az első öt szóból, és tizenötödjére is el kell nekik magyarázni, hogy egy édesanya halála bizony rossz, és hogy "másképp cselekedett volna, nem lett volna ilyen hálátlan, míg élt az anyja", ezzel azt sugallva, hogy minden tini hálátlan és rossz és csak a kütyüiket nyomkodják meg a Youtube-ot nézik. Nem Hanna karaktere az problémás, hanem a szavai mögött bujkáló Laura, aki nagy életbölcsességeket próbál átadni harminc valahány évesen egy 17 éves szemszöge által. És ahogy annó a Bexi sorozat első két része, úgy a Maradj velem is itt bukik meg. 
Szeretem ezt a sorozatot, a saját életemből is ismerős helyzeteit, Hannát, mikor épp nem Leiner Laura gondolatait szavalja, meg az egész atmoszférát, ami a versenyt körbelengi. Nem teljesen értem, mi a gond Máté versenyzési technikájával, erre most még nem térek ki, majd a harmadik részben, úgyis akkor lesz jelentősége, szeret(t)em a feketéket, Kocsis sem irritál annyira, mint kellene, mert úgyis fiktív, meg tök pozitív, a többi gond már mindegy vele. Nem érzem azt, hogy negatív vagy direkt lehúzó lennék a sorozattal kapcsolatban, mert mind tudjuk, akik olvasunk, hogy a második részek egy trilógián belül az esetek 99%-ban a leggyengébbek. Nekem kellemes olvasási élményt adott, főleg, hogy hónapok óta nem volt időm híreken kívül semmit olvasni. Várom a harmadik részt, nem tűkön ülve, vagy a napokat számolva, de azért a végjátékra kíváncsi vagyok, ahogy lényegében lennem kell. 
Nem egy SZJG, nem egy kultuszregény-sorozat, de nem is kell mindennek annak lennie. 

Ha kicsit nyersnek vagy durvának hatott a véleményem, akkor ez van, nem fogok bocsánatot kérni, szerintem reálisan állok a könyvhöz, ahogy minden más történet esetén is, szóval LL-fanok, akik valahogy megtaláljátok Google által a blogom, ne vegyétek a szívetekre, ha valaki valamivel nem egyezek veletek, köszönöm.

Borító: Az egyik legszebb, a fekete-fehér-szürke mániás szívem teljesen odavan érte. 
Kedvenc karakter: Lóri, és ez szerintem igen sokat elmond az egész könyvről. 
Kedvenc köcsög karakter: Máté, mert a kirohanásait leszámítva tetszik, ahogy játszik. 
Kedvenc pasi karakter: krnl1111 és Lóri.
Kedvenc rész: Nincs :( S ez fáj. 
Kedvenc versenyszám: Egyértelműen a padon állós. Beteg. 

Legidegesítőbb karakter: Sajnos most maga Hanna, amikor épp Laurás. 

Nektek eddig mi a véleményetek az IOV-ról? Kedvenc karakterek esetleg? Nekem ezt ki kell beszélnem valakivel, írjatok már rám valamelyik szocmédiás platformon, de komolyan :D

Ha kissé káoszos lett az értékelés, akkor jelzem, TUDOM, el vagyok szokva a pontokba szedett, normális írástól, most csak örültem, hogy volt miről és volt mikor bejegyzést kreálnom. Remélem ti sem bánjátok. Ha pedig megfogadtok egy nagyon jó tanácsot: a könyvet csak akkor olvassátok el, ha már be van lebegtetve a finálé megjelenése. Addig csak morcosak lesztek ;)

Some quotes:
Az én alternatív énem egy párhuzamos világban sem tud integrálni.

– Egy egyszerű éjszakai feladatra megyek ki az erdőbe, oda, ahol vigyáznak ránk, viszont tény, hogy az erdőben élnek állatok. Köztük hiúz is. 

– Hát ezt nem bírom idegekkel – töltött újra. 
– Nagyi, semmi értelme ennyire kiakadni, jól vagyok, és jól is leszek. Amúgy Zsombival megyek a feladatra. 
– Ez legalább jó hír. Dobd oda a hiúznak, ha úgy van – bólintott.

– Miattam akarsz maradni? – kérdezte megilletődve. – És a kaja miatt – tettem hozzá gyorsan.

 – Egyébként meg jó vagyok akasztófából, kitalálok bármit. 
– Tudjuk – hagyta rá Bernadett Lórira. 
– Addig jár a korsó a kútra, amíg sánta kutya – közölte Lóri, megpróbálva bebizonyítani a rátermettségét.

Didergős csibeölelés:
A borítókép saját, a többi kép forrása: Pexels.


          


          
december 02, 2018 3 comments
(Ha Gólya vagy, vagy kell néhány motivációs döpping, akkor katt IDE)

Nem lesz könnyű. Sem fizikailag, sem mentálisan, még akkor sem, ha úgy érzed, mindent kézben tartasz és mindent szépen beosztottál. Lehetsz te a legjobb átlaggal rendelkező a szakon, akár az egész karon, ez semmire nem garancia, és ezt nem azért mondom, mert egy negatív, lehúzó személy vagyok, hanem mert majdnem napra pontosan három hónappal ezelőtt fényesen ragyogó csillagok mélybehullását, és addig meglepően háttérbe húzódott szaktársaim exponenciális felívelését néztem végig, csupán egy hét alatt. 

Avagy hogyan is éld meg az utolsó évet - Útmutató Neverhood módra

A "szakdolgozat-para"

Ahány egyetem, annyi szak, és még annál is több utolsó éves követelmény, de abban nagyjából egyet érthetünk, hogy a szakdolgozat/diplomamunka megírása általánosan kötelező jellegű a legtöbb fantasztikus tanulmányi rendszerben. Az egyetlen jó tanácsom hozzá: rohadt gyorsan kezd el, de komolyan. Lehet, hogy csak áprilisi-májusi a leadási határidőd, de az első félévben még lesz vele motivációd foglalkozni, legalább az adatokat szedd össze, vagy járj a konzulensed nyakára minden hülye kérdéssel, vagy legalább csináld meg az első oldalt a Word dokumentumban. Ha kérdőívezést/interjút választottál a szakdolgozati kutatás módszereként, akkor NYUGODTAN kezd el leírogatni a felmerülő kérdéseket, mert februárig mindet el fogod felejteni. Természettudományi ágazatoknál tudtommal főleg kutatási mérések, kísérleti eredményekről kell beszámolni, na hát azt meg pláne kezdjétek el, mert ha valami nem stimmel, vagy közben rájössz, hogy váltani szeretnél, ősszel még van időd. Tavasszal már nem lesz.

Ha már úgy alakult, hogy minden eredményed megvan, és már csak le kell ülni megírni, akkor jön a valóban fájdalmas rész. Egy szakdolgozatot megírni az összes rohadt kis hivatkozással, összefüggéssel, hipotéziseknél maradással, és a határidő fénysebességű közeledésével marhára nem egyszerű. Ne is nagyon legyenek tévhiteid, hogy majd szépen beosztva, milyen ügyesen, határidő előtt bőőőőven készen hátradőlhetsz és paskolhatod a fejed, hogy milyen ügyes vagy. Nem lesz ilyen. Stressz, kialvatlanság, koffeinmérgezés és rengeteg levelezés a konzulenseddel, szaktársaiddal és elmaradt sorozatrészek annál inkább.
Pró tipp: nem kell mindenki agyára menned, DE a konzulensedére nyugodtan. Vannak jó és vannak kevésbé jó konzulensek, ők is emberek, és sokszor egy percet se segítenek megírni életed művét, de dolguk lenne segíteni, így ne érezd azt, hogy inkább nem írsz neki, mert "jaj, mit fog gondolni". Zaklasd és kérj válaszokat, mert ha ő sem tudja, hogy kell szakdolgozatot írni, akkor te sem fogod, és akkor bizony szíííííííííívááááááááááás. 
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva!
A "záróvizsga-para"

Vagy államvizsga, ki minek hívja. Az igazi, a hamisíthatatlan kénköves pokol. Van, akinél laza, néhány tételről van szó, és egyfajta utolsó bájcsevej a tanárokkal, másnál meg az összes év összes anyaga, olyan keresztkérdésekkel, amiket még fel se fedeztek. Sokakkal beszéltem, akik mondák, hogy "jaaaj, hát utólag mindig, mindent szebben lát az ember, meg nem is olyan vészes, mert ami utána jön, az durvább..." de basszus, nem az. Úgy, ahogy az egyetemen már mindenki legyint az érettségire, attól még az is akkor, aktuálisan rohadt nehéz volt, és ugyanez a helyzet a záróvizsgára is. Sok mindent kell tudnod, sok mindent kell kidolgoznod, és ezt a sok-sok mindent még sokkal jobban előadnod. És akkor még az emberi tényezőket nem vettük figyelembe, mert olyan nincs, hogy 100%-osan mindent tudva menj záróvizsgázni (ha valaki úgy megy, akkor az őrült és kezeltesse magát), mert legyen 300 tételed, vagy legyen 10, a szerencsén is sok minden múlik. Avagy nem véletlen mondogattuk hetekig, hogy az államvizsga 60% tudás, és 40% szerencse, mert ez so fucking true. 
Pró tipp: jönnék a jól ismert klisével, miszerint ne hagyd az utolsó pillanatra, de azt is hozzátenném, hogy teljesen felesleges hónapokkal korábban nekiállni. Mi is abban a hitben éltünk, hogy majd milyen ügyesek leszünk, és nekiállunk novemberben, hogy minden szépen, időben meglegyen, aztán a jobb arcok áprilisban már nekiálltak, de volt, aki két héttel államvizsga előtt. Minden verzióból tudok olyat, aki átment, és olyat is, aki nem. 
Pró tipp 2: ne most akarj a tanulási szokásaidon változtatni, vagy Pinterest szintű jegyzeteket alkotni, mert marhára nem az a fontos, hogy az, amit tanulsz, hogy adod elő az Instagramon, hanem az, hogy TÉNYLEG tudd majd a kérdésekre a választ. 
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva!
A "mileszvelem-para"

Ha beiratkozol mesterképzésre, vagy szakirányú továbbképzésre adtad be a jelentkezésed, akkor király vagy. Ha már a tanulmányaid alatt találtál munkahelyet, még nagyobb király vagy. (Sőt, ekkor vagy a legnagyobb). De ha elmúlt a Bsc vagy vége az osztatlan képzésnek, és ott állsz a kezedben egy diplomával és HALOVÁNY LILA GŐZŐD SINCS, hogy mi legyen veled, na, hát az egy nagyon szar érzés. Mert lehet, hogy szeretted a szakod, hogy sokat tanultál, és mindent megteszel, hogy kapj vele munkát, de előfordulhat az is, hogy befejezted, mert muszáj volt, viszont rájöttél, hogy nem a te világod, vagy épp kiölték belőled a motivációt a továbbtanuláshoz, esetleg jelenleg nincs módod tovább haladni az egyetemi ranglétrán. Van ilyen, tényleg van, és nem te vagy az egyetlen, ha így jársz.
Pro tipp: adj magadnak néhány hónapnyi pihit (ha van rá lehetőséged) és addig csináld azt, amit tényleg szeretsz. Vállalj kisebb munkákat, kóstolj bele mindenbe egy kicsit, és aztán vagy visszatér a motivációd a tanulásba, esetleg egy teljesen más tantárgyba, vagy épp többet kihozol az eddigi hobbidból. Frusztrált leszel és tehetetlen a semmittevésben, már-már depressziós, ez ezzel jár, #adultlife, de és ez most nagyon nyálasan fog hangzani, de piszkosul igaz ha hiszel magadban, és abban, hogy meg tudsz élni a jég hátán is, akkor annak lesz hosszútávon is eredménye. 
Pro tipp 2: Ha úgy döntöttél, hogy egy kicsit kihagysz, és meló kell, akkor mindenre, amire egy ici-pici affinitást is érzel, add be a jelentkezésed. Eladónak, adminisztrátornak, takarítónak, call-centeresnek, stb, ami csak tetszik. Nem fogják neked kifizetni a csillagos eget, de addig is keresel egy kis pénzt, és lefoglalod magad. Sokkal egyszerűbb már úgy keresni a szakodhoz kapcsolódó melót, hogy van közben egy biztos tartalékod. 
Aztán lehet, hogy nem nekem van igazam, és én csinálok mindent rosszul.
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva!
Ha végzős vagy, ha "útközben" vagy, ha gólya vagy, vagy pedig még az érettségire készülsz, nagyon-nagyon-NAGYON sok kitartást, szerencsét és erőt kívánok, küldöm a monitoron keresztül, tanuljátok azt, amit szerettek és élvezzétek ki az iskolai pillanatokat, mert rohadt gyorsan elmúlik. Meg a többi klisé.

Valamennyire hasznos volt nektek ez a bejegyzés? Ha szeretnétek mégtöbbet, akkor a "Hogyan legyél Gólya?" bejegyzésemet is vegyétek igénybe, nektek íródott, tiétek, ahogy csak szeretnétek. Ha pedig szeretnétek, kövessetek Instán, Facebookon vagy Moly.hu-n, Pinteresten pedig menthetitek a bejegyzés, hogy később gyorsabban visszataláljatok hozzá.

U.i.: hiányzol Szeged.

Talársapkás csibeölelős: 
                

szeptember 03, 2018 No comments
Nagyon elfogyott a türelmem a "minden szipi-szuper" típusú "lifestyle" bloggerekkel kapcsolatban, és szeretem a drámát, szóval úgy döntöttem, önmagam leszek, és épp azért is megírok egy olyan bejegyzést, mely azokról a bloggerekről szól, akiktől frászt kapok. Mielőtt azonban még kikáltanátok hivatásos köcsögnek, megjegyezném, hogy ezzel célom is van: szeretnék segíteni másoknak, vagy épp kezdő bloggereknek abban, hogy milyenek NE legyenek, és hogy milyen hibákba ne csússzanak bele. Nekem is van egy stílusom, egy élethez való hozzáállásom, amit vagy befogadtok, vagy nem, de nem fogom magam meghazudtolni azért, mert épp a Back to school HAUL-ok a menők, én meg köztudottan utálom a HAUL-okat, ráadásul rég kinőttem az sulis korból, nem igazán tartom érthetőnek a harmincas éveikben járó bloggerek/youtuberek iskolakezdő posztjait. Na de eltértem a tárgytól, kezdjünk inkább bele, mielőtt még túlfilozófálom az egészet.

A "minden csillámpónis és szupika az élet" típusú bloggerek - aka Zoellizmus

Gyorsan belevágtam a közepébe, de ez már nagyon-nagyon NAGYON régóta böki a csőrömet, és tényleg elneveztem Zoellizmusnak ezt a típust, mert én ilyen korszakalkotó emberke vagyok. Mindenkinek szíve joga, kit szeret, kit néz, kinek a hitvallása szerint él, és igen, volt idő, mikor jómagam is kedvelte a brit Youtube atyaúristennőjét. 
Aztán felnőttem.
Lehet az életet pozitívan felfogni, sőt, KELL is, de a rosszullét kerülget, mikor valaki egy nagy rózsaszín buborékról ír, leginkább ugye lifestyle témában. Hogy attól vagy boldog és akkor lesz jó életed, ha kétmillió dolgot megrendelsz Aliról, ha 20 millió párna van az ágyadon, 10 millió égősor próbálja zárlatossá tenni a házadat, és akkor még a minden napos Starbucksos kávédról nem is beszéltünk. Közben pedig gondtalan vagy, nem kell semmin stresszelni, dobd ki a rossz embereket az életedből, hiszen csakis a jó emberek visznek előre (ez hazugság), meg persze a kétszáz gyertya az éjjeli szekrényeden. Aztán három hónap múlva jön a másik trend, és kövesd azt, a többi holmi meg kuka, mert ugye materialista gondolkodás és gyűjtögetés csak úgy megy mindenkinek a saját vagy épp a szülei zsebéből. Már nem trendi a kaktusz, bázd, így jártunk, legyen most magnóliás minden, a kaktusz a csóró embereké már, te meg ugye nem vagy az. 
Nem bírom a buborék életet és a buborék bloggereket sem, akik ezekről írnak. Az életben vannak számlák, benzinárak, politikai konfliktusok, természeti katasztrófák és túlélésért kolduló gyerekek, akik a tízmillió égősor egyikének árából  minimum három napnyi élelemhez tudtak volna jutni. Sorry not sorry.

A három mondatos recenziós bejegyzéseket író könyvbloggerek

Én is írok recenziót, láthatjátok, olvashatjátok őket a blogon, szerencsére az utóbbi időben egyre többször. El is mondom róluk tisztességgel a véleményem, mert bár kapom a könyveket, és ezt nyíltan fel is vállalom, nem vagyok hajlandó csupa szépet és jót írni róla, ha egyszer vannak hibái. 
Amit viszont egyre több helyen látok, az a semmitmondó recenziók, amiknek a lényegi tartalma
- köszönés
- a könyv tartalma
- "Izgalmas, jó könyv, szép személy- és tárgyleírások, mindenkinek ajánlom" 
- megrendelés linkje
és ennyivel be is van fejezve. HOGY? Ha már megtisztel egy kiadó, hogy küld neked könyvet (vagy beszéljünk bármilyen termékről), akkor legalább mutasd meg, hogy valamit ért az olvasás és lett szókincsed, majd próbáld meg ezt hosszú, a könyvhöz kapcsolódó összetett mondatokban bemutatni. Mert az, hogy "jó volt, mindenkinek ajánlom" az összes könyvre ráhúzható, és csak azt mutatja, hogy valószínűleg el sem olvastad.
(De lehet én írok rosszul recenziót, és igazából csak ingyen reklámmal kellene telepakolnom a blogom meg eladni a lelkem. Ki tudja.)
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva!
A "mindenről írok, de amúgy semmiről" típusú bloggerek

A Felegánsokkal szoktuk megtalálni az ilyen bloggereket valamint a bejegyzéseiket, és  persze jól meg is tárgyaljuk őket, mert némelyik tényleg röhej. Képzeljétek a szitut: rátaláltok egy gyönyörű, tényleg meseszép blogra, igényesség és grafika a maximumon. Vidáman beleolvastok az egyik bejegyzésébe, melynek címe érdekesen hangzik - és a végére ugyanolyan rejtély maradt, hogy mire is gondolt a költő. Mikor ír, de a semmiről ír lényegében, ráadásul általában tő mondatokban, ami egykoron nekem is szokásom volt (őszinte vallomás), csak közben fejlődtem annyit, hogy rájöjjek, milyen irgalmatlanul is idegesítő az ilyen. Szóval ha már találtál egy témát, akkor az feleljen meg a magyar történetmesélés / elbeszélés szabályainak, miszerint
- bevezetés
- tartalom
- esetleg csattanó
- esetleg tanulság
- befejezés
Kösszentyű. 

A "mindig ugyanaz a témám, szezonálisan" bloggerek

Na, meg hát ez is. Én értem, hogy vannak olyan témák, mint pl. a karácsony is, hogy millió dolgot lehet róla írni, minden évben van aktualitása, ezzel egyáltalán nincs is gond. A probléma onnan adódik, hogy lényegében UGYANAZOKAT  a bejegyzéseket írod meg évek óta, és csak én vagyok az, aki nem érti, hogy ennek mi értelme? Mármint basszus, vannak linkek, ha emlékeztetni akarod a követőidet, nosztalgiázni mondjuk, akkor bumm, másold be a közösségi oldalaidra, és olvastasd velük újra, esetleg írd át, de nem értem, minek minden évszakban reggeli és/vagy esti rutint leírni, mikor ugyan mi tudna azon változni, hogy reggel felébredsz szájszaggal, elmész fogat mosni, pisilni, megfőzöd a kávéd és esetleg megágyazol? 
Tény, így nehezebb új és friss, kreatív témákkal előrukkolni, én is szenvedek, de no fucking way, hogy háromhavonta ugyanazokról a dolgokról rizsázzak, csak más szórenddel. 
Jó példa erre Kalyn Nicholson Youtuber, akit nagyon szerettem, meg szeretem is a személyiségét, csak épp képtelen vagyok több "Morning Routint" végignézni tőle, mert van vagy 200. (Akkor ezt most el is neveztem Kalynizmusnak). 

A "jóleszazúgy" bloggerek

... aki teljes mértékben tesz arra, hogy kis vagy nagybetűkkel ír, egyáltalán ugyanolyan típusú szövegtípussal-e vagy sem. Akit nem érdekel, hogy az egyik képe kicsi, a másik hatalmas, a harmadik tiszta szemcsés, a negyedik meg totál elmosódott. Akinél nincsenek bekezdések vagy tagolások, sem a blogfelületén bármi értelmezhető. Nem azt mondom, hogy mindenkinek webdesigner-nek kell lennie, vagy techzseninek, mert a szövegszerkesztés azért nem egy olyan hű de nagy feladat, inkább csak arról, hogy valaki nem akar tovább fejlődni, vagy a magyar helyesírás alapjait figyelembe venni. Ezt pedig egy olyan nyelvtan-nácinak nézni, mint én FÁJ.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól kiadni mindezt magamból. FANTASZTIKUSAN ÉRZEM MAGAM, JUHUU. Ha valakit megbántottam, sajnálom, ez az én véleményem, a tied lehet más, meg is írhatod  Instán, Facebookon vagy Moly.hu-n, Pinteresten pedig menthetitek a bejegyzés, hogy később gyorsabban visszataláljatok hozzá. Kommentárban pedig írhatjátok mi az, ami a ti idegeiteket készíti ki egy blog esetén, őszintén kíváncsi vagyok rá. (Nincs kizárva, hogy arról is írok egy külön bejegyzést. Hmm, ha alázásról van szó, milyen motivált vagyok, aztamindenit.)

A héten jön még egy egyetemista bejegyzés is - ha nem leszek lusta, és nem borít el egy csomó meló - , az se lesz piskóta, úgyhogy csókcsók csibéim, legyen szép hetetek. 
augusztus 29, 2018 5 comments
Valaki elárulná azért, hogy hogy lett ez a könyv New York Times bestseller? De tényleg, egy épkézláb indokkal meg lehet győzni, csak kérek hozzá magyarázatot. Én egy meggyőzhető figura vagyok, a könyv viszont nem volt eléggé az.

A jégszívem ebben a páratlan nyári melegben sem olvadt fel (mire befejezem ezt a bejegyzést pont jött a rohadt hideg, no mindegy), pedig igyekeztem, én tényleg igyekeztem, de épp ezért próbálok is egy aránylag racionális, lényegre törő, de nem spoileres értékelést mutatni a könyvről, mert azt viszont mindenki megérdemli. A könyv pedig az esélyt. 


"Sloane kirángatta Emilyt a csigaházából és egy teljesen más életszemléletet mutatott neki. Életük legjobb nyarára készültek, amikor Sloane egyszer csak eltűnt és csupán egy listát hagyott maga után. 
A listán tizenhárom feladat szerepelt, amelyekre Emily amúgy soha nem vállalkozott volna. De mi van, ha a feladatok teljesítésével Sloane nyomára bukkanhat? Almaszedés éjszaka? Persze. Elég könnyűnek tűnik. Táncolj hajnalig? Miért ne? Csókolj meg egy idegent? Őőő… Emily belevágott a váratlan nyári kalandba Frank Porter segítségével (ami szintén váratlan volt), hogy teljesítse az összes feladatot. Ki tudja, mire jön rá a végén Meztelen csobbanás? Várj! Hogy mi?"

Aaaaaannyira lassan indult be az egész sztori, édes jó istenem. Még a kollégiumban voltam, mikor elkezdtem olvasni június végén, és két oldalanként pihentetnem kellett, mert semmi lényeges húzóerőt nem éreztem a sorok közt. Nem akart történni semmi azon kívül, hogy Emily Sloanehoz fűződő viszonyát taglalta oldalakon keresztül, ami egy tipikus klisés YA csendes lány-menő csaj páros. Annyira, de annyira felbosszantott Emily teljes életképtelensége, mint már nagyon-nagyon régóta semmi az életben. A csaj SEMMIT nem képes a barátnője nélkül csinálni, de hogy így tényleg semmit, és az utána való vágyódása nekem már a teljes abszurditást súrolta. Mert persze, kinek ne hiányozna a barátja, főleg a ÖLLB-je, de öcsém, Emily már-már függőségi szintre vitte az egészet. Ez pedig közel idegörlővé tette a karakterét a könyv első felében.
Ha az elviselésén túljutunk, akkor vár ránk a kánaán, és ez menti meg a könyvet. Emily elkezdi a listán található dolgokat megoldani, amik közben végre csinál is valamit az életben, megismerkedik olyan emberekkel, akikkel előítélettel volt, és láss csodát, a lista-terápia elmozdítja az egyhangú, uncsi kis életét. Meg számunkra is az olvasást. Na de a rejtély továbbra is fenn áll: hol van Sloane?

Körülbelül ennyit tudok a könyv történetszáláról spoilermentesen mondani, de azért jófej vagyok, és igyekszem a karaktereket is górcső alá venni, mert róluk is van ám véleményem, de még milyen, jeeeeez.


"– Mert minden mindennel összefügg. Nézd csak meg Obi Want és Luke-ot! Vagy Dumbledore-t és Harryt. Vagy ott van Gandalf és Frodo, Mindannyiuknak tanulniuk kell, de aztán rájönnek, hogy mik az erősségeik és egyedül folytatják az útjukat."

Emilyt már mondtam, nagyon nem nőtt a szívemhez, szerintem szimplán csak életképtelenül tesze-tosza. Tény, a jellemfejlődése tapsolnivaló a könyv végére, de valahogy siklottunk végig a történeten, és nem éreztem azt, hogy az írónő ezt teljesen kibontotta volna, több leírást érdemelt volna a személyisége is. Nincs az introvertáltsággal semmi gond, csak én ezt a Sloane iránti mániára nem fogadom el.
Frank Porter az igen komoly megmentője a story-nak. Az ő karakterét valahogy megtapsoltam, fura gyereknek indult, aztán szépen lassan beleláttunk az életébe, és én tökre belehabarodtam a végére, tényleg, full pozitív az egész karakter, ámen érte, legyen egy spin-off könyv része, én olvasnék még többet a fura, de igen jogos gondolataiból. 
Dawn mint újdonsült barinő teljesen egyszerű, életvidám, kissé bepörgött, de annál szerethetőbb, szintén megmentő kvalitású a könyvet illetően.
Collins-t lehetett volna bontogatni még, nekem zavaros víz. Az írónő vagy szándékosan, vagy csak így alakult, de azt írta le nekünk, hogy minden csendes, introvertált ember maga mellett tudhat egy extrém, életvidám, fullosan extrovertált legjobb barátot, ami azért legyünk őszinték, az életben nem pont így van. Igen komolyak voltak az ellentétek, és ez a Collins-Porter párosnál is így esett. Nem sokat tudtunk meg róla, azon kívül, hogy mennyire szeretne barátnőt, sablon karakter, kevés személyiséggel, de végül is nem ő volt a főszereplő, szóval legyintsünk rá.
Amire még kitérnék, mert MINDIG ki szoktam, az az, hogy már megint telibe voltak ejtve a szülők és a szülői karakterek. Elhiszem, hogy vannak elvont művész szülők, de egy tizenéves lányt, és annak még fiatalabb öccsét ennyire telibe khm legyinteni egész nyáron, abszurd. Persze, fontos, hogy mindenki függetlenedjen, Emily-re ez fokozottan igaz, így ki kellett vonni a felnőtt bölcsességeket, hogy a fő karakter egyedül jöjjön rá az élet mivoltára, csak közben megint egy elcsépelt szülői karakterpáros, és ezeket kezdem unni.

Kinek ajánlom: egyértelműen a tizenéveseknek, akik egy kalandos, vidám történetet szeretnének olvasni, ráadásul inspirálódni is, mivel arra a könyv nagyon jó. Megmutatja, hogy igenis ki lehet lépni a megszokásból, és hogy mennyi váratlan dolog történhet, ha csak egy kicsit is kinyitjuk a szánkat. Tény, a nyár elmúlt, de ki mondta, hogy nyári könyveket csak kánikulában olvashatunk? ;)

Köszönöm az Álomgyárnak a könyvet!

Ti mit olvastok így a nyári szünet utolsó napjaiban? Írjátok meg idelent, vagy Instán, Facebookon és Moly.hu-n, Pinteresten pedig menthetitek a bejegyzés, hogy később gyorsabban visszataláljatok hozzá.

Csibeölelős:
augusztus 27, 2018 No comments
Older Posts

 

  ADULTLIFE  |  MID 20'S  |  MINIMAL  


Blog Archive

  • ▼  2024 (1)
    • ▼  február (1)
      • Az utolsó bejegyzés
  • ►  2022 (1)
    • ►  szeptember (1)
  • ►  2021 (6)
    • ►  szeptember (3)
    • ►  augusztus (2)
    • ►  július (1)
  • ►  2020 (6)
    • ►  június (1)
    • ►  május (2)
    • ►  április (1)
    • ►  február (1)
    • ►  január (1)
  • ►  2019 (2)
    • ►  október (1)
    • ►  január (1)
  • ►  2018 (32)
    • ►  december (1)
    • ►  október (1)
    • ►  szeptember (1)
    • ►  augusztus (5)
    • ►  július (6)
    • ►  június (3)
    • ►  április (1)
    • ►  március (4)
    • ►  február (4)
    • ►  január (6)
  • ►  2017 (46)
    • ►  december (7)
    • ►  november (3)
    • ►  október (5)
    • ►  szeptember (4)
    • ►  augusztus (4)
    • ►  július (6)
    • ►  június (5)
    • ►  május (6)
    • ►  március (2)
    • ►  február (1)
    • ►  január (3)
  • ►  2016 (60)
    • ►  december (7)
    • ►  november (4)
    • ►  október (7)
    • ►  szeptember (9)
    • ►  augusztus (9)
    • ►  július (10)
    • ►  június (7)
    • ►  május (7)

Popular posts

  • 5 nyári program-ötlet, amit igenis csinálhatsz egyedül
    A világ alapvetően úgy van beállítva, hogy van egy párod. 1-et fizet, kettőt kap akciók, kettő vásárlása esetén olcsóbb a termék, két fős...
  • Leiner Laura: Ég veled (Iskolák versenye #1)
    Én őszintén próbáltam rá egyet aludni, felfogni, mit is olvastam, végiggondolni minden szavat, amit le akarok írni az értékelésben, de ro...
  • University life (5.) - Hogy éld túl az első hetet?
    Annyira szeretitek ezeket az egyetemi-kollégiumi bejegyzéseket, én pedig annyira szeretem írni őket, hogy az augusztusi kedvenceket kiha...
  • Mit csinálj karanténban? - a kliséken kívül
    Ha kimaxoltad már a pinterestet, beleuntál a nyelvtanulásba, kinézted a Youtube összes videóját és a kenyérsütés is már albán pék módjára...
  • Az emberek furák - avagy a Rossmannban töltött egy hetemről
    Ha a blog instáján (@neverhoodsdiary) követtek, akkor nem meglepetés nektek a mai blogtéma, mert konkrétan végigdokumentáltam Instastoryb...
  • Borító-vizit [2.] - szép és nyeh (majdnem) smacik
    A Várok rád értékelésénél megjegyeztem, hogy már nagyon unom ezeket a hormonálisan túlfűtött YA borítókat, főleg, ha azokban semmi krea...

Ennyiszer néztetek erre

Visitors

BlogLovin'

Follow my blog with Bloglovin Follow

Created with by ThemeXpose | Distributed By Gooyaabi Templates