– Akkor nem értelek. Nem az izmos kajakos után sírsz? Láttam a félmeztelen képeit az Instáján, hidd el, én is sírnék a helyedben (…)

Köztudott, hogy nyáron az egyenleteknek nincs megoldásuk.

– Akkor lájkold az ismerőseidet – tanácsoltam.– Az ismerőseimet? Az én koromban? Vagy halottak, vagy készülnek meghalni.

Én őszintén próbáltam rá egyet aludni, felfogni, mit is olvastam, végiggondolni minden szavat, amit le akarok írni az értékelésben, de rohadtul nem jött össze. Leiner Laura, a magyar ifjúsági irodalom jelenleg legfényesebben ragyogó csillaga újabb sorozattal örvendeztet meg minket, reménytelenül romantikus olvasókat, és az előzetes vélemények igen vegyesek voltak.

Azért persze nem mehetek el kritikai meglátásaim mellett sem. Sokszor szoktam emlegetni magyar íróktól olvasott könyvekben, hogy mennyire tartom hazai szinten reálisnak vagy nem reálisnak a történetet. Persze ez igazságtalanság, mert semmivel sem jobb vagy rosszabbak a mi íróink a külföldieknél, és nem is szabad ilyen határokat húzni, de sajnos ez szociológiai kényszer, és itt most nagyon játszik. Laura könyveit amúgy is sok megjegyzés éri, hogy totál álomvilág és néha hálivúdi giccs, melyet egy átlagos, panelban lakó 15 éves lány átérezhet ugyan, de nem feltétlenül jó, ha erre is vágyik majd. Na, hát az Iskolák Országos Versenye az eddigi magyar valóságtól legtávolabb eső könyv, amit az írónőtől valaha olvastam. Senki nem hallott még a versenyről, de kismillió csapat jelentkezik, plusz kismillió a szponzor? Luxus faházikók? Medence, dizsi, háváj az erdő közepén, anélkül, hogy bárki is fizetne részvételi díjat? Igen pénzigényes feladatok, majdhogynem korlátlan étkezés, külön mosókonyha és egyéb fensziségek? Idk, egy pillanatig se éreztem azt, hogy magyar könyvet olvasnék, vagy az ország területén lennék. Ami amúgy részben jó, ha az ember kiakarja kapcsolni az agyát és kiszakadni a realitásból, akkor szuper és szavam sincs rá, csak azért nagyon sok tini olvassa ám ezeket a könyveket, és ettől picit ráncolom a homlokom, no. 

(És most jöjjön egy apróbetűs, zárójeles rész, ami nem releváns az értékelést tekintve, de azért érdekességként elmondható. Én ezt a sztori, legalábbis egy nagyon-nagyon hasonlót már megírtam 4 évvel ezelőtt, az akkori blogomra, és nem véletlen volt deja vu érzésem végig. (itt olvasható az első rész, de pls, legyetek elnézőek, nyomi voltam :D) Ráadásul az pont egy SZJG utánzatszerű valami volt a kis 17-18 éves fejemtől, viszont szerettem. De faházak pipa, szomorú főszereplő csaj pipa, cuki csávó pipa, bokaficam pipa, köcsög lány pipa, jó haver pipa, "nemakarokmenni" pipa. Namost ha én akkori nyomi fejjel tudtam egy ilyen fictiont írni, akkor gondolom másnak is volt ilyen helyszínű kitalált sztorija, ergó nem érzem ugyanazt az egyediséget LL-nél, amit eddig hozott. Apróbetűs rész vége.)

„Gyerekek, mi ez a stílus? Kulturáltan kommenteljetek! Joós tanárnő” 

„Tanárnő! Miért buktatott meg???” 

„Megbuktatott? És nem tudtad előre megjoósolni?”

"A tavalyi évben például a Balatonon volt megrendezve, így az odaérkező csapatok negyede ki is esett, mert nem tudtak úszni a versenyzők. 

-És ez, hogy derült ki, belefulladtak? – kérdezte a nagyi"

„Takács Titanilla történelem-tanárnő… Ennyi t betűt bakker” 

"– Igen vagy nem? Ostromolják a csajomat? – Nem – feleltem. – Mérnem? Jó nő – sértődött meg egészen érthetetlen okból kifolyólag."

"Aha. Elég nagy szerencse, pont most vagyok itt ma először, egyáltalán nem jártam itt egy órája, és jöttem vissza most azért, hátha itt talállak."

"– Mi volt az egyetemen? – érdeklődtem. 

– A szokásos fohászkodások és könyörgések. Vizsgaidőszak – mosolygott."