Neverhood's Diary

Nem szabadkozok, nem mondom most is, hogy elnézést, mindent leírtam ITT, leginkább arról, hogy miért ilyen szórványosan záporosak a blogbejegyzések mostanában, blablabla, haladjunk.

Ígértem Instán (@neverhoodsdiary) egy évzárót, mert akármennyire is sok mélyrepülés volt 2018-ban, annyiszor sikerült szárnyalnom is -  leginkább a mellettem lévő embereknek hála. Utóbbit talán kevesen vallják be, de akárhogy nézem, a tavalyi évemet a mélyülő barátságaim és a végtelen támogatás tette ki, ami esetében 2019-ben fordul a kocka. De ez csak felesleges rizsa, jöjjön 12 fasza élmény 2018 tizenkét hónapjából, csak hogy ne essek itt túlzásokba.

Január - A 22.-ik születésnapom

Ahhoz képest, hogy a születésnapom az egyik legszebb napom volt úgy komplett az életemben egy személynek köszönhetően, aztán pedig a szüleimnek és a barátaimnak hála a celebrálása is nagy szeretetben múlt el, valahogy nem éltem ezt a 22-őt. Még mindig 21-nek érzem magam, elég sokszor az év folyamán annak is vallottam magam, mire a barátaim javítottak ki állandó jelleggel, hogy amúgy már egyel több vagyok, de neeeeembaj. A lényeg viszont, hogy ilyen jó szülinapom, és ennyire nagy szeretetben régen volt már, és egyértelműen január hónap legjobb momentuma volt. 

Február - A családom

A február kissé a sötét középkorhoz volt hasonlítható, mert természetesen az "én" meg a "párkapcsolat" fogalma nem akarództak egymáshoz kötődni. Ennek árán azonban megtanultam, hogy a családom eszméletlen király, erre szinte hetente rájövök azóta is, és ennek köszönhetően velük való kirándulásokkal  telt az idő. Anyu meglátogatott Szegeden és nem szégyelltünk pénzt költeni magunkra, plusz egy tévedésnek hála még az Eli-hez is kijutottunk, amit ő nagyon meg akart nézni. Másik esetben pedig tesómmal egy jó kis Szeged-Szabadka-Szeged roadtripet nyomtunk a hosszabb útvonalon, csak hogy ne legyen egy pillanatra sem unalmas.

Március - Budapest

Tesóm Scindikátor döntős lett - alap, hogy bepakoltunk az autóba, és húztunk fel Pestre, mert egy ilyen lehetőséget nem hagyhattunk ki. Annyira, de annyira büszke voltam rá, ahogy a színpadon állt, és előadott, miközben egy teljesen más oldalát ismerhettük meg, és végre megértettük, mit is kutat (tudós lesz a gyerek, hosszú sztori). Imádtam az Öt-kertet, meg hogy ott lehettünk, és bár rengeteg minden történt márciusban is, ezt az egyet mindenképp kiemelem. 

A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!

Április - Random Road-trip

Tavaly nem utaztam sehova, viszont épp ezért belföldön elég sok kirándulást ejtettünk. Ezek közül is az egyik legkirályabb a Hajdukovó-Szabadka-Bikovo-Orom négyszög volt, melynek alapja egyébként annyi volt, hogy be kellett volna mennünk tesómmal Szabadkára kicsit bevásárolni. Egyikünk se nagy shoppingos, sőt, a kötelező köröket fél óra alatt megjártuk, utána csak száguldottunk a végtelenbe. Azt az anyai hangsúlyt viszont, amit telefonon keresztül kaptunk a repceföld közepén fotózgatva, vasárnap délben, nem ajánlom senkinek.
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!



Május - Állatkertezés

Érdekes, hogy májushoz a szakmai vizsgát, vagy valami egyetemi dolgot kellene írnom, de inkább a május elsejét említeném, mely Nóra barátnőm jóvoltából nem otthonülős pangás lett, hanem jó hangulatú kirándulás. Ekkor már javában tanultam és szenvedtem a gép előtt meg a tételekkel, szóval mindenképp áldás volt kimozdulni a négy fal közül. 


A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!


Június - a híresen hírhedt, rettegett államvizsga és a megagiga roadtrip

Jó, tudom, megint csalok, egy dolgot kellene csak kiemelnem, de NEM MEGY, NA! Az államvizsga... istenem. Utólag már olyan könnyűnek tűnik, konkrétan újracsinálnám, pedig akkor, és előtte az a két hónap... aztahétmeganyóc. Mikor fel vagy készülve mindenből, mindenre, két jó tételt kapsz, és bezzeg akkor is képesek egy 86-ik dolgot kérdezni, amin konkrétan az életed múlik. Majd a tudat, hogy kész, nincs tovább, nincs többé. Máig nem tettem túl magam rajta szerintem.
Deeee szerencsére tesóm addigra már egy király utazást szervezett le (megint), aminek minden pillanatát imádtam. Nem Fülöp-szigetek-i utazás, nem ruccantunk ki Dubaiba, csak a környéken kocsikáztunk (jó, majdnem 400 km-t), de egyértelműen rávilágított arra, hogy mennyire imádok menni és mozgásban lenni. Kivételesen unokatesóm is jött velünk, ami meglepően pozitívan sült el, szerintem legközelebb is visszük, ha nem kapott tőlünk idegbajt :D Többet ITT és ITT olvashattok erről.

A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!
Július - diplomaosztó, Vajdasági Szabaegyetem és a legkirályabb anya

Mit mondhatnék, vannak események, melyek közül nem tudok dönteni. A diplomaosztó egyértelműen az "egyik szemem sírt, a másik nevetett" helyzet volt. Egy korszak lezárása, és egy csomó barát szétszéledése, mely máig fáj, közben pedig ott a papír a kezemben, amiért négy évet szenvedtél. Ott a családod, néznek, tapsolnak, a haverjaid huhognak, és te is huhogsz ha ők lépnek a diplomájukért. Talán sosem fogok elhelyezkedni a szakmámban, de végtelenül boldog vagyok, hogy ezt átélhettem, és láthattam a szüleim, tesóm, párom büszke arckifejezését, ahogy rám meg a kis satyekomra néztek. 
Aztán volt egy elég utolsó pillanatos, de azért elég érdekesre sikeredett hetünk is. A Vajdasági Szabadegyetem egy hete, ami elég erősen a "miazistentörténtott" kategória, mert tényleg mi az isten történt ott, jóég :D Azért nem semmi volt Hevesi Krisztát, Tari Annamáriát, meg Csernust élőben látni, erre ráadásként este jöttek még a bulik, meg a hajnalig dorbézolások, plusz napközben alkotnunk kellett ugyebár műhelymunkán is, melyet aztán jó improvizálva elő is adtunk Nóra barátnőmmel. Érdekes élmény volt az egész, örülök, hogy ezt is megélhettem, mivel korábban eszembe sem jutott volna menni, így viszont egy újabb ismeretlen eseményt pipálhattam ki életem kicsiny listáján. (Ha ezt megnézitek, érteni fogjátok a lényegét: https://www.youtube.com/watch?v=YAeqPZ0-QDU)
Plusz elmesélek még valamit, mert ez a bejegyzés már így is túl hosszú: tesómat át kellett hoznom Szegedre, időpontra, miközben nálunk vendégek voltak a diplomálásom ünneplésére. Gyors autóba pattanás, beszáguldás vele, majd hazafelé már sajnos a kétmillió autó fogadott a határon. Sírás, pánik, "sohanemérekhaza", "utálomak*rvahatárt", minden, ami illik. Erre anyám hazaküldte a vendégeket, kihozatta magát a határra, átsétált, és velem együtt várva az autóban indulunk vissza haza. Majdnem 3 ÓRÁT vártunk, ami nem a legnagyobb vágyam egy kellemes nyári vasárnap este. Lényeg a lényeg viszont, hogy anyám egy istenkirály nőszemély, és nem lehetek neki hálásabb, hogy ennyi hülyeséget megcsinál értük.

A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!


Augusztus - Maraton fotózás és Malom

Előbbin azért elgondolkodtam, hogy a jó kategóriába soroljam e, de ezt is utólag szebbnek látom, mint akkor megélve. Lényeg a lényeg, hogy 37-ik Kanizsai Futó és Úszó Fesztiválra felkértek fotózni, Nóra barátnőmet meg dolgozni, szóval ha már így dolgunk van, akkor dolgunk van. Sz*rrá égtem. De úgy tényleg istenesen, akármennyire védtem magam, este alig tudtam aludni a fájdalomtól. A szervezés is fura volt, de én igyekeztem a képekből kihozni a lényeget. Meg amúgy elszórakoztunk egész nap, csak sok volt a negatívum is, ami miatt voltak nehéz pillanataink. Utólag viszont a képek sok dicséretet kaptak, ami nekem is nagyon jól eső visszajelzés volt.
Malomfesztivál szintén hasonlóan, habár oda szórakozási jelleggel indultam, valahogy a fotózással egészült ki az egész. Tény, nem volt tervben, csak nyertem egy bérletet, aminek eléggé örültem, sok régi és új ismerőssel találkozhattam, majd a képek is nagy sikert arattak. 
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!

A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!
Szeptember - A Latin negyed

Megannyi állásra jelentkezés és sikertelen interjú után elérkezett szeptember 12-e, az első munkanapom az Árkád -Latin negyedben. Ráadásul akkor még itthonról jártam be, minden reggel biciklivel a határig, majd busszal Szegedig, majd ugyanez haza. Rengeteg napfelkeltét láttam abban az időszakban, amit szeptemberi vénasszonyok idején egyáltalán nem bántam. Nagyon akartam dolgozni, nagyon gyorsan bele is jöttem, aminek persze novemberi motivációvesztés lett a vége, de ez már más téma. Ott vagyok, csinálom, tapasztalok, és sok olyasmibe belelátok, melyet külső szemlélőként soha nem gondoltam volna.

Október - A VIK és az ART

2018 október 10. és 12. az a két dátum, amit nem fogok egyhamar elfelejteni. Tizedikén a bátyámmal együtt adhattunk elő az ötödik Vajdasági Ifjúsági Konferencián, mely egyértelműen mindkettőnknek hatalmas élmény volt. Természetesen a 20 perces előadási időbe nem fértünk bele, mind a ketten túl sokat tudunk beszélni, de tényleg imádtam kiállni és beszélni. Mit mondhatnék, talán többször kellene mikrofont ragadnom ;)
ITT megnézhetitek az egész előadásunkat, ha esetleg érdekel, ITT pedig csak azt, hogy miről is szól az egész VIK.  
Kanyarodjunk is rá az ART-ra. A Kiállni sosem ART kezdeményezés Nóra barátnőmhöz fűződik, aki egy bika lány, hogy ezt az ötletét nem csak végigvitte, de fenomenálisan kivitelezte is. Olyan fiatal festők és fotósok műveit állították ki, melyektől leesett az állam, és őszintén reménykedem, hogy a egyszer igazán nagyra fogják vinni. Ennek egyik kiállítója voltam én is, 5 fotómmal, ami nagy elismerés és még nagyobb büszkeség, mert imádom a kis bébikéimet, és most más is láthatta, és még interjúalany is voltam. Mondom, mikrofon hatására tiszta sztár leszek.  
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!


November - Romantikus Palicsozás és egy izgi Belgrád

Mint a legtöbb valamire való blogger és/vagy youtuber, védem a kapcsolatomat a "nyilvánosság" elől, így nem megyek bele részletekbe, de a lényeg, hogy sok évnyi huzavona után, megannyi nehézség, vita, megoldást igénylő ügy után egy elég király ember kötött ki mellettem, aki a randomitásával maximálisan kiéget, de közben élettel is tölt meg. Egy nap csettint, és közli, hogy megyünk valahova, én pedig nem sok mindent tehetek, csak követem, mert tudom, hogy mindenképp izgalmas élménybe csöppenek. Ilyen volt egy random palicsi kirándulás is, melynek új profilképek, tandembiciklizés és még egy kis halászlé is lett a végeredménye. Ja, és majdnem egy hattyúharapás :'D
Másnap a család rángatott ki a szürke hétköznapokból és 12 órázásokból, mert közölték, megyünk Szerbia fővárosába, Belgrádba. Tudniillik, rohadt rég jártam arra, abszolút nem ismerem, szóval míg apu továbbképzésen ült, anyu, tesóm meg én bejártuk az óvárost és felmentünk a Balkán legmagasabb kilátójába, az Avala toronyba. Mondanom kell, hogy imádtam? IMÁDTAM. 
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!

December - A meló

A december úgy elmúlt, hogy fel se fogtam, mi történik. Esélyem sem volt rá, mert rengeteget 12-14 óráztunk, a szezon az szezon, én pedig álltam a strapát. Vélhetően 22 évem alatt nem főztem le annyi kávét, mint amennyit a decemberi káoszban az Árkád Latin negyed vendégeinek felszolgáltunk, és bár kipurcantunk, plusz izmosodtam vádlira és combra tisztességgel, büszke vagyok, hogy nyavalygás és egy mukkanásnyi hiszti nélkül is végigbírtam életem első túlórákkal teli munkaidejét. Talán illene a Karácsonyt vagy az Újévet említenem, de nem igazán tudom. A Karácsony egy ideje nem a legboldogabb ünnep, inkább csendesen telt el a családommal karöltve, az Újévet pedig mindig túl kötelezőnek tartottam, de legalább idén kaptam csókot - igaz, éjfél után két perccel, ez viszont már legyen egy másik sztori. 

Nos, most tartunk itt, valahol Január közepén, hamarosan a 23-ik életévembe lépek, és nem igazán tudom, mi is történik. Rengeteg tervem, álmom, vágyam van a jövőre nézve, de idén is nagyon nehéz évre kell számítanom - és akkor a külső, emberi tényezőket még figyelembe sem vettem. Visszább vettem a közösségi médiából, egyfajta detoxként is felfogható, de javában inkább csak átformálódott bennem néhány fontos tény az életről és a jelen fogalmáról, melyek ütköznek a megosztási kényszeremmel. Lényeg, hogy mindenki él, mindenki jól van, én meg próbálok megtanulni kikapcsolni, mert az utóbbi időben a szabadidő hasznos felhasználásával akadnak problémáim - kissé munkaorientált lettem, no, megesik az ilyen.

Ha még van, aki olvas, és nem mondott le rólam (:D), akkor nagyon-nagyon sikeres, álmokat valóra váltó új évet kívánok néktek, a bloggerina pajtijaimnak sok követőt és inspirációt, az egyetemistáknak jó kemény popót a tanuláshoz, a dolgozóknak kitartást a vakációig, a sulisoknak az érettségihez, meg úgy mindenkinek az élethez. 

Csibeölelős:
január 17, 2019 No comments
Hát úúúúristen, hát nem fogjátok elhinni, de valami eszméletlen csoda folytán Laura NEM húzta száz évig a szerelmi szálat, hát mivel érdemeltük ki ezt a megkönyörülést, hát MIVEL???? #párnaplábnap

Ja, igen, spoilerek jöhetnek úgy szép sorjában, ha valaki még nem olvasta volna Leiner Laura új sorozatának, az Iskolák Országos Versenyének előző részét. Ha pedig nem is akarja, egy gyors véleményt olvashat ITT róla, hogy képbe kerüljön. 
Szóvalaszondja', vágjunk bele egy újabb Neverhood's Diary-s féle LL könyv értékelésbe, mert azok mindig komplikáltak szoktak lenni. Én is komplikált ember vagyok, Hanna is komplikált ember, mind komplikált emberek vagyunk. (ezt ti is énekeltétek most, vagy csak én?! Mindegy, ez egy totál káosz bejegyzés lesz).

A könyvhöz a magam jussán keresztül jutottam, szóval semmi recenzió, semmi pdf letöltés, csak a jó drága Libri. Tudtam, hogy végre lesz egy éjszakám olvasni, mikor másnap "csak" délre kellett mennem dolgozni, szóval két jó kis 12 órázás után lefőztem egy liter teát, bekuckóztam az új albim piciny és kádszélekemény ágyán, és nekiálltam a 462 oldalnak, amit napkeltére profin be is fejeztem. Egyéni rekordok meg egyebek. 

Az előző rész végén valahol ott hagytuk abba, hogy Mátét meg kell rugdosni, Kornél angyalian álompasi, de annyira, hogy leszakad a mennyország tőle, Zsombika igazán belefulladhatna a partymedencébe, és hogy az Arany csapat logikája a verseny mögött teljesen jogos, még ha ők kellenének is, hogy legyenek a gonosz mumusok. Nem volt eget és földet megrengető függővég, de tény, hogy Laura a végére hagyta a pofáraesést, és eme nagyszerűen irritáló, de történetmesélésileg teljesen elfogadott közlési módszerét a második könyvben is hozta. De haladjunk szépen sorjában.

Az első rész versenyekkel teli történései után a második könyvben kicsit több lehetőségük volt a versenyzőknek pihenni, ezért kaptunk sokkal több Kornél-t, és végre valahára egy kissé normálisabb, egymást kedvelő csapatként is funkcionáló pirosakat. Lóri továbbra is üres, de ő az a tipikusan szerencsétlen buta karakter, akit szeretsz, mert amúgy a légynek se ártana az életben sem, és tudom, hogy sok kritika éri Laurát, hogy túl egyszerűek a karakterei (tényleg azok), Lórit nekem ne bántsa senkit. Lórit szeretjük.
Viszont Bernadettel nem tudom, mi történt, és nem tudom, hogy én maradtam le valamiről, vagy tényleg, mi lett? Egy az egybe az volt az érzésem, mint néhány tévésorozatnál, mikor egy adott karaktert egy másik kezd játszani, és így akaratlanul is teljes személyiségváltozást kap az adott szerep. Bernadettet ezért szerettem, mert keveset beszélt, de az ütött, hogy odavágott, ha kellett, hogy igazi megfontolt versenyző, és hogy külsőre valószínűleg egy kipattintott NDK szerű full bika lány. MI TÖRTÉNT? A második részben sokat beszél, nyálas, nem, hogy lecseszi Hannát, de még pártolja is (????), szirup lett az egész. WHY?! A titokzatossága volt az egyik legjobb dolog az első könyvben, és hogy tényleg reálisan állt a versenyhez, és bár most is neki voltak a legreálisabb érvei minden pillanatban, a viselkedése nyeh volt. Néha felráztam volna, de úgy istenesen.
Zsombika továbbra is egy irritáló kis nyeszlet, de megkapta a maga pofonját szerencsére az élettől és a versenytől, vele nem lesznek tovább gondok, feledhető karakter, sokat nem nyújt a sztorihoz, de Hannának pont jó, hogy valaki felett anyáskodhat, ennyi jelentősége van a karakterének lényegében.
Kevesebb versenyfeladat volt a mostani könyvben (azthiszem?! :D), és őszintén, cseppet csalódtam. Míg az első részben nem győztem dicsérni, milyen kreatív feladatok vannak, a másodikra ebből az energiából úgy látszik, lankadt. Az akasztófás játék fullosan egyértelmű volt, és a Simon mondja is azért nem egy agysebészet kitalálni. Az állós verseny viszont durva volt, de az egész kezd átmenni valódi Éhezők viadalába, amiért azért nem vagyok oda. Értem, tinédzserek, diákok, versenyszellem, sportolók, vérre megy az egész két hét, ha valaki, hát én 10 évnyi nyári táborozás után aztán tényleg értem, mennyire más világ az egész, de no fcking way, hogy ennyire szükséges a lelki terror egy ilyen helyre. Mert akad abból is bőven, és ezt Hanna (Laura) is többször kihangsúlyozza, a pszichés tényezők sokat visznek az élet minden területén, mégis az erő és a logika után vannak sorolva. De ebbe ne menjünk most bele, mert nekiállok filozofálni, és nincs rá időm, se helyem. 

Nézzük inkább, mizu a többiekkel. Kornélt bírom, nem egy Cortez vagy Nagy Márk, szerintem hármójukat felesleges összehasonlítani, Kornél szerethető, teljes mértékben álomszerű pasas, amilyen soha egy utcán sem fog senkivel szembemenni, de álmodozzunk csak, az nem fáj senkinek. Nyugodt, békés, cuki, nincsenek idegesítő hülyeségei, egyszerűen csak van, mi meg szeretjük. Ennyi a dolga, nem túl komplex, nincs is igény tőle többre. Olvastam egy-két helyen, hogy mindenki ki van akadva, hogy hat nap után már szerelmesek a kis galambocskák, és hogy miezmár, fuj, szégyen, de ebbe a részébe pont nincs kedvem belekötni. Tinédzsereknek szól, tinédzserekről, a tábori fellángolások meg annyira természetesek, mint hogy a Nap nyugaton nyugszik. Drámai, szabályellenes, lángoló és mindent felégető rózsaszín köd, amiről szeretünk olvasni, ideig-óráig szeretjük átélni, pontosan az, aminek lehet szurkolni, és amire titkon mindenki vágyik az örökkévalóságig. (azta, asszem ma Szerelmünk lapjait fogok nézni este). Lényeg a lényeg, hogy inkább meglepett, hogy Laura nem az utolsó pillanatig húzta az egész Hanna - Kornél szálat, hanem hagyta őket kicsit együtt is vidámkodni, hogy aztán egy nagy baltával lecsapjon rájuk, de erre meg annyira de annyira számítani lehetett.
S ez az egyik problémám a könyvvel kezdetek óta: hogy kiszámítható  minden nagy csavar. Hannáék a végéig maradni fognak, Mátéék és az Aranycsapat ellen, és lehet még valami fekete csapatos meglepetés is. Szinte biztos vagyok abban is, hogy megnyerik majd, azt is tudtuk, hogy Kornélék megoldják, hogy Hannáéknak ne legyen gondjuk az egészre azokban a helyzetekben, mikor épp szívnának, mily meglepő, az Aranycsapat mégsem olyan mumus, ahogy az írónő akarja, hogy legyenek, és igazából az izgalom minden esetben ott adódik, hogy nem teljesen tudjuk, ezek a nagy csattanók mikor csapnap le, viszont veszít az értékéből, hogy tudjuk, mik lesznek. Aláírom, a könyv végén az én számat is elhagyta néhány kellemes jókívánság mindenki irányába, másfelől viszont pontosan ez kell a sztorihoz. Ez nem egy szerelmes regény, hanem egy verseny, egy lányról és a csapatáról, ezt pedig respektálom. 

Aztán ott a reeeeeeeeeeeengeteg monológ és belső vívódás. Én tényleg sajnálok mindenkit, akinek azt kell átélnie az életben, mint Hannának. Isten látja lelkem, anyám a legjobb barátom, imádom ezt a nőt, fogalmam sincs, mit tennék, ha hirtelen történne vele valami. Persze, öregszik, sajnos egyszer el kell fogadnom az elfogadhatatlant, és mindenki másnak is az életben, ez ilyen. Hanna fiatal, nem ez az élet járt neki (és másnak sem a való életben), és míg az első könyvben tényleg meghatottak a monológjai, a második részben elkezdtem kissé unni. Utálom magam ezért, de annyira sok volt és annyira monotonná tette az egészet, hogy nem tudok tényleg másképp érezni, csak hogy unalmas. Nem egyszer át is suhantam a sorok felett, mert nem volt kedvem elolvasni még egy vívódást arról, hogy nem szabadna boldognak lennie, mert szerintem az első 5 ilyenből is értettük, hogy depressziós és hogy egy év gyász semmire nem elég. 15-jére már sok. Ez talán a fő indoka annak, hogy nem igazán történik semmi: a verseny úgy-a zajlik, 1-2 dolog történik, de a többi teljes oldalkitöltés Laura gondolataival, melyeket Hannán keresztül próbál beletuszkolni az olvasói fejébe. Félreértés ne essék, mélységesen örülök a komoly témaválasztásnak, KÖTELEZŐ ezekről írni és ezekről olvastatni, én se csinálnám másképp, de nem kellene ennyire lenézni se az olvasókat, hogy ne értenének az első öt szóból, és tizenötödjére is el kell nekik magyarázni, hogy egy édesanya halála bizony rossz, és hogy "másképp cselekedett volna, nem lett volna ilyen hálátlan, míg élt az anyja", ezzel azt sugallva, hogy minden tini hálátlan és rossz és csak a kütyüiket nyomkodják meg a Youtube-ot nézik. Nem Hanna karaktere az problémás, hanem a szavai mögött bujkáló Laura, aki nagy életbölcsességeket próbál átadni harminc valahány évesen egy 17 éves szemszöge által. És ahogy annó a Bexi sorozat első két része, úgy a Maradj velem is itt bukik meg. 
Szeretem ezt a sorozatot, a saját életemből is ismerős helyzeteit, Hannát, mikor épp nem Leiner Laura gondolatait szavalja, meg az egész atmoszférát, ami a versenyt körbelengi. Nem teljesen értem, mi a gond Máté versenyzési technikájával, erre most még nem térek ki, majd a harmadik részben, úgyis akkor lesz jelentősége, szeret(t)em a feketéket, Kocsis sem irritál annyira, mint kellene, mert úgyis fiktív, meg tök pozitív, a többi gond már mindegy vele. Nem érzem azt, hogy negatív vagy direkt lehúzó lennék a sorozattal kapcsolatban, mert mind tudjuk, akik olvasunk, hogy a második részek egy trilógián belül az esetek 99%-ban a leggyengébbek. Nekem kellemes olvasási élményt adott, főleg, hogy hónapok óta nem volt időm híreken kívül semmit olvasni. Várom a harmadik részt, nem tűkön ülve, vagy a napokat számolva, de azért a végjátékra kíváncsi vagyok, ahogy lényegében lennem kell. 
Nem egy SZJG, nem egy kultuszregény-sorozat, de nem is kell mindennek annak lennie. 

Ha kicsit nyersnek vagy durvának hatott a véleményem, akkor ez van, nem fogok bocsánatot kérni, szerintem reálisan állok a könyvhöz, ahogy minden más történet esetén is, szóval LL-fanok, akik valahogy megtaláljátok Google által a blogom, ne vegyétek a szívetekre, ha valaki valamivel nem egyezek veletek, köszönöm.

Borító: Az egyik legszebb, a fekete-fehér-szürke mániás szívem teljesen odavan érte. 
Kedvenc karakter: Lóri, és ez szerintem igen sokat elmond az egész könyvről. 
Kedvenc köcsög karakter: Máté, mert a kirohanásait leszámítva tetszik, ahogy játszik. 
Kedvenc pasi karakter: krnl1111 és Lóri.
Kedvenc rész: Nincs :( S ez fáj. 
Kedvenc versenyszám: Egyértelműen a padon állós. Beteg. 

Legidegesítőbb karakter: Sajnos most maga Hanna, amikor épp Laurás. 

Nektek eddig mi a véleményetek az IOV-ról? Kedvenc karakterek esetleg? Nekem ezt ki kell beszélnem valakivel, írjatok már rám valamelyik szocmédiás platformon, de komolyan :D

Ha kissé káoszos lett az értékelés, akkor jelzem, TUDOM, el vagyok szokva a pontokba szedett, normális írástól, most csak örültem, hogy volt miről és volt mikor bejegyzést kreálnom. Remélem ti sem bánjátok. Ha pedig megfogadtok egy nagyon jó tanácsot: a könyvet csak akkor olvassátok el, ha már be van lebegtetve a finálé megjelenése. Addig csak morcosak lesztek ;)

Some quotes:
Az én alternatív énem egy párhuzamos világban sem tud integrálni.

– Egy egyszerű éjszakai feladatra megyek ki az erdőbe, oda, ahol vigyáznak ránk, viszont tény, hogy az erdőben élnek állatok. Köztük hiúz is. 

– Hát ezt nem bírom idegekkel – töltött újra. 
– Nagyi, semmi értelme ennyire kiakadni, jól vagyok, és jól is leszek. Amúgy Zsombival megyek a feladatra. 
– Ez legalább jó hír. Dobd oda a hiúznak, ha úgy van – bólintott.

– Miattam akarsz maradni? – kérdezte megilletődve. – És a kaja miatt – tettem hozzá gyorsan.

 – Egyébként meg jó vagyok akasztófából, kitalálok bármit. 
– Tudjuk – hagyta rá Bernadett Lórira. 
– Addig jár a korsó a kútra, amíg sánta kutya – közölte Lóri, megpróbálva bebizonyítani a rátermettségét.

Didergős csibeölelés:
A borítókép saját, a többi kép forrása: Pexels.


          


          
december 02, 2018 3 comments
Valaki elárulná azért, hogy hogy lett ez a könyv New York Times bestseller? De tényleg, egy épkézláb indokkal meg lehet győzni, csak kérek hozzá magyarázatot. Én egy meggyőzhető figura vagyok, a könyv viszont nem volt eléggé az.

A jégszívem ebben a páratlan nyári melegben sem olvadt fel (mire befejezem ezt a bejegyzést pont jött a rohadt hideg, no mindegy), pedig igyekeztem, én tényleg igyekeztem, de épp ezért próbálok is egy aránylag racionális, lényegre törő, de nem spoileres értékelést mutatni a könyvről, mert azt viszont mindenki megérdemli. A könyv pedig az esélyt. 


"Sloane kirángatta Emilyt a csigaházából és egy teljesen más életszemléletet mutatott neki. Életük legjobb nyarára készültek, amikor Sloane egyszer csak eltűnt és csupán egy listát hagyott maga után. 
A listán tizenhárom feladat szerepelt, amelyekre Emily amúgy soha nem vállalkozott volna. De mi van, ha a feladatok teljesítésével Sloane nyomára bukkanhat? Almaszedés éjszaka? Persze. Elég könnyűnek tűnik. Táncolj hajnalig? Miért ne? Csókolj meg egy idegent? Őőő… Emily belevágott a váratlan nyári kalandba Frank Porter segítségével (ami szintén váratlan volt), hogy teljesítse az összes feladatot. Ki tudja, mire jön rá a végén Meztelen csobbanás? Várj! Hogy mi?"

Aaaaaannyira lassan indult be az egész sztori, édes jó istenem. Még a kollégiumban voltam, mikor elkezdtem olvasni június végén, és két oldalanként pihentetnem kellett, mert semmi lényeges húzóerőt nem éreztem a sorok közt. Nem akart történni semmi azon kívül, hogy Emily Sloanehoz fűződő viszonyát taglalta oldalakon keresztül, ami egy tipikus klisés YA csendes lány-menő csaj páros. Annyira, de annyira felbosszantott Emily teljes életképtelensége, mint már nagyon-nagyon régóta semmi az életben. A csaj SEMMIT nem képes a barátnője nélkül csinálni, de hogy így tényleg semmit, és az utána való vágyódása nekem már a teljes abszurditást súrolta. Mert persze, kinek ne hiányozna a barátja, főleg a ÖLLB-je, de öcsém, Emily már-már függőségi szintre vitte az egészet. Ez pedig közel idegörlővé tette a karakterét a könyv első felében.
Ha az elviselésén túljutunk, akkor vár ránk a kánaán, és ez menti meg a könyvet. Emily elkezdi a listán található dolgokat megoldani, amik közben végre csinál is valamit az életben, megismerkedik olyan emberekkel, akikkel előítélettel volt, és láss csodát, a lista-terápia elmozdítja az egyhangú, uncsi kis életét. Meg számunkra is az olvasást. Na de a rejtély továbbra is fenn áll: hol van Sloane?

Körülbelül ennyit tudok a könyv történetszáláról spoilermentesen mondani, de azért jófej vagyok, és igyekszem a karaktereket is górcső alá venni, mert róluk is van ám véleményem, de még milyen, jeeeeez.


"– Mert minden mindennel összefügg. Nézd csak meg Obi Want és Luke-ot! Vagy Dumbledore-t és Harryt. Vagy ott van Gandalf és Frodo, Mindannyiuknak tanulniuk kell, de aztán rájönnek, hogy mik az erősségeik és egyedül folytatják az útjukat."

Emilyt már mondtam, nagyon nem nőtt a szívemhez, szerintem szimplán csak életképtelenül tesze-tosza. Tény, a jellemfejlődése tapsolnivaló a könyv végére, de valahogy siklottunk végig a történeten, és nem éreztem azt, hogy az írónő ezt teljesen kibontotta volna, több leírást érdemelt volna a személyisége is. Nincs az introvertáltsággal semmi gond, csak én ezt a Sloane iránti mániára nem fogadom el.
Frank Porter az igen komoly megmentője a story-nak. Az ő karakterét valahogy megtapsoltam, fura gyereknek indult, aztán szépen lassan beleláttunk az életébe, és én tökre belehabarodtam a végére, tényleg, full pozitív az egész karakter, ámen érte, legyen egy spin-off könyv része, én olvasnék még többet a fura, de igen jogos gondolataiból. 
Dawn mint újdonsült barinő teljesen egyszerű, életvidám, kissé bepörgött, de annál szerethetőbb, szintén megmentő kvalitású a könyvet illetően.
Collins-t lehetett volna bontogatni még, nekem zavaros víz. Az írónő vagy szándékosan, vagy csak így alakult, de azt írta le nekünk, hogy minden csendes, introvertált ember maga mellett tudhat egy extrém, életvidám, fullosan extrovertált legjobb barátot, ami azért legyünk őszinték, az életben nem pont így van. Igen komolyak voltak az ellentétek, és ez a Collins-Porter párosnál is így esett. Nem sokat tudtunk meg róla, azon kívül, hogy mennyire szeretne barátnőt, sablon karakter, kevés személyiséggel, de végül is nem ő volt a főszereplő, szóval legyintsünk rá.
Amire még kitérnék, mert MINDIG ki szoktam, az az, hogy már megint telibe voltak ejtve a szülők és a szülői karakterek. Elhiszem, hogy vannak elvont művész szülők, de egy tizenéves lányt, és annak még fiatalabb öccsét ennyire telibe khm legyinteni egész nyáron, abszurd. Persze, fontos, hogy mindenki függetlenedjen, Emily-re ez fokozottan igaz, így ki kellett vonni a felnőtt bölcsességeket, hogy a fő karakter egyedül jöjjön rá az élet mivoltára, csak közben megint egy elcsépelt szülői karakterpáros, és ezeket kezdem unni.

Kinek ajánlom: egyértelműen a tizenéveseknek, akik egy kalandos, vidám történetet szeretnének olvasni, ráadásul inspirálódni is, mivel arra a könyv nagyon jó. Megmutatja, hogy igenis ki lehet lépni a megszokásból, és hogy mennyi váratlan dolog történhet, ha csak egy kicsit is kinyitjuk a szánkat. Tény, a nyár elmúlt, de ki mondta, hogy nyári könyveket csak kánikulában olvashatunk? ;)

Köszönöm az Álomgyárnak a könyvet!

Ti mit olvastok így a nyári szünet utolsó napjaiban? Írjátok meg idelent, vagy Instán, Facebookon és Moly.hu-n, Pinteresten pedig menthetitek a bejegyzés, hogy később gyorsabban visszataláljatok hozzá.

Csibeölelős:
augusztus 27, 2018 No comments
... avagy fussunk neki még egy Baráth Viktóriának.

Az Első tánc után én tényleg bizakodó voltam. Reméltem, hogy az írónő fejlődhet, változhat, hiszen az írás, főleg a könyvírás akármilyen könnyűnek is tűnik, rohadt nehéz meló. Egy kerek történetet kreálni, melyet az olvasó szerethet, magáénak érezhet, a reális világba is beleilleszthető, ahol a szereplők a barátaink lehetnek, és melyben minden szál tisztességes lezárást kap.

Na, hát ez nem az a könyv volt. De mint minden értékelésnél, tisztáznám azért a fülszöveget:

Két ​megtört szív. Két reményvesztett lélek. Egy közös cél: megtalálni a boldogságot.
Leila Findley, a 33 éves írónő élete mélypontra kerül. A múltjában történt tragédiák hatására kialakult depresszióját alkohollal, gyógyszerekkel és egyéjszakás kalandokkal próbálja kezelni. Ezt azonban a kiadója nem nézi jól szemmel, így ultimátumot kap: vagy elutazik, hogy naplót írjon, amit végül könyvként kiadhatnak, vagy elveszíti a szerződését, az utolsó dolgot az életében, ami legalább egy kicsit boldoggá teszi. Nincs más választása, egy évre Rómába kell költöznie. 
Hogy könnyebben boldoguljon az idegen városban, segítséget kap Jonathan Raymond atya személyében. A férfi pontosan Leila ellentéte: mosolygós, jókedvű, életvidám, ezért az állandóan komor hangulatú lány eleinte elutasítóan bánik vele. Az atya pozitív hozzáállása azonban őt is megfertőzi. Szokatlan barátságuk egyre jobban elmélyül, amitől Leila úgy érzi, hogy a legmélyebb gödörből is létezhet kiút.

Képesek vagyunk megküzdeni a múltunk démonaival? Lehetünk még a tragédiáink ellenére is boldogok? Ránk találhat a szerelem azután, hogy már végleg letettünk róla?

Nem tudom, ki írta a fülszöveget, de az tény, hogy végtelenül kecsegtető kifejezéseket sikerült beletennie, melyek vélhetően másoknak is bejött. Mármint írónőről szól a sztori, Rómában, esélyt kap, és egy pozitív papot, mert hát kell egy karakter, aki a jófiú szerepét betölti arra az esetre, ha már unnánk a rosszfiús sztorikat. Ilyen alapokkal azért nem nehéz kacifántos sztorit írni.
Ami tény, az írónő fejlődött, nem is keveset. Borzasztóan olvasmányos az írásmódja, letehetetlen mézesmadzagokat húz el előttünk, így én is azok táborát erősítettem, akik éjszakába nyúlóan olvastak. Mind tudjuk, mi lesz a vége - pontosítva azt hisszük, hogy tudjuk, és végülis tényleg az, de mégse az, long story - de azért várjuk, hogy  valóban melyik karakter mögül mi bújik elő. Aránylag több háttérinfót tudtunk meg mindenkiről, Leila "nagy" titkáról, ami bár nagyon szomorú, és borzasztóan sajnálatos, hogy mindennap történnek ilyen dolgok, attól még semmi egyedit nem találtam benne. Nem tudom, hogy a leírás nem volt jó, vagy csak ekkora köcsög vagyok, hogy nem éreztem át, de vélhetően az előbbi, mivel Raymond atyáé meg őszintén elszomorított. 

A sztori lassan indul, főleg nagyon depressziósan és egy idő után unalmas önsajnáltatással, épp ezért túl hirtelen jön a váltás, de egye-fene, legalább váltottunk és egyre több vidám esemény részesei lehettünk, várakozással, mindennel együtt, mely már gyorsít a tempón és valódi izgalommal tart. Engem tényleg érdekelt, hogy mi lesz Leilával, Fabioval, Raymond atyával és hogy lesz ebből egy évnyi Róma, mikor a könyv háromnegyedénél még mindig csak Augusztusban tartunk (júniusban kezdtünk). A karakterek közül senkit nem tudtam megszeretni, lévén Leilát nem igazán lehet, Fabio nem volt kidolgozva, hanem csak úgy írás közben lett kitalálva a helyzethez illő viselkedése, és Raymond atya is a semmiből volt túl kedves és aranyos kis cukormáz, a többiek meg csak úgy voltak. Jó, mondjuk az atyát tényleg bírtam, nehéz őt nem kedvelni, hát egy celeb, egész Róma ismeri és isteníti. A tájleírások az elmegy kategóriában csillagos ötöst érnek, aki járt már Rómában, az biztos nem volt megelégedve, aki még nem Google-zott rá a városra, annak meg megfelel, de semmilyen olaszos hangulatot nem tudtam átérezni, pedig alapjáraton bírom mind az olaszokat, mind a temperamentumukat, sőt, még a génjeimben is van italiano.

Az pedig, hogy magyar zeneszámokat írt bele az írónő, nagyon aranyosnak gondolhatta a kiadó, de ahogy az elsőt megláttam, abban a pillanatban úgy kizökkentem az egész történetből, hogy már vissza se tudtam térni. Hiába volt elmagyarázva Leila élettörténete meg családi háttere - lehadarva két oldalban -, egyszerűen nem értettem belőle semmit.
Igen irritáló volt a folyamatos ismétlés is. Leila kétmilliószor elmondja ugyanazt az atyának, ami persze egyszer-kétszer tök jó, mind mondunk néha szépet a barátainknál, de mikor már fene se tudja, hanyadszor kiáltotta ki szentnek, ott már felcseszte az agyam és csak haladni akartam. Ezek a cselekményismétlések helyett kibonthattuk volna Fabio szálát is jobban, hiszen nonsense, hogy a faszi állandóan a haverjainál van, aztán meg ki van bukva, ha a nője nincs otthon, dehát ő sincs, ergó, honnan tudja, hogy nincs. De ez már spoiler, abba meg nem megyek bele, olvassátok el, és megértitek. Elég sok mindent tudnék még kommentálni, de próbálok spoilermentes maradni, lévén ez egy értékelés lenne, nem pedig könyvbemutató.

De ami végleg kiverte nálam a biztosítékot - és ahogy gondolom mindenkinél fogja - az az utolsó fejezet. Mint történeteket kedvtelésből író személy, azt mondom, hogy brutálisan király, a pofám leszakadt mekkora csavar, soha ehhez hasonlót nem olvastam még. Az pedig, hogy az írónő ezt meglépte, az hatalmas tapsot és elismerést érdemel.
Viszont mint olvasó, joggal érzem magam átvertnek és pofára esettnek. Vagyunk még így egy páran.

Lennék e szíves a pozitívumokkal foglalkozni? Igyekszem. Raymond atya jó fej, egész addig, míg el nem dob mindent, de ez tartozzon más lapra. A könyv komoly témákat érint, melyről jó olvasni, Leila jellemfejlődése pedig örömteli. A borító szép, a történet olvasmányos, és tényleg jól lehet vele haladni, aki pedig szereti a romantikát, az külön élvezni fogja a szívrobbantó megnyilvánulásokat. Magyar íróktól mindig élmény olvasni, nem volt ez máshogy az Egy év Rómában esetén sem.

Kinek ajánlom? Akik a tengeren, Balcsi parton, medence szélén olvasnának valami lightosat, elmerülnének egy csepp Rómában, és élveznék a történet pattanásig feszített helyzeteit.

Köszönöm a példányt az Álomgyár kiadónak!

Kánikulában szobábahúzódós csibeölelés:
augusztus 07, 2018 No comments
Nagyon erősen próbálok nem fangörlködni, meg szuperlatívuszokban írni erről a könyvről, de sajnos kénytelen vagyok már az elején tisztázni a bejegyzés későbbi tartalma miatt, hogy WÁÁÁÁÁÁ, HÁT MENNYIRE KIRÁLY MÁR EZ A SZTORI!
Spoilermentes értékelés következik, meg teljes szívből jövő reklám, mert ez a könyv az utóbbi időből a maximális févörit. 

Erről szólna fülszövegben:

Amikor az ember arra készül, hogy Digby barátjaként túléljen egy átlagos napot, az nem sokban különbözik attól, mint ha az apokalipszist készülne túlélni. 
Amikor Digby először becsönget, Zoe Webster nincs különösebben elragadtatva. Digby goromba, okos, és nem tűr ellentmondást. Mire Zoe észbe kap, máris nyakig ül abban a vicces és veszélyes eseményfolyamban, amely egy gimnazista lány elrablása ügyében folytatott nyomozáshoz vezet. Ennek az emberrablásnak pedig talán köze lehet ahhoz, hogy nyolc évvel ezelőtt tragikus körülmények között eltűnt Digby húga is. 
Ez a borotvaéles párbeszédekkel fűszerezett regény olyan szerelmi történet, amely határozottan nem romantikus, és olyan krimi, amelyben nem a tettes kézre kerítése az egyetlen izgalom.
A fülszövegnek teljesen igaza van. Zoe olyan kalandba keveredik Digby-nek hála, ami a káosz szónak tökéletesen megfelel. Mert azért legyünk őszinték, és ezt Zoe is beismeri, a város eltűnt lányainak felkutatása nem az ő dolguk kellene, hogy legyen. Épp ezért viszont király az egész.

A történet klisésen indul, de az írónő remek és számomra imádnivaló írásmódjával ezt talán nem annyira érzékeljük. A főszereplő új helyre költözik - pipa. Nincsenek barátai - pipa. A szülők elváltak - pipa. Az apa elintézte a továbbtanulást - pipa. Az iskolában új lányozzák - pipa. Nagy szimpátiája lesz az iskola hárpiájának pasija - pipa. Az iskolának van hárpiája - pipa. Egy jó tiniregény alappillérjeit megkapjuk tehát, de van egy kis csavar már az elején is meg néhány jó nagy a végén bakker, mégpedig hogy Zoe tudja és ki is mondja, mekkora szerencsétlenség, hogy ekkora gáz az újonnan kialakult élete. Nincs önsajnálat, nincs önzőség, Zoe egyszerűen elkezd sodródni az árral, kissé legyintve a saját életére, hogy Digbynek segítsen, ami teljesen más színben tünteti fel az átlag sablonos lány karakterektől. Igen, jól érzitek, teljesen szokatlan és váratlan mondat fog következni tőlem, amit ritkán írok le női karakterek esetén: IMÁDTAM Zoe történetét és karakterét, kicsit naiv, de egyáltalán nem buta vagy logikátlan, sőt. 
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva!
Kb. az olvasmány közepénél tartottam, mikor Instagramon kitettem egy képet a könyvről, és megkérdeztelek titeket, hogy Digby vagy Henry? Ó, hát a könyv végére már én is kiröhögtem magam. Tény, Digbynek van egy olyan stílusa, amit nagyon sokáig nehéz befogadni, leginkább talán Sherlockhoz, Patrick Janehez - a mentalistához - és valamennyi RDJ féle Vasemberhez tudom hasonlítani, ami a tökösséget illeti. Digbynek minden oka meg van rá, hogy ennyire elcseszett, de egyben motivált is legyen. Sok rejtély lengi körbe az ő életét is, amelyek felére szépen sorban választ is kapunk, de ezek az információk akkora fordulatok, hogy az eszem megáll. Ha valaki nem szereti a furcsa, bonyolult, titkokkal övezett karaktereket, akkor az nem lesz Digby szerelmes, nektek marad Henry, aki egyszerű, mint a faék, minden másra ott a MasterCard.

Ami meglepő, és ritkán tapasztaltam olvasmányaim során, hogy ezen a 300 oldalon nincsenek üresjáratok. Valami valamivel biztos, összefügg, még ha elsőre nem is logikus, Digby, Zoe, vagy a fura szomszédok mit miért csinálnak. Nincs felesleges szerelmi rinya, nincsenek nagy drámai monológok, viszont van kutatás, emberek átverése és kijátszása néha teljesen egyszerű, de működő módon. Digby sokszor irányítja Zoet a saját kénye-kedvére, ez tény, viszont ennek hatására Zoe is komoly jellemfejlődésen esik át. Alapjaiban nem egy csendes, visszahúzódó lányként indul hálaajóistennek, viszont a könyv végére sokat felvesz Digby stílusából és Sloane bálkirálynős megnyilvánulásaiból. Szóval ha valaki szereti a szórakoztató krimiket, amik tényleg komoly fejtörőket okoznak az olvasónak és a történet szereplőinek egyaránt, az nagyon-nagyon fogja szeretni ezt a könyvet, és őszintén ajánlom minden 16 évesnek. 

Azért írnék kicsit a hibákról is, mert szeretek nem csak ömlengést írni, hanem reális képet visszaadni a történet és a könyv egészéről. Számomra Zoe anyja a teljesen felesleges kategória szál, még ha a végén ki is derül, miért ilyen. Felelőtlennek és inkompetensnek tartom gyereknevelést tekintve, és ezt Zoe egyszer szintén megjegyzi a könyv vége felé. Ráadásul egy normális felnőtt sem volt a környéken, ami egy tinikönyv esetén másnak talán nem feltűnő, számomra azonban egy kicsit negatív képet ad, hiszen az életben is mindig kell egy nálunk idősebb, bölcsebb egyén, akiben megbízhatunk és ott van mellettünk, mikor még szükségét sem érezzük. Ez pedig talán nem a legjobb tanítást adja a fiatal olvasóknak. Remélem a folytatásban ez változni fog.

Nálam mindig mérvadó, hogy ajánlanám-e a könyvet a jelenleg még 9 éves unokahúgomnak, ha majd egyszer idősebb lesz. Ezt úgy fogom a kezébe nyomni, hogy hozzábilincselem, amíg ki nem olvassa. Assz'em ez mindent elmond. De azért lehetsz gyerek, lehetsz felnőtt, ezt a könyvet tényleg el kell olvasnod. Személy szerint nem vagyok oda a krimikért, de ilyen jól megírtat dobhattok még hozzám, tutira a kedvencem lesz.
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva!
Ti olvastátok már? Vagy egyáltalán szeretitek a krimiket? Írjátok meg odalent kommentárban, vagy a Neverhood's Diary Facebook oldalán, Instán követhetitek, épp merre járok, Pinteresten a blogbejegyzéseket menthetitek a saját táblátokra,  Moly.hu-n pedig hogy mit olvasok aktuálisan. Szóval follow  me ;))

Ó, és mit szóltok az új webdizájnhoz? Még kicsit javítgatom, de odáig vagyok érte, nagyon ért már a vérfrissítés. *-* 

Köszönöm a Kossuth kiadónak a példányt, döbbenet, de eddig még egyszer sem csalódtam bennük, remélem ez később is így marad :)

Szép hétvégét csibókák, hétfőn új blogbejegyzéssel új sorozat, ami brutálhasznos lesz! Szóval tessék figyelni, csibeanyátok:
                
július 13, 2018 No comments
Older Posts

 

  ADULTLIFE  |  MID 20'S  |  MINIMAL  


Blog Archive

  • ▼  2024 (1)
    • ▼  február (1)
      • Az utolsó bejegyzés
  • ►  2022 (1)
    • ►  szeptember (1)
  • ►  2021 (6)
    • ►  szeptember (3)
    • ►  augusztus (2)
    • ►  július (1)
  • ►  2020 (6)
    • ►  június (1)
    • ►  május (2)
    • ►  április (1)
    • ►  február (1)
    • ►  január (1)
  • ►  2019 (2)
    • ►  október (1)
    • ►  január (1)
  • ►  2018 (32)
    • ►  december (1)
    • ►  október (1)
    • ►  szeptember (1)
    • ►  augusztus (5)
    • ►  július (6)
    • ►  június (3)
    • ►  április (1)
    • ►  március (4)
    • ►  február (4)
    • ►  január (6)
  • ►  2017 (46)
    • ►  december (7)
    • ►  november (3)
    • ►  október (5)
    • ►  szeptember (4)
    • ►  augusztus (4)
    • ►  július (6)
    • ►  június (5)
    • ►  május (6)
    • ►  március (2)
    • ►  február (1)
    • ►  január (3)
  • ►  2016 (60)
    • ►  december (7)
    • ►  november (4)
    • ►  október (7)
    • ►  szeptember (9)
    • ►  augusztus (9)
    • ►  július (10)
    • ►  június (7)
    • ►  május (7)

Popular posts

  • 5 nyári program-ötlet, amit igenis csinálhatsz egyedül
    A világ alapvetően úgy van beállítva, hogy van egy párod. 1-et fizet, kettőt kap akciók, kettő vásárlása esetén olcsóbb a termék, két fős...
  • Leiner Laura: Ég veled (Iskolák versenye #1)
    Én őszintén próbáltam rá egyet aludni, felfogni, mit is olvastam, végiggondolni minden szavat, amit le akarok írni az értékelésben, de ro...
  • University life (5.) - Hogy éld túl az első hetet?
    Annyira szeretitek ezeket az egyetemi-kollégiumi bejegyzéseket, én pedig annyira szeretem írni őket, hogy az augusztusi kedvenceket kiha...
  • Mit csinálj karanténban? - a kliséken kívül
    Ha kimaxoltad már a pinterestet, beleuntál a nyelvtanulásba, kinézted a Youtube összes videóját és a kenyérsütés is már albán pék módjára...
  • Az emberek furák - avagy a Rossmannban töltött egy hetemről
    Ha a blog instáján (@neverhoodsdiary) követtek, akkor nem meglepetés nektek a mai blogtéma, mert konkrétan végigdokumentáltam Instastoryb...
  • Borító-vizit [2.] - szép és nyeh (majdnem) smacik
    A Várok rád értékelésénél megjegyeztem, hogy már nagyon unom ezeket a hormonálisan túlfűtött YA borítókat, főleg, ha azokban semmi krea...

Ennyiszer néztetek erre

Visitors

BlogLovin'

Follow my blog with Bloglovin Follow

Created with by ThemeXpose | Distributed By Gooyaabi Templates