Neverhood's Diary

 ...ma pontosan egy hónapja feleség lettem.

Az eljegyzési sztori ITT olvasható, ha esetleg valaki összekötné a kellemeset a hasznossal, és rohadt sokat olvasna elalvás előtt.

Szóóóval igen, július 31-én, majdnem 4 hónappal a lánykérés után össze is házasodtunk. Hogy stresszes volt e a szervezés? ÁÁÁÁ, dehogy. Olyan lett, amilyet kislány korom óta elképzeltem? ÁÁÁÁ, dehogy. Végigsírtam-e viszont az egészet? ÁÁÁÁÁÁÁ, dehogy.


Hogy miért ilyen gyorsan? 

Egyrészt nem volt kedvünk várni, szerintem a tavalyi év mindenkinek megmutatta, hogy 1-2 éves tervezgetések bármikor a kukában landolhatnak. Másrészt mi sem vagyunk naívak, az otthonteremtési támogatásokkal azért szeretnénk élni, mert tudjuk, hogy önerőből ehhez isteni csoda kellene, hogy bármi is a sajátunk legyen. Harmadrészt beszélgetünk a családalapításról, reméljük 3 éves tervbe bele fog férni, viszont ha most elhúztuk volna a polgárit, akkor minden tolódott volna tovább. Így hát úgy döntöttünk, hogy a polgárit letudjuk, és majd valamikor 1-2 év múlva a lagzit. (hogy ez végül miért nem lesz így, azt vagy ebben, vagy a következő részben kifejtem)

Na de honnan is indul az egész sztori: valahonnan június közepétől, mivelhogy kérem alássan én kijelentettem, hogy nem akarok az esküvővel foglalkozni, amíg nincs meg az Msc záróvizsga (ennek is van sztorija, az meg ITT olvasható). Így persze anyám és anyósom legnagyobb örömére kb. egy hónapot adtam mindenkinek a szervezéshez. Amit fixen tudtunk, hogy Július 31-én Szegeden a Városháza dísztermében lesz meg az írásbeli/szóbeli, majd utána a határ túloldalán, Vajdaságban, a szülőfalunkban lesz a partitájm. (Ez logisztikailag aztán okozott necces helyzeteket, de erről később) Azt tegyük hozzá, hogy mi szűk családi körben megtartott polgárit szerettünk volna, majd lagzit csak 1-2 év múlva tartani, ha összejön rá a mi pénzünk N-nel és akkor lett volna a nagy banzáj.

Nos, a szűk családi kör az én részemről össze is jött, azt viszont nem kalkuláltuk bele az egyenletbe, hogy N-ék részéről a szűk családi kör tényleg alsó hangon 50 fő. Élnek a nagyszülei, nagynénik, unokatestvérek mind a szülőfalunkban laknak, míg az én családomban már csak egy nagytata él, unokatestvér kevés van (azok sem azok, csak annak hívjuk egymást, mert együtt nőttünk fel), és a legtöbb rokon külföldön él. Szóval ez így már bonyolította a dolgokat. 

De csak ha ennyi lett volna. 

Valamikor a szervezés elején kitaláltuk, hogy milyen vagány lenne, ha a család jönne ebédre, a haverjaink meg csak estére, és akkor tolnánk egy mini bulit. Ez azt eredményezte, hogy volt egy pont az este folyamán, mikor a rokonok  + haverok keveredtek, és közel 100-an voltunk az 50 fő befogadására képes teremben. 

Ó, igen, a terem. Ahahahaha. Bocsánat, ha csapongok, a végére minden össze fog állni, becsszó, csak a fontos alappilléreket muszáj gyorsan az elején tisztáznom. Szóóóval, a terem. Már április 1.-e óta tudtuk, hogy a helyi vadászházban lesz, ingyen elkaptuk, rokoné, juhu, nem  is volt vele gondunk. A fából készült külső termet gyönyörű fenyőerdő veszi körbe, élünk-halunk az erdőkért, én kifejezetten a fenyőért, azért lett erdőben is a lánykérés, stb. Egészen július 1.-ig volt ez a helyszínünk, amikor is 30 nappal az esküvő előtt kiderült, mégsem tudjuk elkapni a termet. 30 nappal!!!!!És szerintetetek egy 5000 fős faluban vajon hány esküvőre alkalmas terem van, abból is hány szabad a szezon közepén? Na ott azért kijött belőlem is a bridezilla. 

Lényeg a lényeg, másnap délelőtt sűrű telefonálgatással, szép mosolygással és remek kapcsolatokkal megszereztük azt, ahol végül volt. (ITT megtekinthető a helyszín, ha valaki esetleg határmenti, kis esküvőbe gondolkodik).

Na de vegyük sorba, hogy mi az, ami fix és szupi volt:

A tanuk kiléte: Számomra egyértelmű volt egész életemben, hogy a bátyám lesz a tanum, ez sokkal előbb meg volt, mint hogy bárki férj-esélyes megjelent volna a perifériámban. A bátyám a legnagyobb támogatom, a legnagyobb védelmezőm, és az egyik legfontosabb ember az életemben. A lánykérésen is ott volt, és ahogy az ottani izgalmak lementek, egyből fordultam felé, és felkértem, hogy álljon mögöttem ezen a csodás napon (is). Először meglepődött és meghatódott, de mondtam neki, hogy erről beszéltünk már és szerintem akkora meglepetést nem okoztam. A barátnője pedig mellette állva mosolygott, akinek utólag szintén rengeteget köszönhetek, mert bár külön "posztja" nem volt, szó nélkül az egész esküvő alatt ott volt, sőt már a készülésnél is, így jött-ment, pakolt, segített, ahol csak tudott. A bátyám pedig bár nem kapott tipikus "tanus" feladatokat, fiú lévén pedig a lánybúcsú megszervezése nem rá terhelődött, mégis nagyon odatette magát, tosztot is mondott, a vendégeket is terelte, mindent is csinált, szóval nagyon profi kis "nászpár" voltak. 

N esetében nem ment ilyen könnyen a dolog. A keresztapja nem tudott hazajönni külföldről, így új opció után kellett kutatnunk. Sok estét átbeszéltünk, hogy ki lenne méltó barát, aki valóban támogatni és segíteni tudja őt a nagy napon, mivel rengeteg közeli és/vagy gyerekkori barátja van. Végül a volt kollégiumi szobatársát kérte fel, amit maximálisan támogattam, valóban ő volt a legtökéletesebb a "pozícióra". Sok hülyeséget csináltak végig együtt, de bármikor gond volt, éjszaka közepén is bármikor hívhattuk, egyből, szó nélkül jött segíteni. Szóval a tanu dologgal gyorsan megvoltunk. 

Fotós: ha valami még a fontossági listám legtetején volt, az a fotós. Másodállásban fotósként tudom, milyen a jó fotós, és tudom, milyen a rossz, én is voltam már esküvőt, lagzit, párost, stb. fotózni, tudom, mire kell odafigyelni, mi a normális árkategória, és így tovább. Amint májusban fixáltuk az esküvő időpontját, azonnal előszedtem azokat a fotósokat, akiknek a stílusa tetszik és még ismerem is őket. Akit nagyon szerettem volna, az július 31-én már duplán nem volt elérhető, a második személy szintén, a harmadiknak nem tetszett az ajánlata, a negyedik pedig nyert végül, mivel ismertem is, és tudtam, hogy az elsővel együtt dolgozott egy szezont, így tud hasonló minőséget produkálni. Mondjuk este már odajött hozzám szép szemekkel, hogy eltehetné-e már a kamerát, mert jó pár sör után nem bízik magában annyira, hogy fogja, de erre már legyintettem. Egész napos munkáért nagyon keveset kért, azt is utólagos kifizetéssel, és sok képet is kaptunk, így nincs rossz szavam. 

Az anyakönyvvezető: Ezt egy óriási szerencsének és egy kedves volt kolléganőmnek köszönhetem, ugyanis nem csak úgy egy anyakönyvvezetőnk volt hanem A NAGYBETŰS istenkirály anyakönyvvezető. Nem ez a fő munkaköre, csak besegít, viszont gyönyörű orgánummal rendelkezik, és ugyanilyen gyönyörű ceremóniát rittyentett az esküvőnk mellé. Utólag mindenki agyonra dícsérte, és bárkivel beszéltem (még fiúk is) mondták, hogy megkönnyezték az egészet, ők ilyen szép esküvői ceremónián még nem voltak. Azt tegyük azért hozzá a történethez, hogy túl nagy nem volt a léc sem, mégis triplán meg lett ugorva, ugyanis az otthoni "ceremóniamester" katasztrófális, engem a hideg ráz tőle, lényegében ez is egy indok volt, hogy miért NEM otthon házasodunk. Szóval ha Szeged környékiek vagytok, maximálisan ajánlom Antal Anikót, egy tündér és tényleg feledhetetlenné tette az esküvőnket. 

A dekor: tudtam, és ragaszkodtam is ahhoz, hogy DIY (do it yourself) csináljuk meg, egyrészt mert fizetni sem akartam érte, másrészt azt sem akartam, hogy megannyi szépséges virágot kinyírjanak csak egy napért. Tudomtudom, ha nem nálam, akkor majd a Mészáros-Várkonyi lakodalomban, de ehhez az is hozzátartozik, hogy zöld témában gondolkodtunk, nekem pedig abból a borostyánzöld az egyik kedvenc színvilágom. Borostyánunk van amannyi, ráadásul a mamám házánál, így ezzel nőtt a jelentősége, ezen felül volt egy csodás pakoló - díszítő brigádunk is: a barátaink. Azt is fixen tudtam, hogy szeretném, ha az elhunyt nagyszüleink, rokonaink, barátaink, akik nagyon közel álltak hozzánk is megjelennének valamilyen formában (ez egyébként N-nek is meglepetés volt), így az otthoni könyvespolcom is kikerült a terembe, valamint égősorokat szerettem volna, mivel az is mindig nagyon tetszett másnál.

Ugyanitt körülbelül 100 méternyi égősor eladó :'D 

Illetve mivel van egy nyomtatott kép fétisem, vagyis szeretem a legtöbb képet előhívatni, így szintén N-t meglepve előhívattam újra gyerekkori képeket, valamint a családjálval, hasonlóan tettem a magam részéről is, majd a közös képeinket is kivittük, így ezt is beleszőttük a magunk kis világába. 
Ez volt a moodboard:

És ez lett a végeredmény:


Mi volt az, ami nem volt fix, de végül jól sült el?

A RUHA: Nos, igen, én nem akartam nagy ruhát elsőre, de anyum ragaszkodott hozzá, és HÁLA A MAGASSÁGOS ÚR ISTENNEK!!! Mert imádtam. Abszolútte nem ilyet képzeltem magamnak, soha, mindig csipkében láttam magam és csakis hosszú-ujjúban. Ebből lett a spagetti pántos és teljesen letisztult hófehér :D Ebben a témakörben lesz külön bejegyzés, mert na, mégiscsak lány vagyok, basszus, mindenhez van kommentárom, a felpróbált menyasszonyi ruhákról meg pláne. Úgyhogy erre majd visszatérünk. 

A gyűrűk: Nem akartunk gyűrűt, a szüleink ragaszkodtak hozzá, és igazából ez is tök vicces sztori lett a végére. Elmentünk ugyanis gyűrűket nézni, annyit tudtunk, hogy mivel fehérarany az eljegyzési gyűrűm, így a karikagyűrű esetén is ebben gondolkodunk. N-el egymástól teljesen független palettát nézegettünk és próbálgattunk, nem szerettünk volna a másik választásába beleszólni, viszont mikor meglettünk, akkor megmutattuk a másiknak a választottunkat, és le voltunk döbbenve: ugyanazt a fazont választottuk, de hogy így teljesen ugyanazt, csak ugye ő férfiként nagyobbat. Akkor is azt mondtuk, hogy ha ez nem jel, akkor nem tudjuk, mi az :D 

Csokor: hasonlóan a fenti "nemakarokvágottvirágot" téma kapcsán én nagyon elleneztem, hogy legyen csokrom, azonban anyum meg ugyanilyen hévvel ragaszkodott hozzá. Így megalkudtunk, hogy mivel kiskoromban voltak rózsaföldjeink és ő akkoriban másodállásban virágkötészkedett, így ő állítja össze a csokromat. Nagyon szép, letisztult mini csokor lett a végeredmény, ami így jelentőséggel is bírt a számomra. 

Frizura: szerintem így az elmúlt leírások alapján nagyon az jön le rólam, hogy milyen kis fukar vagyok és mindenen spórolni próbálok, de azért azt tegyük hozzá, hogy itt már munkanélküli voltam erősen, valamint a szüleinket sem akartuk kihasználni, hiszen az otthonteremtésre fókuszálunk elsősorban, utána a többi. Ilyen kis spórolós sztorinak indult a frizura téma is, úgy voltam vele, hogy begöndörítem én magamnak, jó lesz az, úgyis kiengedve akarom csak a hajam. Aztán rájöttem, hogy nem leszek én olyan idegállapotban, hogy bármire is képes legyek aznap :D Így felkértem egy ismerőst, akit megint üldözhet a hálám élete végéig, mert brutálisan jól összerakott, egyszerűen minden stimmelt: házhoz is jött, a hajamat is ő csinálta és a sminkemet is neki köszönhetem. Szó szerint sz*rból épített várat, de inkább Disney kastélyt, szóval a lenti képekre kattintva menjen egy követés Enikőnek, mert nagyon megérdemli. 

Zenészek: frászt kapok a mulatóstól, pontosabban nagyon sokat kell ahhoz innom, hogy élvezni tudjam. Az azonban bebizonyosodott az utóbbi esküvőjárásaink alkalmával, hogy igazából másik típusú élő zenére sem szeretek mulatni, szóval ezt a részét igazából bebuktam. N családja azonban sokkal mulatósabb, így lényegében az ők kerestek fel két zenészt, akik végül éjfélig nyomtatták a bulit, és azt kell mondanom, hogy tök jól sült el a dolog, szinte kivétel nélkül mindenki legalább egyszer bent volt a teremben mulatni. 



És hogy mik voltak a bakik? Mit csinálnék másképp? Mi az, amit megbántam? És hogy végül milyen események sorozata zajlott egyetlen nap alatt?


Addig is nagyölelés:

A weboldal teljes tartalma a szerző tulajdona. Engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása, a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A link megosztása megengedett. / Copyright © 2016-2021 Minden jog fenntartva

augusztus 31, 2021 No comments
Ahogy 2018-ban átvettem a Bsc diplomámat, egy fogadalmam volt: én többet biztosan nem megyek egyetemre. Tanfolyamokra, szakképzésekre, workshoppokra bármikor szívesen, de én egyetemre... na azt lehet várni, nincs az az isten. 

Nyeh, aztán lett az az Isten. Mert azóta már a mesterdiplomám is meglett. Pontosabban idén - mert hát 2021 abálja rendesen a történéseket a számunkra, és még a diploma is belefért. 

Najó, de Szegedről én mégis hogy kerültem az ELTE-re? És megérte-e egyáltalán?

Az SZTE után (mely alatt a blog is született, élt és létezett), jött a "mi a jó istent kezdjek magammal" helyzet, na meg persze a meló keresés. Erről szerintem magyaráztam már bővebben is, lényeg a lényeg, hogy így kerültem az akkori Latin negyed kávézóba, és azóta is a leghosszabb munkahelyemmé vált (napra pontosan egy évig voltam ott). Szeptemberben kezdtem, és már decemberben tudtam, hogy na hát köszönöm szépen, én tutira inkább visszamegyek tanulni még valamit, mert ez így nagyon nem okés. Rendben, van még 4 államilag támogatott félévem, mit is akarok tanulni? Mi is érdekel? Mit is akarok úgy tényleg kezdeni magammal? 

Hát, 2019 február 15-ig volt időm ezt rohadt gyorsan kitalálni. 

Arra is emlékszem, hogy az otthoni családi házban, tesóm gépénél ülve nézegettem a felvit, hogy mégis egyáltalán mire lehet jelentkezni (azt tudtam fixen, hogy levelezőre megyek), és egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem gondolkodni Szegeden kívül is. Főleg Pest jöhetett számításba a közlekedés miatt, de azt hiszem még Zalaegerszeget is néztem valami elmebeteg gondolattól vezérelve :'D (cirka 400 km és közel 4 óra, mi lenne az nekem, na) Pesten persze az "elit" egyetem is szóba jött, a nagynevű és fantasztikus ELTE, majd onnan valahogy elkezdtem komolyabban is kalandozni a Pedagógiai és Pszichológiai Karra, majd belebotlottam ebbe: Emberi erőforrás tanácsadó, MA. Na mondom ez izgi. Aztán elolvastam a leírását, a szükséges dolgokat, és szóltam anyámnak (aki épp kint sütötte a halat, szóval annyira nem örült nekem), hogy "anyám, gyere mán, szerintem megtaláltam A szakot". Ő zsíros húsforgatóval, kis köntösben bevágtatott, elolvasta a leírást, és nagy szemekkel rám nézett, hogy "basszus, ezt neked találták ki". 

Ami azt illeti, ezért nem egyezek az általános iskolai pályaválasztási rendszerrel: én 23 évesen találtam egy olyan szakot, ami valamennyire is érdekel és én is érdekelném őt, nem 14 évesen... na mindegy, ebbe nem most megyek bele, mert reggelig itt ülünk. 

Szóval a munkahelytől teljes titokban beadtam szépen a kis jelentkezésemet ELTE PPK Emberi erőforrás tanácsadó levelező képzésre, majd májusban felmentem (igen, mi Szegedről FELMEGYÜNK Pestre ! ), a felvételi elbeszélgetésre, ahol azért megpróbáltak megszívatni, de nem sikerült nekik, majd július végén, pont mikor N kint volt Amerikában, jött az SMS, hogy felvettek ebbe a csodálatos intézménybe. (Amúgy nagyon vicces, hogy akkor is elfelejtettem, hogy ponthúzás van, majd idén, mikor N felvételizett mesterre, nála is elfelejtettük. Nagyban Narutóztunk, erre bumm, jött az SMS neki is. Na mindegy, mi ilyen feledékeny társaság vagyunk.)

Csak ezután mondtam fel a munkahelyemen, amit amúgy tök normálisan fogadtak el, értették, hogy a szombati és vasárnapi 12 órázás is nem annyira tuttifrutti a tanulmányokkal kapcsolatban. Ezután rohadt nagy szerencsémre pár napon belül lett egy másik állásom, ami meg aztán full toleráns volt a hétvégi kimenőkkel kapcsolatban, így ez a gond le lett tudva.

Szeptember első hétvégéjén már volt óránk, és bár az újdonság varázsa akkor még hatott, rá kellett jönnöm, hogy azért ez a feljárogatás meg Pest nagyon nem az én világom. Pesttel amúgy is rapszódikus a kapcsolatunk: mint turista, tök vígan elvagyok, de ügyintézés, vagy céltudatos ottlét, ott élés a nagybetűs NEM. Túl nagy, túl hangos, túl zsúfolt - minden amit a falusi lelkem nem bír el. Elismerem a látványosságait, egy csomót tökre szeretek, a csak arról van szó, hogy hétvégére menjünk fel, és bolyongjunk, már ülök is a vonatra. 
De hogy reggel 4-kor kelljen Oszkárral indulnom, hogy a Grupamánál kitegyen, ami kereszteződést könyvben lehetne a káosz mintaképeként bemutatni, majd onnan még jussak el a Kazinczy utcába úgy, hogy persze fel van túrva a város meg a metró, és velem együtt még 2 millióan próbálnak felzsúfolódi a buszra... nope. 

Novemberben már majdnem sírva szálltam ki az említett káoszkereszteződésben az Oszkárból, de szívós leány vagyok én, összekaptam magam, aztán úgy voltam vele, hogy két évet én le tudok tolni így, ha ez van, ezt kell szeretni, csókolom. Nem fog kifogni rajtam. 
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2021 Minden jog fenntartva!
Az órák is a maguk módján jók voltak, habár erősen érződött a tanárokon is sokszor, hogy a szombatjaikat nagyon nem itt akarják tölteni. Ezt mondjuk bírtam, mert előbb hazajutottam, de azért elég irritáló az is, mikor reggel 2,5 órát utazol, beülsz órára, amit elfilozófálgat valami ürge, az égvilágon semmit nem értesz a tárgyból (és amúgy a többi 70 ember se, mert köze sincs a dumának a tárgyhoz), majd közli, hogy ja amúgy mehetünk haza, ha akarunk, mert neki dolga van. 
Úgyhogy tisztelet a kivételnek, tényleg volt pár tök jó fej tanár, akik főleg a gyakorlatra mentek rá, és hál' istennek, mert különben nem sok értelme lett volna a szaknak. 

Persze mesterszak lévén beadandó beadandó hátán, minden lehivatkozva, szakszerűen, ami nekem például az SZTE JGYPK után fura volt, mert utóbbinál sokkal inkább a saját gondolatainkra voltak kíváncsiak, itt meg annyira nem. Ha összeszámolnám, szerintem másfél szakdolgozatnyi beadandót megírtam - sajnos a témák különböztek, így hasznukat nem vettem a nagy "írjunkszakdolgozatot" projekt kapcsán. 

Aztán jött 2020 március, melyet megkoronázott a pandémia... és basszus, én vagyok az egyetlen aki szerintem imádta a távoktatást. Nem kellett többet feljárni Pestre, lazán és ugyanolyan minőségben leadták a tanárok is az órákat, több feladatot adtak mondjuk, de az kit érdekelt, munkanélküliek lettünk, van időnk, tényleg szó szerint imádtam. És ha belegondolunk: levelező szak... le-ve-le-ző. Pontosan így kellene, hogy kinézzen, nem? Mármint aki nappalira megy, az azért megy, mert be akar járni (a Bsc-t nappalin végeztem, szóval nem a semmiből beszélek), de nekem a világ végéről ne kelljen már azért több órát utaznom, hogy a blablá-t végighallgassam. A gyakorlat más, oké, az meg pont hiányzott a karantén alatt, de nekünk, akik messzebb lakunk, egy istenáldás volt ez a távoktatás téma. (bocsánat a többes számért, tisztelet a kivételnek)

Ami külön tetszett, hogy minden logikusan egymásra épül, és lehet követni a tantervet, így simaliba a két év alatti diplomálás. Mint utólag kiderült, a PPK nem épp a legerősebb kar az ELTE-n, szóval a nagy elit életérzést annyira nem tapasztaltam meg. Mondjuk nagyon nem is hiányzott, nem vagyok az a kamu Michael Kors táskával, magassarkúban és blézerben flangáló egyetemista típus. 
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2021 Minden jog fenntartva!

Lényeg a lényeg, két szépséges év után, melyből fél volt tantermi, másfél pedig táv, sikeresen diplomát szereztem az ELTE-n. A szakdolgozatot megszülni azért kemény menet volt, akkor még munkahely mellett, így főleg az éjszakáim mentek rá, meg a kéz izületeim gyulladtak be tisztességesen (ez legalább a rendszeres blogolós időszakból ismerős volt, úgyhogy nem ijedtem meg), de a záróvizsga kárpótolta ezt, mert akármennyire is izgultam/izgultunk rajta, végül tök hangulatos szakmai beszélgetés volt csupán, szóval miután örültem, hogy az A tételből egy olyat húztam, amihez konyítottam is valamennyit, már gond nélkül meg volt a dolog. 

Megérte-e? 
Nos, erre nem tudok egyértelmű választ adni. Diplomaértékileg körülbelül ugyanannyit (semmit) fog érni, mint a Bsc-s egészségfejlesztésem. Másfelől nagyon sok olyan humán tárgyam volt, ami érdekelt is, valamint a tanácsadói, szituatív közegem szakmai tudással is gyarapodott, nem csak a vakvilágba dobálózok, hanem tényleg tudok tényeket - tudomtudom, nekem is hihetetlen. Megérte, mert elmondhatom, hogy megcsináltam, és megérte, mert sok életbeli hasznos dolgot is megtanultam, ami szakmailag nem igazán fog tudni kibontakozni, de a humán irányzatok mindig is közel álltak hozzám, így végre van mögöttem egy kis papír is, hogy na, befejeztem valamit, tudok valamit, vegyetek fel dolgozni szépen. 

Őszintén szólva örülök, hogy ezt a bejegyzést így tanévkezdés előtt egy héttel írtam le :D Így két felsőoktatási intézményt megjárva tényleg csak azt tudom mondani, hogy basszus, ehhez azért nem kevés erő és kitartás kell. Aki levelezőben gondolkodik, a munka-melletiség miatt tudom ajánlani, de azért mérlegelje jól az utazási feltételeket. N például most Szegeden kezd, neki nagyon lightos lesz az ügy, épp röhögtünk, hogy lehet néha bemegyek majd vele órákat lehallgatni. :)

Szóval jelenleg ez a helyzet: két diplomával, egy házassággal, és három hosszabb idejű munkahelyi tapasztalattal próbálok egy olyan helyet találni, ahol valóban hasznosíthatom az eddigi tudásomat, megbecsülnek és tényleg hosszú távon tudok dolgozni. A diploma semmire nem garancia, sőt, nem hiába vagyunk a túlképzettek országa. Csak bízni tudok abban, hogy ez idővel változni fog, de erről a filozófiám már tényleg egy nagyon más bejegyzésre tartozna. 

   
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2021 Minden jog fenntartva!

Ó, és még egy gyors zárószó, ha egyáltalán bárki idáig eljutott: eszembe jutott, hogy 4 éve milyen király Gólya-útmutatót írtam, ami a blogon meg is jelent, és egyébként mai napig letölthető. Elég jók voltak a visszajelzések, úgyhogy itt újra megosztanám veletek, hátha valakinek esetleg hasznos lehet:

Hogyan legyél Gólya? - Ingyenes Ebook letöltés

Instán újra eléggé aktív vagyok, élem itt a dolgokat, szóval ott lehet követni @neverhoodsdiary, és jön még lájfápdét, mert azért volt itt egy esküvő is útközben... ;)
Csodanapot néktek:

A weboldal teljes tartalma a szerző tulajdona. Engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása, a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A link megosztása megengedett. / Copyright © 2016-2021 Minden jog fenntartva
augusztus 26, 2021 No comments
Newer Posts
Older Posts

 

  ADULTLIFE  |  MID 20'S  |  MINIMAL  


Blog Archive

  • ►  2024 (1)
    • ►  február (1)
  • ►  2022 (1)
    • ►  szeptember (1)
  • ▼  2021 (6)
    • ►  szeptember (3)
    • ▼  augusztus (2)
      • Meg kell szerveznünk egy esküvőt, banyek - 1. rész
      • ELTE levelező mestterképzés sztori - Lájfápdét #2
    • ►  július (1)
  • ►  2020 (6)
    • ►  június (1)
    • ►  május (2)
    • ►  április (1)
    • ►  február (1)
    • ►  január (1)
  • ►  2019 (2)
    • ►  október (1)
    • ►  január (1)
  • ►  2018 (32)
    • ►  december (1)
    • ►  október (1)
    • ►  szeptember (1)
    • ►  augusztus (5)
    • ►  július (6)
    • ►  június (3)
    • ►  április (1)
    • ►  március (4)
    • ►  február (4)
    • ►  január (6)
  • ►  2017 (46)
    • ►  december (7)
    • ►  november (3)
    • ►  október (5)
    • ►  szeptember (4)
    • ►  augusztus (4)
    • ►  július (6)
    • ►  június (5)
    • ►  május (6)
    • ►  március (2)
    • ►  február (1)
    • ►  január (3)
  • ►  2016 (60)
    • ►  december (7)
    • ►  november (4)
    • ►  október (7)
    • ►  szeptember (9)
    • ►  augusztus (9)
    • ►  július (10)
    • ►  június (7)
    • ►  május (7)

Popular posts

  • Leiner Laura: Maradj velem (Iskolák versenye #2)
    Hát úúúúristen, hát nem fogjátok elhinni, de valami eszméletlen csoda folytán Laura NEM húzta száz évig a szerelmi szálat, hát mivel érde...
  • Leiner Laura: Emlékezz rám (Iskolák versenye #3)
    Lehet, hogy eltűntem, lehet, hogy oka van annak, amiért nincsenek bejegyzések... De komolyan azt hittétek, hogy LL kritika nélkül maradto...
  • 5 nyári program-ötlet, amit igenis csinálhatsz egyedül
    A világ alapvetően úgy van beállítva, hogy van egy párod. 1-et fizet, kettőt kap akciók, kettő vásárlása esetén olcsóbb a termék, két fős...
  • Tisztességesen elkésve - 12 jó dolog 2018-ból
    Nem szabadkozok, nem mondom most is, hogy elnézést, mindent leírtam ITT , leginkább arról, hogy miért ilyen szórványosan záporosak a blog...
  • Leiner Laura: Ég veled (Iskolák versenye #1)
    Én őszintén próbáltam rá egyet aludni, felfogni, mit is olvastam, végiggondolni minden szavat, amit le akarok írni az értékelésben, de ro...
  • Leiner Laura - Valahol (Bexi-sorozat 5.)
    Napok óta halasztom ennek a könyvnek az értékelését, mert képtelen vagyok tisztázni magamban, hogy tetszett-e, vagy sem ( jó, meg az Er...

Ennyiszer néztetek erre

Visitors

BlogLovin'

Follow my blog with Bloglovin Follow

Created with by ThemeXpose | Distributed By Gooyaabi Templates