Neverhood's Diary

Nem szabadkozok, nem mondom most is, hogy elnézést, mindent leírtam ITT, leginkább arról, hogy miért ilyen szórványosan záporosak a blogbejegyzések mostanában, blablabla, haladjunk.

Ígértem Instán (@neverhoodsdiary) egy évzárót, mert akármennyire is sok mélyrepülés volt 2018-ban, annyiszor sikerült szárnyalnom is - leginkább a mellettem lévő embereknek hála. Utóbbit talán kevesen vallják be, de akárhogy nézem, a tavalyi évemet a mélyülő barátságaim és a végtelen támogatás tette ki, ami esetében 2019-ben fordul a kocka. De ez csak felesleges rizsa, jöjjön 12 fasza élmény 2018 tizenkét hónapjából, csak hogy ne essek itt túlzásokba.

Január - A 22.-ik születésnapom

Ahhoz képest, hogy a születésnapom az egyik legszebb napom volt úgy komplett az életemben egy személynek köszönhetően, aztán pedig a szüleimnek és a barátaimnak hála a celebrálása is nagy szeretetben múlt el, valahogy nem éltem ezt a 22-őt. Még mindig 21-nek érzem magam, elég sokszor az év folyamán annak is vallottam magam, mire a barátaim javítottak ki állandó jelleggel, hogy amúgy már egyel több vagyok, de neeeeembaj. A lényeg viszont, hogy ilyen jó szülinapom, és ennyire nagy szeretetben régen volt már, és egyértelműen január hónap legjobb momentuma volt.

Február - A családom

A február kissé a sötét középkorhoz volt hasonlítható, mert természetesen az "én" meg a "párkapcsolat" fogalma nem akarództak egymáshoz kötődni. Ennek árán azonban megtanultam, hogy a családom eszméletlen király, erre szinte hetente rájövök azóta is, és ennek köszönhetően velük való kirándulásokkal telt az idő. Anyu meglátogatott Szegeden és nem szégyelltünk pénzt költeni magunkra, plusz egy tévedésnek hála még az Eli-hez is kijutottunk, amit ő nagyon meg akart nézni. Másik esetben pedig tesómmal egy jó kis Szeged-Szabadka-Szeged roadtripet nyomtunk a hosszabb útvonalon, csak hogy ne legyen egy pillanatra sem unalmas.

Március - Budapest

Tesóm Scindikátor döntős lett - alap, hogy bepakoltunk az autóba, és húztunk fel Pestre, mert egy ilyen lehetőséget nem hagyhattunk ki. Annyira, de annyira büszke voltam rá, ahogy a színpadon állt, és előadott, miközben egy teljesen más oldalát ismerhettük meg, és végre megértettük, mit is kutat (tudós lesz a gyerek, hosszú sztori). Imádtam az Öt-kertet, meg hogy ott lehettünk, és bár rengeteg minden történt márciusban is, ezt az egyet mindenképp kiemelem.

Április - Random Road-trip

Tavaly nem utaztam sehova, viszont épp ezért belföldön elég sok kirándulást ejtettünk. Ezek közül is az egyik legkirályabb a Hajdukovó-Szabadka-Bikovo-Orom négyszög volt, melynek alapja egyébként annyi volt, hogy be kellett volna mennünk tesómmal Szabadkára kicsit bevásárolni. Egyikünk se nagy shoppingos, sőt, a kötelező köröket fél óra alatt megjártuk, utána csak száguldottunk a végtelenbe. Azt az anyai hangsúlyt viszont, amit telefonon keresztül kaptunk a repceföld közepén fotózgatva, vasárnap délben, nem ajánlom senkinek.

Május - Állatkertezés

Érdekes, hogy májushoz a szakmai vizsgát, vagy valami egyetemi dolgot kellene írnom, de inkább a május elsejét említeném, mely Nóra barátnőm jóvoltából nem otthonülős pangás lett, hanem jó hangulatú kirándulás. Ekkor már javában tanultam és szenvedtem a gép előtt meg a tételekkel, szóval mindenképp áldás volt kimozdulni a négy fal közül.

Június - a híresen hírhedt, rettegett államvizsga és a megagiga roadtrip

Jó, tudom, megint csalok, egy dolgot kellene csak kiemelnem, de NEM MEGY, NA! Az államvizsga... istenem. Utólag már olyan könnyűnek tűnik, konkrétan újracsinálnám, pedig akkor, és előtte az a két hónap... aztahétmeganyóc. Mikor fel vagy készülve mindenből, mindenre, két jó tételt kapsz, és bezzeg akkor is képesek egy 86-ik dolgot kérdezni, amin konkrétan az életed múlik. Majd a tudat, hogy kész, nincs tovább, nincs többé. Máig nem tettem túl magam rajta szerintem.

Deeee szerencsére tesóm addigra már egy király utazást szervezett le (megint), aminek minden pillanatát imádtam. Nem Fülöp-szigetek-i utazás, nem ruccantunk ki Dubaiba, csak a környéken kocsikáztunk (jó, majdnem 400 km-t), de egyértelműen rávilágított arra, hogy mennyire imádok menni és mozgásban lenni. Kivételesen unokatesóm is jött velünk, ami meglepően pozitívan sült el, szerintem legközelebb is visszük, ha nem kapott tőlünk idegbajt :D Többet ITT és ITT olvashattok erről.

Július - diplomaosztó, Vajdasági Szabaegyetem és a legkirályabb anya

Mit mondhatnék, vannak események, melyek közül nem tudok dönteni. A diplomaosztó egyértelműen az "egyik szemem sírt, a másik nevetett" helyzet volt. Egy korszak lezárása, és egy csomó barát szétszéledése, mely máig fáj, közben pedig ott a papír a kezemben, amiért négy évet szenvedtél. Ott a családod, néznek, tapsolnak, a haverjaid huhognak, és te is huhogsz ha ők lépnek a diplomájukért. Talán sosem fogok elhelyezkedni a szakmámban, de végtelenül boldog vagyok, hogy ezt átélhettem, és láthattam a szüleim, tesóm, párom büszke arckifejezését, ahogy rám meg a kis satyekomra néztek.

Aztán volt egy elég utolsó pillanatos, de azért elég érdekesre sikeredett hetünk is. A Vajdasági Szabadegyetem egy hete, ami elég erősen a "miazistentörténtott" kategória, mert tényleg mi az isten történt ott, jóég :D Azért nem semmi volt Hevesi Krisztát, Tari Annamáriát, meg Csernust élőben látni, erre ráadásként este jöttek még a bulik, meg a hajnalig dorbézolások, plusz napközben alkotnunk kellett ugyebár műhelymunkán is, melyet aztán jó improvizálva elő is adtunk Nóra barátnőmmel. Érdekes élmény volt az egész, örülök, hogy ezt is megélhettem, mivel korábban eszembe sem jutott volna menni, így viszont egy újabb ismeretlen eseményt pipálhattam ki életem kicsiny listáján. (Ha ezt megnézitek, érteni fogjátok a lényegét: https://www.youtube.com/watch?v=YAeqPZ0-QDU)

Plusz elmesélek még valamit, mert ez a bejegyzés már így is túl hosszú: tesómat át kellett hoznom Szegedre, időpontra, miközben nálunk vendégek voltak a diplomálásom ünneplésére. Gyors autóba pattanás, beszáguldás vele, majd hazafelé már sajnos a kétmillió autó fogadott a határon. Sírás, pánik, "sohanemérekhaza", "utálomak*rvahatárt", minden, ami illik. Erre anyám hazaküldte a vendégeket, kihozatta magát a határra, átsétált, és velem együtt várva az autóban indulunk vissza haza. Majdnem 3 ÓRÁT vártunk, ami nem a legnagyobb vágyam egy kellemes nyári vasárnap este. Lényeg a lényeg viszont, hogy anyám egy istenkirály nőszemély, és nem lehetek neki hálásabb, hogy ennyi hülyeséget megcsinál értük.

Augusztus - Maraton fotózás és Malom

Előbbin azért elgondolkodtam, hogy a jó kategóriába soroljam e, de ezt is utólag szebbnek látom, mint akkor megélve. Lényeg a lényeg, hogy 37-ik Kanizsai Futó és Úszó Fesztiválra felkértek fotózni, Nóra barátnőmet meg dolgozni, szóval ha már így dolgunk van, akkor dolgunk van. Sz*rrá égtem. De úgy tényleg istenesen, akármennyire védtem magam, este alig tudtam aludni a fájdalomtól. A szervezés is fura volt, de én igyekeztem a képekből kihozni a lényeget. Meg amúgy elszórakoztunk egész nap, csak sok volt a negatívum is, ami miatt voltak nehéz pillanataink. Utólag viszont a képek sok dicséretet kaptak, ami nekem is nagyon jól eső visszajelzés volt.

Malomfesztivál szintén hasonlóan, habár oda szórakozási jelleggel indultam, valahogy a fotózással egészült ki az egész. Tény, nem volt tervben, csak nyertem egy bérletet, aminek eléggé örültem, sok régi és új ismerőssel találkozhattam, majd a képek is nagy sikert arattak.

Szeptember - A Latin negyed

Megannyi állásra jelentkezés és sikertelen interjú után elérkezett szeptember 12-e, az első munkanapom az Árkád -Latin negyedben. Ráadásul akkor még itthonról jártam be, minden reggel biciklivel a határig, majd busszal Szegedig, majd ugyanez haza. Rengeteg napfelkeltét láttam abban az időszakban, amit szeptemberi vénasszonyok idején egyáltalán nem bántam. Nagyon akartam dolgozni, nagyon gyorsan bele is jöttem, aminek persze novemberi motivációvesztés lett a vége, de ez már más téma. Ott vagyok, csinálom, tapasztalok, és sok olyasmibe belelátok, melyet külső szemlélőként soha nem gondoltam volna.

Október - A VIK és az ART

2018 október 10. és 12. az a két dátum, amit nem fogok egyhamar elfelejteni. Tizedikén a bátyámmal együtt adhattunk elő az ötödik Vajdasági Ifjúsági Konferencián, mely egyértelműen mindkettőnknek hatalmas élmény volt. Természetesen a 20 perces előadási időbe nem fértünk bele, mind a ketten túl sokat tudunk beszélni, de tényleg imádtam kiállni és beszélni. Mit mondhatnék, talán többször kellene mikrofont ragadnom ;)

ITT megnézhetitek az egész előadásunkat, ha esetleg érdekel, ITT pedig csak azt, hogy miről is szól az egész VIK.

Kanyarodjunk is rá az ART-ra. A Kiállni sosem ART kezdeményezés Nóra barátnőmhöz fűződik, aki egy bika lány, hogy ezt az ötletét nem csak végigvitte, de fenomenálisan kivitelezte is. Olyan fiatal festők és fotósok műveit állították ki, melyektől leesett az állam, és őszintén reménykedem, hogy a egyszer igazán nagyra fogják vinni. Ennek egyik kiállítója voltam én is, 5 fotómmal, ami nagy elismerés és még nagyobb büszkeség, mert imádom a kis bébikéimet, és most más is láthatta, és még interjúalany is voltam. Mondom, mikrofon hatására tiszta sztár leszek.

November - Romantikus Palicsozás és egy izgi Belgrád

Mint a legtöbb valamire való blogger és/vagy youtuber, védem a kapcsolatomat a "nyilvánosság" elől, így nem megyek bele részletekbe, de a lényeg, hogy sok évnyi huzavona után, megannyi nehézség, vita, megoldást igénylő ügy után egy elég király ember kötött ki mellettem, aki a randomitásával maximálisan kiéget, de közben élettel is tölt meg. Egy nap csettint, és közli, hogy megyünk valahova, én pedig nem sok mindent tehetek, csak követem, mert tudom, hogy mindenképp izgalmas élménybe csöppenek. Ilyen volt egy random palicsi kirándulás is, melynek új profilképek, tandembiciklizés és még egy kis halászlé is lett a végeredménye. Ja, és majdnem egy hattyúharapás :'D

Másnap a család rángatott ki a szürke hétköznapokból és 12 órázásokból, mert közölték, megyünk Szerbia fővárosába, Belgrádba. Tudniillik, rohadt rég jártam arra, abszolút nem ismerem, szóval míg apu továbbképzésen ült, anyu, tesóm meg én bejártuk az óvárost és felmentünk a Balkán legmagasabb kilátójába, az Avala toronyba. Mondanom kell, hogy imádtam? IMÁDTAM.

December - A meló

A december úgy elmúlt, hogy fel se fogtam, mi történik. Esélyem sem volt rá, mert rengeteget 12-14 óráztunk, a szezon az szezon, én pedig álltam a strapát. Vélhetően 22 évem alatt nem főztem le annyi kávét, mint amennyit a decemberi káoszban az Árkád Latin negyed vendégeinek felszolgáltunk, és bár kipurcantunk, plusz izmosodtam vádlira és combra tisztességgel, büszke vagyok, hogy nyavalygás és egy mukkanásnyi hiszti nélkül is végigbírtam életem első túlórákkal teli munkaidejét. Talán illene a Karácsonyt vagy az Újévet említenem, de nem igazán tudom. A Karácsony egy ideje nem a legboldogabb ünnep, inkább csendesen telt el a családommal karöltve, az Újévet pedig mindig túl kötelezőnek tartottam, de legalább idén kaptam csókot - igaz, éjfél után két perccel, ez viszont már legyen egy másik sztori.

Nos, most tartunk itt, valahol Január közepén, hamarosan a 23-ik életévembe lépek, és nem igazán tudom, mi is történik. Rengeteg tervem, álmom, vágyam van a jövőre nézve, de idén is nagyon nehéz évre kell számítanom - és akkor a külső, emberi tényezőket még figyelembe sem vettem. Visszább vettem a közösségi médiából, egyfajta detoxként is felfogható, de javában inkább csak átformálódott bennem néhány fontos tény az életről és a jelen fogalmáról, melyek ütköznek a megosztási kényszeremmel. Lényeg, hogy mindenki él, mindenki jól van, én meg próbálok megtanulni kikapcsolni, mert az utóbbi időben a szabadidő hasznos felhasználásával akadnak problémáim - kissé munkaorientált lettem, no, megesik az ilyen.

Ha még van, aki olvas, és nem mondott le rólam (:D), akkor nagyon-nagyon sikeres, álmokat valóra váltó új évet kívánok néktek, a bloggerina pajtijaimnak sok követőt és inspirációt, az egyetemistáknak jó kemény popót a tanuláshoz, a dolgozóknak kitartást a vakációig, a sulisoknak az érettségihez, meg úgy mindenkinek az élethez.

Csibeölelős:

január 17, 2019 No comments

Hát úúúúristen, hát nem fogjátok elhinni, de valami eszméletlen csoda folytán Laura NEM húzta száz évig a szerelmi szálat, hát mivel érdemeltük ki ezt a megkönyörülést, hát MIVEL???? #párnaplábnap

Ja, igen, spoilerek jöhetnek úgy szép sorjában, ha valaki még nem olvasta volna Leiner Laura új sorozatának, az Iskolák Országos Versenyének előző részét. Ha pedig nem is akarja, egy gyors véleményt olvashat ITT róla, hogy képbe kerüljön.

Szóvalaszondja', vágjunk bele egy újabb Neverhood's Diary-s féle LL könyv értékelésbe, mert azok mindig komplikáltak szoktak lenni. Én is komplikált ember vagyok, Hanna is komplikált ember, mind komplikált emberek vagyunk. (~~ezt ti is énekeltétek most, vagy csak én?! Mindegy, ez egy totál káosz bejegyzés lesz~~).

A könyvhöz a magam jussán keresztül jutottam, szóval semmi recenzió, semmi pdf letöltés, csak a jó drága Libri. Tudtam, hogy végre lesz egy éjszakám olvasni, mikor másnap "csak" délre kellett mennem dolgozni, szóval két jó kis 12 órázás után lefőztem egy liter teát, bekuckóztam az új albim piciny és kádszélekemény ágyán, és nekiálltam a 462 oldalnak, amit napkeltére profin be is fejeztem. Egyéni rekordok meg egyebek.

Az előző rész végén valahol ott hagytuk abba, hogy Mátét meg kell rugdosni, Kornél angyalian álompasi, de annyira, hogy leszakad a mennyország tőle, Zsombika igazán belefulladhatna a partymedencébe, és hogy az Arany csapat logikája a verseny mögött teljesen jogos, még ha ők kellenének is, hogy legyenek a gonosz mumusok. Nem volt eget és földet megrengető függővég, de tény, hogy Laura a végére hagyta a pofáraesést, és eme nagyszerűen irritáló, de történetmesélésileg teljesen elfogadott közlési módszerét a második könyvben is hozta. De haladjunk szépen sorjában.

Az első rész versenyekkel teli történései után a második könyvben kicsit több lehetőségük volt a versenyzőknek pihenni, ezért kaptunk sokkal több Kornél-t, és végre valahára egy kissé normálisabb, egymást kedvelő csapatként is funkcionáló pirosakat. Lóri továbbra is üres, de ő az a tipikusan szerencsétlen buta karakter, akit szeretsz, mert amúgy a légynek se ártana az életben sem, és tudom, hogy sok kritika éri Laurát, hogy túl egyszerűek a karakterei (tényleg azok), Lórit nekem ne bántsa senkit. Lórit szeretjük.
Viszont Bernadettel nem tudom, mi történt, és nem tudom, hogy én maradtam le valamiről, vagy tényleg, mi lett? Egy az egybe az volt az érzésem, mint néhány tévésorozatnál, mikor egy adott karaktert egy másik kezd játszani, és így akaratlanul is teljes személyiségváltozást kap az adott szerep. Bernadettet ezért szerettem, mert keveset beszélt, de az ütött, hogy odavágott, ha kellett, hogy igazi megfontolt versenyző, és hogy külsőre valószínűleg egy kipattintott NDK szerű full bika lány. MI TÖRTÉNT? A második részben sokat beszél, nyálas, nem, hogy lecseszi Hannát, de még pártolja is (????), szirup lett az egész. WHY?! A titokzatossága volt az egyik legjobb dolog az első könyvben, és hogy tényleg reálisan állt a versenyhez, és bár most is neki voltak a legreálisabb érvei minden pillanatban, a viselkedése nyeh volt. Néha felráztam volna, de úgy istenesen.
Zsombika továbbra is egy irritáló kis nyeszlet, de megkapta a maga pofonját szerencsére az élettől és a versenytől, vele nem lesznek tovább gondok, feledhető karakter, sokat nem nyújt a sztorihoz, de Hannának pont jó, hogy valaki felett anyáskodhat, ennyi jelentősége van a karakterének lényegében.

Kevesebb versenyfeladat volt a mostani könyvben (azthiszem?! :D), és őszintén, cseppet csalódtam. Míg az első részben nem győztem dicsérni, milyen kreatív feladatok vannak, a másodikra ebből az energiából úgy látszik, lankadt. Az akasztófás játék fullosan egyértelmű volt, és a Simon mondja is azért nem egy agysebészet kitalálni. Az állós verseny viszont durva volt, de az egész kezd átmenni valódi Éhezők viadalába, amiért azért nem vagyok oda. Értem, tinédzserek, diákok, versenyszellem, sportolók, vérre megy az egész két hét, ha valaki, hát én 10 évnyi nyári táborozás után aztán tényleg értem, mennyire más világ az egész, de no fcking way, hogy ennyire szükséges a lelki terror egy ilyen helyre. Mert akad abból is bőven, és ezt Hanna (~~Laura~~) is többször kihangsúlyozza, a pszichés tényezők sokat visznek az élet minden területén, mégis az erő és a logika után vannak sorolva. De ebbe ne menjünk most bele, mert nekiállok filozofálni, és nincs rá időm, se helyem.

Nézzük inkább, mizu a többiekkel. Kornélt bírom, nem egy Cortez vagy Nagy Márk, szerintem hármójukat felesleges összehasonlítani, Kornél szerethető, teljes mértékben álomszerű pasas, amilyen soha egy utcán sem fog senkivel szembemenni, de álmodozzunk csak, az nem fáj senkinek. Nyugodt, békés, cuki, nincsenek idegesítő hülyeségei, egyszerűen csak van, mi meg szeretjük. Ennyi a dolga, nem túl komplex, nincs is igény tőle többre. Olvastam egy-két helyen, hogy mindenki ki van akadva, hogy hat nap után már szerelmesek a kis galambocskák, és hogy miezmár, fuj, szégyen, de ebbe a részébe pont nincs kedvem belekötni. Tinédzsereknek szól, tinédzserekről, a tábori fellángolások meg annyira természetesek, mint hogy a Nap nyugaton nyugszik. Drámai, szabályellenes, lángoló és mindent felégető rózsaszín köd, amiről szeretünk olvasni, ideig-óráig szeretjük átélni, pontosan az, aminek lehet szurkolni, és amire titkon mindenki vágyik az örökkévalóságig. (~~azta, asszem ma Szerelmünk lapjait fogok nézni este~~). Lényeg a lényeg, hogy inkább meglepett, hogy Laura nem az utolsó pillanatig húzta az egész Hanna - Kornél szálat, hanem hagyta őket kicsit együtt is vidámkodni, hogy aztán egy nagy baltával lecsapjon rájuk, de erre meg annyira de annyira számítani lehetett.
S ez az egyik problémám a könyvvel kezdetek óta: hogy kiszámítható minden nagy csavar. Hannáék a végéig maradni fognak, Mátéék és az Aranycsapat ellen, és lehet még valami fekete csapatos meglepetés is. Szinte biztos vagyok abban is, hogy megnyerik majd, azt is tudtuk, hogy Kornélék megoldják, hogy Hannáéknak ne legyen gondjuk az egészre azokban a helyzetekben, mikor épp szívnának, mily meglepő, az Aranycsapat mégsem olyan mumus, ahogy az írónő akarja, hogy legyenek, és igazából az izgalom minden esetben ott adódik, hogy nem teljesen tudjuk, ezek a nagy csattanók mikor csapnap le, viszont veszít az értékéből, hogy tudjuk, mik lesznek. Aláírom, a könyv végén az én számat is elhagyta néhány kellemes jókívánság mindenki irányába, másfelől viszont pontosan ez kell a sztorihoz. Ez nem egy szerelmes regény, hanem egy verseny, egy lányról és a csapatáról, ezt pedig respektálom.

Aztán ott a reeeeeeeeeeeengeteg monológ és belső vívódás. Én tényleg sajnálok mindenkit, akinek azt kell átélnie az életben, mint Hannának. Isten látja lelkem, anyám a legjobb barátom, imádom ezt a nőt, fogalmam sincs, mit tennék, ha hirtelen történne vele valami. Persze, öregszik, sajnos egyszer el kell fogadnom az elfogadhatatlant, és mindenki másnak is az életben, ez ilyen. Hanna fiatal, nem ez az élet járt neki (és másnak sem a való életben), és míg az első könyvben tényleg meghatottak a monológjai, a második részben elkezdtem kissé unni. Utálom magam ezért, de annyira sok volt és annyira monotonná tette az egészet, hogy nem tudok tényleg másképp érezni, csak hogy unalmas. Nem egyszer át is suhantam a sorok felett, mert nem volt kedvem elolvasni még egy vívódást arról, hogy nem szabadna boldognak lennie, mert szerintem az első 5 ilyenből is értettük, hogy depressziós és hogy egy év gyász semmire nem elég. 15-jére már sok. Ez talán a fő indoka annak, hogy nem igazán történik semmi: a verseny úgy-a zajlik, 1-2 dolog történik, de a többi teljes oldalkitöltés Laura gondolataival, melyeket Hannán keresztül próbál beletuszkolni az olvasói fejébe. Félreértés ne essék, mélységesen örülök a komoly témaválasztásnak, KÖTELEZŐ ezekről írni és ezekről olvastatni, én se csinálnám másképp, de nem kellene ennyire lenézni se az olvasókat, hogy ne értenének az első öt szóból, és tizenötödjére is el kell nekik magyarázni, hogy egy édesanya halála bizony rossz, és hogy "másképp cselekedett volna, nem lett volna ilyen hálátlan, míg élt az anyja", ezzel azt sugallva, hogy minden tini hálátlan és rossz és csak a kütyüiket nyomkodják meg a Youtube-ot nézik. Nem Hanna karaktere az problémás, hanem a szavai mögött bujkáló Laura, aki nagy életbölcsességeket próbál átadni harminc valahány évesen egy 17 éves szemszöge által. És ahogy annó a Bexi sorozat első két része, úgy a Maradj velem is itt bukik meg.

Szeretem ezt a sorozatot, a saját életemből is ismerős helyzeteit, Hannát, mikor épp nem Leiner Laura gondolatait szavalja, meg az egész atmoszférát, ami a versenyt körbelengi. Nem teljesen értem, mi a gond Máté versenyzési technikájával, erre most még nem térek ki, majd a harmadik részben, úgyis akkor lesz jelentősége, szeret(t)em a feketéket, Kocsis sem irritál annyira, mint kellene, mert úgyis fiktív, meg tök pozitív, a többi gond már mindegy vele. Nem érzem azt, hogy negatív vagy direkt lehúzó lennék a sorozattal kapcsolatban, mert mind tudjuk, akik olvasunk, hogy a második részek egy trilógián belül az esetek 99%-ban a leggyengébbek. Nekem kellemes olvasási élményt adott, főleg, hogy hónapok óta nem volt időm híreken kívül semmit olvasni. Várom a harmadik részt, nem tűkön ülve, vagy a napokat számolva, de azért a végjátékra kíváncsi vagyok, ahogy lényegében lennem kell.
Nem egy SZJG, nem egy kultuszregény-sorozat, de nem is kell mindennek annak lennie.

Ha kicsit nyersnek vagy durvának hatott a véleményem, akkor ez van, nem fogok bocsánatot kérni, szerintem reálisan állok a könyvhöz, ahogy minden más történet esetén is, szóval LL-fanok, akik valahogy megtaláljátok Google által a blogom, ne vegyétek a szívetekre, ha valaki valamivel nem egyezek veletek, köszönöm.

Borító: Az egyik legszebb, a fekete-fehér-szürke mániás szívem teljesen odavan érte.
Kedvenc karakter: Lóri, és ez szerintem igen sokat elmond az egész könyvről.
Kedvenc köcsög karakter: Máté, mert a kirohanásait leszámítva tetszik, ahogy játszik.
Kedvenc pasi karakter: krnl1111 és Lóri.
Kedvenc rész: Nincs :( S ez fáj.
Kedvenc versenyszám: Egyértelműen a padon állós. Beteg.

Legidegesítőbb karakter: Sajnos most maga Hanna, amikor épp Laurás.

Nektek eddig mi a véleményetek az IOV-ról? Kedvenc karakterek esetleg? Nekem ezt ki kell beszélnem valakivel, írjatok már rám valamelyik szocmédiás platformon, de komolyan :D

Ha kissé káoszos lett az értékelés, akkor jelzem, TUDOM, el vagyok szokva a pontokba szedett, normális írástól, most csak örültem, hogy volt miről és volt mikor bejegyzést kreálnom. Remélem ti sem bánjátok. Ha pedig megfogadtok egy nagyon jó tanácsot: a könyvet csak akkor olvassátok el, ha már be van lebegtetve a finálé megjelenése. Addig csak morcosak lesztek ;)

Some quotes:

Az én alternatív énem egy párhuzamos világban sem tud integrálni.

– Egy egyszerű éjszakai feladatra megyek ki az erdőbe, oda, ahol vigyáznak ránk, viszont tény, hogy az erdőben élnek állatok. Köztük hiúz is.

– Hát ezt nem bírom idegekkel – töltött újra.

– Nagyi, semmi értelme ennyire kiakadni, jól vagyok, és jól is leszek. Amúgy Zsombival megyek a feladatra.

– Ez legalább jó hír. Dobd oda a hiúznak, ha úgy van – bólintott.

– Miattam akarsz maradni? – kérdezte megilletődve. – És a kaja miatt – tettem hozzá gyorsan.

– Egyébként meg jó vagyok akasztófából, kitalálok bármit.

– Tudjuk – hagyta rá Bernadett Lórira.

– Addig jár a korsó a kútra, amíg sánta kutya – közölte Lóri, megpróbálva bebizonyítani a rátermettségét.

Didergős csibeölelés:

A borítókép saját, a többi kép forrása: Pexels.

december 02, 2018 3 comments

Hol kezdjem.

Mondjuk ott, hogy sajnálom. Hogy bocsánat, és hogy tényleg őszintén az elnézéseteket kérem.

Mert ezt nagyon nem így akartam. És nagyon nem így terveztem.

Csak a nagyon közeli ismerőseim látták az elmúlt fél évemet, és pláne a nyaramat. Azt, hogy mennyire nem tudom, mit csináljak, és mennyire nem találok munkát. A pénz fogyott, az állásinterjúk után jött a csalódást keltő üzenet - vagy annyi se, külföld kontra szív harcban utóbbi nyert, anyámék nyakán pedig 22 évesen már nem annyira szerettem volna élni.

Viszont beindult a fotózás. Motivált lettem a blogolásban újra, jobbnál jobb témaötleteim lettek. Úgy voltam vele, hogy fuck that, ha már nincs munkám, addig csináljam azt, amit szeretek, aztán majd megoldjuk valahogy a többit. Főleg az anyagiakat. Mert csessze meg, az életben nem az a legfontosabb, hogy 20 égősorral legyen kivilágítva a házad az "xmas vibe" miatt, vagy hogy épp szomi vagy, mert a neten rendelt ruhádnak fura az anyaga. Őszintén elegem van ebből a csillámpóni szemléletből, ezért is írok nektek most kicsit részletesebben a saját gondomról.

Nem panasz, hanem őszinte megnyilvánulás.

Szóval csináltam, amit szerettem, közben naponta több tucat önéletrajzot küldtem szét Szeged környékére, olyan állásokra amikhez nulla affinitásom sincs, de valamerre mozdulni kellett. És láss csodát, újra behívtak egy állásinterjúra, élmény volt, legyintettem rá, hogy ide se fognak felvenni.

De felvettek. Én meg elsírtam magam az email láttán.

Rengeteg mindent éreztem egyszerre. Egyrészt csalódtam, mert nem a szakmámban találtam munkát, sőt, még csak nem is társadalmi vagy egészségügyi szekcióban, amihez legalább értek egy miliszekundumnyit. Csalódtam, mert tudtam a munkaköri leírásból és beosztásból, hogy most jó ideig semmilyen életem nem lesz, mert 12 órázok majdnem minden nap minimálbérért (jepp, hétvégén is). Csalódtam, mert minden, ami épp beindult, le kell, hogy álljon.

Másrészt ott volt az izgalom, hogy wow, én most felszolgáló-eladó-barista leszek, és hogy csomó emberrel fogok találkozni, beszélhetek majd angolul és lesz egy csomó új kollégám. Örültem, hogy visszajöhetek Szegedre, és hogy kezdhetek egy új életszakaszt albival, meg számlákkal, meg a barátaimmal, akik egy része szintén Szegeden van. S nem utolsó sorban lesz egy pici keresetem, ami az enyém, és valóban csak magamnak tartozok majd vele elszámolással.

Tudom, ezek talán nem olyan nagy dolgok azoknak, akik már régóta dolgoznak, vagy rég maguk mögött hagyták a tanulmányi éveiket. Nekem viszont az. S másnak is az lesz.

A meló nem rossz. Nem álommunka, nem innen készülök nyugdíjba vonulni, de azért tényleg nem vészes a sok álldogálást leszámítva, aminek egészségügyi hatásait így az első hónap után már kezdem érezni. Sok újat tanultam, elvagyok a teák, kávék és csokik világában, napjában többször beszélek angolul és szerbül (Magyarországon vagyok, tényleg), pozitívan csalódók magamban a kódmegjegyző képességemet tekintve, valamint hogy tényleg marha kommunikatív vagyok, ez azért eddig annyira nem tűnt fel. Rájöttem, hogy mennyire nincs különbség a latte meg a cappucino, meg az ilyen cuccok közt (mondom ezt full kávéfüggőként), és hogy mekkora köcsög vagy, hogy ha zárás előtt 10 perccel még beülsz egy laktózmentes-koffeintmentes frappéra, és miattad nem tudunk időben kezdeni zárni. Érdekes észrevenni, mennyire jól használom a szociálpszichológiai tanulmányaimat gyakorlatban, és hogy rutinból jön néha a kamu, ha egy Rolex-et viselő faszinak kell eladnom valami méregdrága cuccot, míg másnak az őszinte megnyilvánulásaim a nyerőek. Minden nap új, de másfelől minden nap monoton, és a kettő között lavírozásban teljesen leszívódok agyilag.

Ezért nem volt blogbejegyzés egy ideje, és ezért kérdéses, hogy milyen változásokat kell hoznom azért, hogy legyenek. Jön a Karácsony, a fullos szezon az Árkádban,a szaloncukrok és az ideges vásárlók, akik pont a próbaidőm végén fognak engem is idegállapotba hozni ~~Móunika~~ . Nem kifogásokat keresek, mert egy hónap kényszerszünet után azért elvonási tüneteim vannak, és brutálisan hiányzik az írás, a közösség és az, hogy agyaljak jó kis posztokon.

Egyelőre nem látom át, milyen bejegyzések fognak érkezni, mennyire változnak a dolgok, hiszen biztos nem fogok középsulis haul-okat tartani, mikor épp az albim rezsicsökkentésén ügyködök, lévén, marhára nem lenne hiteles. A Neverhood's Diary egy napló, az én naplóm, mely velem együtt lesz felnőtt és velem együtt igyekszik fejlődni az olvasóival karöltve. Lényege ennek az egész bejegyzésnek, hogy tudatni akartam veletek ÉLEK, megvagyok, a blog is megmarad, nem fogok a süllyesztőbe merülni, nem ezért csináltam új dizájnt és kezdtem új témákba, hogy aztán se szó, se beszéd lelépjek.

Köszönöm, ha itt vagy, vagy Instagramon, vagy Facebookon, vagy Molyon vagy bárhol a nagyvilágban és jó szóval, vagy csak a háttérből, de támogatsz, mert nagyon-nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam az utóbbi időben, melyek rengeteget segítenek, és tessék, végre leültem, és magyarázatot adtam szinte mindenre.

Szinte.
Mert azért meglepetések még maradnak ;)

Csókoltatom a csibecsaládomat, és hamarosan újra olvashattok:

október 14, 2018 2 comments

(Ha Gólya vagy, vagy kell néhány motivációs döpping, akkor katt IDE)

Nem lesz könnyű. Sem fizikailag, sem mentálisan, még akkor sem, ha úgy érzed, mindent kézben tartasz és mindent szépen beosztottál. Lehetsz te a legjobb átlaggal rendelkező a szakon, akár az egész karon, ez semmire nem garancia, és ezt nem azért mondom, mert egy negatív, lehúzó személy vagyok, hanem mert majdnem napra pontosan három hónappal ezelőtt fényesen ragyogó csillagok mélybehullását, és addig meglepően háttérbe húzódott szaktársaim exponenciális felívelését néztem végig, csupán egy hét alatt.

Avagy hogyan is éld meg az utolsó évet - Útmutató Neverhood módra

A "szakdolgozat-para"

Ahány egyetem, annyi szak, és még annál is több utolsó éves követelmény, de abban nagyjából egyet érthetünk, hogy a szakdolgozat/diplomamunka megírása általánosan kötelező jellegű a legtöbb fantasztikus tanulmányi rendszerben. Az egyetlen jó tanácsom hozzá: rohadt gyorsan kezd el, de komolyan. Lehet, hogy csak áprilisi-májusi a leadási határidőd, de az első félévben még lesz vele motivációd foglalkozni, legalább az adatokat szedd össze, vagy járj a konzulensed nyakára minden hülye kérdéssel, vagy legalább csináld meg az első oldalt a Word dokumentumban. Ha kérdőívezést/interjút választottál a szakdolgozati kutatás módszereként, akkor NYUGODTAN kezd el leírogatni a felmerülő kérdéseket, mert februárig mindet el fogod felejteni. Természettudományi ágazatoknál tudtommal főleg kutatási mérések, kísérleti eredményekről kell beszámolni, na hát azt meg pláne kezdjétek el, mert ha valami nem stimmel, vagy közben rájössz, hogy váltani szeretnél, ősszel még van időd. Tavasszal már nem lesz.

Ha már úgy alakult, hogy minden eredményed megvan, és már csak le kell ülni megírni, akkor jön a valóban fájdalmas rész. Egy szakdolgozatot megírni az összes rohadt kis hivatkozással, összefüggéssel, hipotéziseknél maradással, és a határidő fénysebességű közeledésével marhára nem egyszerű. Ne is nagyon legyenek tévhiteid, hogy majd szépen beosztva, milyen ügyesen, határidő előtt bőőőőven készen hátradőlhetsz és paskolhatod a fejed, hogy milyen ügyes vagy. Nem lesz ilyen. Stressz, kialvatlanság, koffeinmérgezés és rengeteg levelezés a konzulenseddel, szaktársaiddal és elmaradt sorozatrészek annál inkább.
Pró tipp: nem kell mindenki agyára menned, DE a konzulensedére nyugodtan. Vannak jó és vannak kevésbé jó konzulensek, ők is emberek, és sokszor egy percet se segítenek megírni életed művét, de dolguk lenne segíteni, így ne érezd azt, hogy inkább nem írsz neki, mert "jaj, mit fog gondolni". Zaklasd és kérj válaszokat, mert ha ő sem tudja, hogy kell szakdolgozatot írni, akkor te sem fogod, és akkor bizony szíííííííííívááááááááááás.

A "záróvizsga-para"

Vagy államvizsga, ki minek hívja. Az igazi, a hamisíthatatlan kénköves pokol. Van, akinél laza, néhány tételről van szó, és egyfajta utolsó bájcsevej a tanárokkal, másnál meg az összes év összes anyaga, olyan keresztkérdésekkel, amiket még fel se fedeztek. Sokakkal beszéltem, akik mondák, hogy "jaaaj, hát utólag mindig, mindent szebben lát az ember, meg nem is olyan vészes, mert ami utána jön, az durvább..." de basszus, nem az. Úgy, ahogy az egyetemen már mindenki legyint az érettségire, attól még az is akkor, aktuálisan rohadt nehéz volt, és ugyanez a helyzet a záróvizsgára is. Sok mindent kell tudnod, sok mindent kell kidolgoznod, és ezt a sok-sok mindent még sokkal jobban előadnod. És akkor még az emberi tényezőket nem vettük figyelembe, mert olyan nincs, hogy 100%-osan mindent tudva menj záróvizsgázni (ha valaki úgy megy, akkor az őrült és kezeltesse magát), mert legyen 300 tételed, vagy legyen 10, a szerencsén is sok minden múlik. Avagy nem véletlen mondogattuk hetekig, hogy az államvizsga 60% tudás, és 40% szerencse, mert ez so fucking true.
Pró tipp: jönnék a jól ismert klisével, miszerint ne hagyd az utolsó pillanatra, de azt is hozzátenném, hogy teljesen felesleges hónapokkal korábban nekiállni. Mi is abban a hitben éltünk, hogy majd milyen ügyesek leszünk, és nekiállunk novemberben, hogy minden szépen, időben meglegyen, aztán a jobb arcok áprilisban már nekiálltak, de volt, aki két héttel államvizsga előtt. Minden verzióból tudok olyat, aki átment, és olyat is, aki nem.
Pró tipp 2: ne most akarj a tanulási szokásaidon változtatni, vagy Pinterest szintű jegyzeteket alkotni, mert marhára nem az a fontos, hogy az, amit tanulsz, hogy adod elő az Instagramon, hanem az, hogy TÉNYLEG tudd majd a kérdésekre a választ.

A "mileszvelem-para"

Ha beiratkozol mesterképzésre, vagy szakirányú továbbképzésre adtad be a jelentkezésed, akkor király vagy. Ha már a tanulmányaid alatt találtál munkahelyet, még nagyobb király vagy. (Sőt, ekkor vagy a legnagyobb). De ha elmúlt a Bsc vagy vége az osztatlan képzésnek, és ott állsz a kezedben egy diplomával és HALOVÁNY LILA GŐZŐD SINCS, hogy mi legyen veled, na, hát az egy nagyon szar érzés. Mert lehet, hogy szeretted a szakod, hogy sokat tanultál, és mindent megteszel, hogy kapj vele munkát, de előfordulhat az is, hogy befejezted, mert muszáj volt, viszont rájöttél, hogy nem a te világod, vagy épp kiölték belőled a motivációt a továbbtanuláshoz, esetleg jelenleg nincs módod tovább haladni az egyetemi ranglétrán. Van ilyen, tényleg van, és nem te vagy az egyetlen, ha így jársz.
Pro tipp: adj magadnak néhány hónapnyi pihit (ha van rá lehetőséged) és addig csináld azt, amit tényleg szeretsz. Vállalj kisebb munkákat, kóstolj bele mindenbe egy kicsit, és aztán vagy visszatér a motivációd a tanulásba, esetleg egy teljesen más tantárgyba, vagy épp többet kihozol az eddigi hobbidból. Frusztrált leszel és tehetetlen a semmittevésben, már-már depressziós, ez ezzel jár, #adultlife, de ~~és ez most nagyon nyálasan fog hangzani, de piszkosul igaz~~ ha hiszel magadban, és abban, hogy meg tudsz élni a jég hátán is, akkor annak lesz hosszútávon is eredménye.
Pro tipp 2: Ha úgy döntöttél, hogy egy kicsit kihagysz, és meló kell, akkor mindenre, amire egy ici-pici affinitást is érzel, add be a jelentkezésed. Eladónak, adminisztrátornak, takarítónak, call-centeresnek, stb, ami csak tetszik. Nem fogják neked kifizetni a csillagos eget, de addig is keresel egy kis pénzt, és lefoglalod magad. Sokkal egyszerűbb már úgy keresni a szakodhoz kapcsolódó melót, hogy van közben egy biztos tartalékod.
Aztán lehet, hogy nem nekem van igazam, és én csinálok mindent rosszul.

Ha végzős vagy, ha "útközben" vagy, ha gólya vagy, vagy pedig még az érettségire készülsz, nagyon-nagyon-NAGYON sok kitartást, szerencsét és erőt kívánok, küldöm a monitoron keresztül, tanuljátok azt, amit szerettek és élvezzétek ki az iskolai pillanatokat, mert rohadt gyorsan elmúlik. Meg a többi klisé.

Valamennyire hasznos volt nektek ez a bejegyzés? Ha szeretnétek mégtöbbet, akkor a "Hogyan legyél Gólya?" bejegyzésemet is vegyétek igénybe, nektek íródott, tiétek, ahogy csak szeretnétek. Ha pedig szeretnétek, kövessetek Instán, Facebookon vagy Moly.hu-n, Pinteresten pedig menthetitek a bejegyzés, hogy később gyorsabban visszataláljatok hozzá.

U.i.: hiányzol Szeged.

Talársapkás csibeölelős:

szeptember 03, 2018 No comments

Nagyon elfogyott a türelmem a "minden szipi-szuper" típusú "lifestyle" bloggerekkel kapcsolatban, és szeretem a drámát, szóval úgy döntöttem, önmagam leszek, és épp azért is megírok egy olyan bejegyzést, mely azokról a bloggerekről szól, akiktől frászt kapok. Mielőtt azonban még kikáltanátok hivatásos köcsögnek, megjegyezném, hogy ezzel célom is van: szeretnék segíteni másoknak, vagy épp kezdő bloggereknek abban, hogy milyenek NE legyenek, és hogy milyen hibákba ne csússzanak bele. Nekem is van egy stílusom, egy élethez való hozzáállásom, amit vagy befogadtok, vagy nem, de nem fogom magam meghazudtolni azért, mert épp a Back to school HAUL-ok a menők, én meg köztudottan utálom a HAUL-okat, ráadásul rég kinőttem az sulis korból, nem igazán tartom érthetőnek a harmincas éveikben járó bloggerek/youtuberek iskolakezdő posztjait. Na de eltértem a tárgytól, kezdjünk inkább bele, mielőtt még túlfilozófálom az egészet.

A "minden csillámpónis és szupika az élet" típusú bloggerek - aka Zoellizmus

Gyorsan belevágtam a közepébe, de ez már nagyon-nagyon NAGYON régóta böki a csőrömet, és tényleg elneveztem Zoellizmusnak ezt a típust, mert én ilyen korszakalkotó emberke vagyok. Mindenkinek szíve joga, kit szeret, kit néz, kinek a hitvallása szerint él, és igen, volt idő, mikor jómagam is kedvelte a brit Youtube atyaúristennőjét.

Aztán felnőttem.

Lehet az életet pozitívan felfogni, sőt, KELL is, de a rosszullét kerülget, mikor valaki egy nagy rózsaszín buborékról ír, leginkább ugye lifestyle témában. Hogy attól vagy boldog és akkor lesz jó életed, ha kétmillió dolgot megrendelsz Aliról, ha 20 millió párna van az ágyadon, 10 millió égősor próbálja zárlatossá tenni a házadat, és akkor még a minden napos Starbucksos kávédról nem is beszéltünk. Közben pedig gondtalan vagy, nem kell semmin stresszelni, dobd ki a rossz embereket az életedből, hiszen csakis a jó emberek visznek előre (ez hazugság), meg persze a kétszáz gyertya az éjjeli szekrényeden. Aztán három hónap múlva jön a másik trend, és kövesd azt, a többi holmi meg kuka, mert ugye materialista gondolkodás és gyűjtögetés csak úgy megy mindenkinek a saját vagy épp a szülei zsebéből. Már nem trendi a kaktusz, bázd, így jártunk, legyen most magnóliás minden, a kaktusz a csóró embereké már, te meg ugye nem vagy az.

Nem bírom a buborék életet és a buborék bloggereket sem, akik ezekről írnak. Az életben vannak számlák, benzinárak, politikai konfliktusok, természeti katasztrófák és túlélésért kolduló gyerekek, akik a tízmillió égősor egyikének árából minimum három napnyi élelemhez tudtak volna jutni. Sorry not sorry.

A három mondatos recenziós bejegyzéseket író könyvbloggerek

Én is írok recenziót, láthatjátok, olvashatjátok őket a blogon, szerencsére az utóbbi időben egyre többször. El is mondom róluk tisztességgel a véleményem, mert bár kapom a könyveket, és ezt nyíltan fel is vállalom, nem vagyok hajlandó csupa szépet és jót írni róla, ha egyszer vannak hibái.

Amit viszont egyre több helyen látok, az a semmitmondó recenziók, amiknek a lényegi tartalma

- köszönés

- a könyv tartalma

- "Izgalmas, jó könyv, szép személy- és tárgyleírások, mindenkinek ajánlom"

- megrendelés linkje

és ennyivel be is van fejezve. HOGY? Ha már megtisztel egy kiadó, hogy küld neked könyvet (vagy beszéljünk bármilyen termékről), akkor legalább mutasd meg, hogy valamit ért az olvasás és lett szókincsed, majd próbáld meg ezt hosszú, a könyvhöz kapcsolódó összetett mondatokban bemutatni. Mert az, hogy "jó volt, mindenkinek ajánlom" az összes könyvre ráhúzható, és csak azt mutatja, hogy valószínűleg el sem olvastad.
(De lehet én írok rosszul recenziót, és igazából csak ingyen reklámmal kellene telepakolnom a blogom meg eladni a lelkem. Ki tudja.)

A "mindenről írok, de amúgy semmiről" típusú bloggerek

A Felegánsokkal szoktuk megtalálni az ilyen bloggereket valamint a bejegyzéseiket, és persze jól meg is tárgyaljuk őket, mert némelyik tényleg röhej. Képzeljétek a szitut: rátaláltok egy gyönyörű, tényleg meseszép blogra, igényesség és grafika a maximumon. Vidáman beleolvastok az egyik bejegyzésébe, melynek címe érdekesen hangzik - és a végére ugyanolyan rejtély maradt, hogy mire is gondolt a költő. Mikor ír, de a semmiről ír lényegében, ráadásul általában tő mondatokban, ami egykoron nekem is szokásom volt (őszinte vallomás), csak közben fejlődtem annyit, hogy rájöjjek, milyen irgalmatlanul is idegesítő az ilyen. Szóval ha már találtál egy témát, akkor az feleljen meg a magyar történetmesélés / elbeszélés szabályainak, miszerint

- bevezetés

- tartalom

- esetleg csattanó

- esetleg tanulság

- befejezés

Kösszentyű.

A "mindig ugyanaz a témám, szezonálisan" bloggerek

Na, meg hát ez is. Én értem, hogy vannak olyan témák, mint pl. a karácsony is, hogy millió dolgot lehet róla írni, minden évben van aktualitása, ezzel egyáltalán nincs is gond. A probléma onnan adódik, hogy lényegében UGYANAZOKAT a bejegyzéseket írod meg évek óta, és csak én vagyok az, aki nem érti, hogy ennek mi értelme? Mármint basszus, vannak linkek, ha emlékeztetni akarod a követőidet, nosztalgiázni mondjuk, akkor bumm, másold be a közösségi oldalaidra, és olvastasd velük újra, esetleg írd át, de nem értem, minek minden évszakban reggeli és/vagy esti rutint leírni, mikor ugyan mi tudna azon változni, hogy reggel felébredsz szájszaggal, elmész fogat mosni, pisilni, megfőzöd a kávéd és esetleg megágyazol?

Tény, így nehezebb új és friss, kreatív témákkal előrukkolni, én is szenvedek, de no fucking way, hogy háromhavonta ugyanazokról a dolgokról rizsázzak, csak más szórenddel.

Jó példa erre Kalyn Nicholson Youtuber, akit nagyon szerettem, meg szeretem is a személyiségét, csak épp képtelen vagyok több "Morning Routint" végignézni tőle, mert van vagy 200. (Akkor ezt most el is neveztem Kalynizmusnak).

A "jóleszazúgy" bloggerek

... aki teljes mértékben tesz arra, hogy kis vagy nagybetűkkel ír, egyáltalán ugyanolyan típusú szövegtípussal-e vagy sem. Akit nem érdekel, hogy az egyik képe kicsi, a másik hatalmas, a harmadik tiszta szemcsés, a negyedik meg totál elmosódott. Akinél nincsenek bekezdések vagy tagolások, sem a blogfelületén bármi értelmezhető. Nem azt mondom, hogy mindenkinek webdesigner-nek kell lennie, vagy techzseninek, mert a szövegszerkesztés azért nem egy olyan hű de nagy feladat, inkább csak arról, hogy valaki nem akar tovább fejlődni, vagy a magyar helyesírás alapjait figyelembe venni. Ezt pedig egy olyan nyelvtan-nácinak nézni, mint én FÁJ.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól kiadni mindezt magamból. FANTASZTIKUSAN ÉRZEM MAGAM, JUHUU. Ha valakit megbántottam, sajnálom, ez az én véleményem, a tied lehet más, meg is írhatod Instán, Facebookon vagy Moly.hu-n, Pinteresten pedig menthetitek a bejegyzés, hogy később gyorsabban visszataláljatok hozzá. Kommentárban pedig írhatjátok mi az, ami a ti idegeiteket készíti ki egy blog esetén, őszintén kíváncsi vagyok rá. (Nincs kizárva, hogy arról is írok egy külön bejegyzést. ~~Hmm, ha alázásról van szó, milyen motivált vagyok, aztamindenit.~~)

A héten jön még egy egyetemista bejegyzés is - ha nem leszek lusta, és nem borít el egy csomó meló - , az se lesz piskóta, úgyhogy csókcsók csibéim, legyen szép hetetek.

augusztus 29, 2018 5 comments

Blog Archive

Popular posts

Ennyiszer néztetek erre

Visitors

BlogLovin'