Neverhood's Diary

Az első rész ITT olvasható.

Szóval miután a irreleváns mód hagymás carbonara felét ott hagytuk, viszont a bolognai és a penne jött velünk a pocakban, újra útra keltünk, mivel túránk közel sem érkezett még a végéhez. Sőt, még marha sok volt hátra, mert Braziliába is mennünk kellett. De mindent szép sorjában.

Zrenjanin, vagy hát ha már szép magyarosan beszélünk, és a vajdasági magyarok se csináljanak ki, Nagybecskerek mellett található Écska, mely faluként funkcionál, és nem túl nagy. Mielőtt útnak indultunk, utánanéztem az összes érintett település látványosságának - igen, még a miniatűr, két utcából álló falvaknak is! - és így akadtam rá Écska fő nevezetességre, a teljes mértékben számomra kimondhatatlan nevű Harnoncourt-kastélyra. Annyira menő, hogy még a 9 éves Liszt Ferenc is adott is koncertet csak úgy csuklóból, mert kis ügyike volt (forrás: Wiki). Kép alapján őszintén nem hatott meg, egyszerű és szép felújított kastélynak tűnt, nem is igazán terveztük be, úgy voltam vele, hogy ha látjuk, látjuk, ha nem nem. Közben tesóm is utánajárt a településnek, ő egy romos, régi víztornyot talált, ami tök menőn nézett ki, na, azt már inkább célirányosra vettük.

Avagy a fenti példa a legjobb, hogy a szépre legyintünk, de a romos, na hát az jöhet. Mennyire vagyunk nem normálisak lvl 99.

Így kocsikáztunk ki Nagybecskerekből szinte egyenesen bele Écskába, és őszintén szólva egy idő után egyikünknek sem jutott eszébe egyik nevezetesség sem, mivel más vonta el a figyelmünket. Nem szeretnék rasszista lenni, vagy bárkit megbántani, utánanéztem a helyes kifejezésnek is ezen épületek megnevezésének, mert rohadtul nem lehet ezekre azt mondani, hogy ház.

Cigánypaloták. Sorban egymás mellett. Csicsásabbnál csicsásabb díszítéssel, még épülő több emeletes monstrumok, melyektől a padlót súrolta az állunk. Egyszerűen nem volt olyan utca, ahol ne akadt volna legalább 3, ami basszus rohadt sok! Látszik, hogy újak, hogy nem lakják őket, de bezzeg mozaikkal végig van pakolva a frontja, a kerítése triplájába kerülhet az autónk árának, és egyszerűen nonsense, hogy egy ilyen világban és egy ilyen hanyatló régióban, mint Vajdaság, sorban egymás mellett ekkora és ilyen túldíszített impozáns épületek álljanak. Le voltunk őrülve, ha a kávé nem is hatott, ettől igencsak felébredtünk.

Erre, mit ad Isten, a nagy szájtátás közepette elhaladtunk egy hatalmas körbekerített park mellett, melynek végében egy épület is kimagaslott - a kimondhatatlan nevű Harnoncourt, melynek írását továbbra is Google-ról kell lesnem. Aztán elnéztünk jobbra, és ott van mellette a romos víztorony. Ezt hívják úgy, hogy szerencsés egybeesés, és mivel velem ilyen ritkán történik, azért ez megmelengette az én jégből készült szívemet is.

Hirtelen nem is tudtuk, hogy most a szép kastélyba menjünk be, vagy a romos épületnél játszunk az életünkkel, így egy gyors logikai fejtörő és kupaktanács után inkább a kastélyt választottuk. Azt legalább látjuk, mielőtt emez ránk omolhatna. #yolo

Egyre ritkább szerintem az, ha felújított, birtokba vett régi kastélyokat használnak ki pozitívan, az écskai esetén viszont pontosan ez történt. Nem a legszebb kastély ever, stílusban nagyon hasonlít a Palicson látható házak építési stílusára, de mint vendéglő és kastélyszálló szerintem teljesen remek. Ottlétünkkor is épp esküvőt tartottak, ráadásul a ceremónia helyszíne is külön díszítést kapott, úgyhogy elvoltunk egy ideig. Ezúton is jelzem, hogy ha egy álomszerű helyszínt szeretne a dream weddingjéhez, az menjen Écskára ~~és engem is hívjon meg. Szeretem az esküvőket. Nagyon szeretem az esküvőket. Imádom az esküvőket.~~

Persze azért megnéztük a romos víztornyot is, szerintem tök menő, kár, hogy a térdig érő gaz és a kiscsillió kullancs miatt nem mertünk közelebb menni. Tök menő kilátót lehetne belőle csinálni, én tutira ott partikáznék a tetején.

Újabb fél órás út következett, ami legdélebbi célpontunkhoz vitt, Titelhez. Míg Aracs az én kedvemért volt, Titel tesómé, és abszolúte nem értettem, miért akar löszhátságokat nézegetni, de mivel én vagyok a világ legjobb kistestvére, diplomatikus megegyezésünk végül igen érdekes eredményt adott. Rohadtul eltévedtünk, azt.

Tény, síkvidéki gyerekek vagyunk, örülünk mi minden dombnak, vagy kiemelkedésnek, vagy bárminek, ami legalább ad egy kis textúrát a környezetnek. Titel egy tipikus szláv kisváros még kinézetre is. Itt (is) kanyarog a Tisza, ráadásul a Bega folyó itt torkollik bele, mi meg próbáltunk keresni egy kilátót, ahonnan ez és ezt körbevevő nemzeti park is látszik.

Namost ez papíron nagyon szépen hangzik. Az életben úgy kicsesztünk magunkkal, mint már nagyon-nagyon rég.

Tesóm még otthon guglizott egy térképet, főút, mellékút, lefordulsz, mész a szántóföldben egy kicsit és csókolom, ott vagy.

Unokatesóm guglizott helyszínen, főút, harmadik mellékút, kicsit mész, megint kicsit mész, párhuzamosan mész, kicsit mész, ott vagy.

Amire egyikünk sem igazán számított, hogy a parcellák közötti utak igazából nem léteznek. Jepp, semmi. Viszont mi addigra már bent voltunk a semmi közepén, kukoricás és búzamezők között, néhol egy kis napraforgóval megfűszerezve, felettünk szépen lassan borulással, rejtett sárral, és kb. a kerekekkel megegyező nagyságú növényvilággal.

Én imádom a kis autónkat, aki ismer, tudja, hogy mindig megdicsérem és megsimogatom a kormányát, ha valahonnan hazaérünk, most viszont őszintén és hangosan imádkoztam hozzá, hogy túlélje, és ne adja fel a küzdelmet az elemek és a túlmelegedéssel szemben, mert a semmi közepéről a szent atyaúristen se fog minket kihozni. Halovány lila gőzünk nem volt, hogy hol vagyunk, mentünk egyenesen, remélhetőleg a Tisza irányába, csak aztán még inkább elfogytak az utak, és lefordultunk, és cseszhettük.

Majdnem másfél órányi szántóföldes kirándulás után végül találtunk egy privát, lezárt utat, melynél úgy döntöttünk, nem játszunk tovább, leparkoltuk az autót az egyik learatott búzamező közepén - mert tök normális dolog, ugyebár - és gyalog indultunk tovább, majd néhány száz méter után kikötöttünk egy nyaralónál. Jegyzem meg, egy kilátóhoz indultunk.

Azért megérte, mert gyönyörűen belehetett látni a Császár-tói természetvédelmi területet aka Carska bara-t és az écskai tavakat, csak az út lehetett volna kevésbé kockázatos.

Taktikai megbeszélés No. 2
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva!

Miután kikecmeregtünk a világ háta mögött lévő helyről, gondoltuk, lemegyünk már a strandot is megnézni, ha már itt vagyunk. Jó kis kacskaringózások után megérkeztünk, majd gyors autótisztítás kezdődött, mert szegény picikém ennél porosabb, sárosabb és megviseltebb már nem lehetett. A két fiú gyors technikai ellenőrzést is tartott, mivel igen nagy esély volt arra, hogy a kocsi alját kinyírtuk. Aztán ismételten rájöttünk, hogy egy szerencsétlen triád vagyunk, mivel megtaláltuk a kilátót - tök nyilvánvaló helyen, a főút mellett. A nap kezdett lemenni, a borulás ideért, nekünk meg már mindegy volt, így újra felcaplattunk a lejtőn, és megtaláltuk a kilátóhoz vezető utat.

És basszus, megérte. Mondjuk egy romatikázó gót-emó pár nem annyira örült nekünk, de mi nagyon éltük a kilátást. Nem egy Alpok, nem egy Pécsi tévétorony, de még csak nem is egy Burj Khalifa, viszont az egész térségre rá lehetett látni. Mellettünk folyó, előttünk híd, másik oldalról a város, mögötte már a Fruska Gora... plusz a felhők takarták a napot, viszont azok kitartóan áttörtek rajta, igen érdekes színvilágot létrehozva így. Örültem volna, ha nem két órányi bóklászás után találjuk meg, de teljesen megérte, és utólag örülök, hogy tényleg lementünk Titelig, mert megérte a látvány és az érzés.

Miután kifotómodelleztük magunkat, és kb 100 megszerkesztendő Titeli képpel beraktároztam, elindultunk hazafelé. Persze túl egyszerű lett volna, ha csak úgy egyenesen végigrobogunk a jó kis toldozott-foltozott balkáni utakon.

Csúrog útba esett, márpedig a csúrogi emlékmű nem kicsit magyar jellegű mivolta azért érdekelt volna minket. Egy kis szomorú töri: 1944-ben a délvidéki vérengzések során 3000 magyar és német embert irtottak ki, majd pakolták őket tömegsírba, ami brutálisan sokkoló. Mai napig viták vannak róla, ha előjön a szerb és magyar ellenesség témában valahol, tutira Csúrog is téma lesz. Ami bakker, teljesen érthető.

Bár az emlékművet végül nem találtuk meg, egy hatalmas felújított templom mellett azért még megálltunk egyszer, lábat pihentetni.

A lemenő napban még érintettük Braziliát is, mert mi balkáni gyerekek olyan menők vagyunk, hogy saját Braziliánk van. Mondjuk a történethez hozzátartozik, hogy a kép készítése előtt kisebb kertészkedést végeztünk, mivel a tábla magyar részét egy jó kis szúrós, elvetemült akácos takarta el. Miután leparkoltunk az út szélén, és unokatesómmal konkrétan kiestünk egy árokba, rájöttünk, hogy az autó jobb indexei nem működnek, éljen éljen. Erre még rájött az akác kulturált eltávolítása a kép kedvéért, majd néhány integető autós kevésbé kulturált megbámulása az irányunkba. A lényeg viszont, hogy voltunk Braziliában, és még csak vagyonokat sem költöttünk rá ;)

Szabadkán még kidobtuk unokatesómat, majd mi is hazaérkeztünk. Pontosan este 22:00-kor estünk be az ajtón, fáradtan, jó izzadtan és porosan, és az autó is túlélte. Eszméletlen király volt, sok nevetéssel, baromkodással, okos sztorik mesélésével és még több olyan látnivalóval, ami a mindennapokban eszünkbe sem jutna. Mert mehetünk megnézni Párizst vagy Londont, vagy az Empire State Buildinget, de sokszor elég csak a környékünkön szétnézni, mert rengeteg rejtett kincs és fontos történelmi jelenség van, melyet érdemes felfedeznünk és meglátnunk. Teszek magasról a virtuális valóságra, meg a netre, meg a jól beállított Instagram képekre, a gép előtt ülve nem fogok élményeket szerezni és tanulni a világról.

Tudom, hogy kicsit hosszúak lettek ezek a bejegyzések, sajnálom, és valóban lassan visszatérünk a normális, megszokott blogposztokhoz, viszont épp ezért van közlendőm is: a blogbejegyzések publikálása az elfoglaltságaim miatt HÉTFŐRE csúsznak mostantól, az esti órákra. Ennek előnye, hogy hétvégén tudok komolyabban foglalkozni a bejegyzésekkel így, ráadásul tudok saját képeket felhasználni, amit mindenképp állandósítani szeretnék a blogot illetően. Nem szeretnék összecsapott munkát végezni sem az írással, sem a fotózással - a két szerelmemmel - mert úgy érzem, igenis megérdemeltek egy szintet tőlem, mely alá nem adhatok, és nem is akarok adni.

Köszönöm, hogy olvastok, hogy még mindig velem vagytok, a káoszos világom ellenére is. :)

Ti merre terveztek utazni a nyáron? Belföld vagy Külföld? Ajánlhattok is jó helyeket, akár saját településeiteket, főleg ha van körülöttetek valami izgalmas látnivaló - akár romos is, ki tudja, talán felbukkanok ott is ;) Valamint még egy kérdés, amire nagyon várok választ: mivel szerettek legjobban utazni? Autó, busz, vonat vagy jöjjön a repcsi? Írjátok meg odalent kommentárba, végezzünk felmérést :D

A következő blogbejegyzésig pedig kövessetek Instán, Facebookon vagy Moly.hu-n.

Kissé görcsöt kapott kezű bloggerölelős:

július 09, 2018 No comments

A június 23-ák valahogy mágikus erővel bírnak a bátyámmal való utazgatásokat tekintve. Négy évvel ezelőtt ugyanezen a napon indultunk InterRail-lel körbejárni Európát, három éve ezen a napon mentem ki hozzá Svájcba, most pedig ezen a szombati napon ültünk be kicsiny járgányunkba és vettük birtokba a Délvidék bánáti részét, szimpla kedvtelésből. A mostani esetet extrázta, hogy unokatesóm is velünk jött ~~(aki amúgy nem az unokatesónk, de anyám meg az ő anyja BFF-ek, és együtt nőttünk fel, és unokatesózzuk egymást)~~, így egy valódi, triplet tesós kirándulást rittyentettünk a szombati napunkból.

Persze hiába a tervezgetés meg a Google Map, eltévedések voltak tisztességgel. De ne szaladjunk ennyire előre.

Reggel ki volt az, aki időben felkelt és percre pontosan fél 9-re elkészült? Én. Ki volt az, aki még akkor nyomtatott ki dolgokat, és aznap kora reggel ment még fodrászhoz külön kérésre? Természetesen a tesóm. Meg sem lepődtem. Még unokatesóm is aránylag időben ideért, szegény csak ült a konyhában, és nézte a káoszt, amit mi egy átlagos családi reggelnek hívunk. Végül a tervezettel fél órával később mind beültünk a kis cukker járgányba, és első úticélunk, Kikinda felé vettük az irányt. Még ki sem értünk a faluból, máris belefutottunk egy trafiba, így azóta is várjuk a szerelmeslevelet a rend bátor őreitől. Avagy hogy máshogy kezdenénk egy roadtrippet, de komolyan.

Mi határmenti kölkök vagyunk, ritkán járunk a bánáti régiókban, pedig köztudott és teljesen alapokra épülő sztereotípia az ottani életmódi és maga a bánáti lét. Nem igazán tudom ezt nektek leírni, ők egyszerűen csak tipik bánátiak, kissé parasztosnak titulált beszéddel, érdekes megnyilvánulásokkal és sok szórvány falucskával. Ezt még inkább tetézte a semmi közepén csomópontokban legelésző bocicsorda vagy barihad. Én imádom őket, állatorvos szülők gyerekeként mindegyiket odamennék megsimizni, míg le nem harapják a kezem, szóval sztorizgatva, bámészkodva robogtunk a igencsak kis forgalmú, de annál inkább foltozott úton. Annyira nem volt forgalom, hogy egy pontnál kértem tesómat, hogy húzódjon le, nekem ezt le kell fényképeznem, és gond nélkül kiálltam az út közepére fotózgatni a nagy semmit. Teljesen az az érzés jutott eszembe, hogy az amerikai filmekben vannak ilyen elhagyatott sivatagok, utak, már csak az utat átszelő ördögszekér hiányzott volna a képről. Se előttünk, se utánunk egy jármű nem haladt, ami szerintem a városokban folyamat dugógban csücsülő egyének számára ismeretlen érzés lehet. Üdv Bánátban!

Kikinda egy körzeti központi város (fogjuk rá megyeközpont, de nálunk nincsenek megyék. long story), ahol röhej, de életemben egyszer voltam, és akkor is informatikai (!) versenyen. Pedig alapjáraton nincs messze, szinte minden normális vajdasági gyerek azért járkál arra, én valahogy kimaradtam a buliból. Meglepően pozitívat csalódtam, mert bár erősen balkáni jellegű a város, a korzója (nálunk az a szép, sétáló főutca) tiszta és igen zsúfolt, élettel teli. Najó, persze azért jót röhögtünk azon, hogy három fogadóiroda (alias kladionica) egymás mellett van, ami mennyire abszurd már. A parkok és a zöld területek rendezettek, csak néhány épületen volt graffitinek titulált firkálmány, ami higyjétek el, balkáni szemléletben teljesen pozitív arány! Az egyik kulturális épület belső kertjébe betekintve rájöttünk, hogy miért van ekkora nyüzsgés és még inkább miért van ENNYI gyerek: valamilyen kézműves aktivitás volt, mely megmozgatta a város embereit.

Nekem mániám az utóbbi pár évben bébigyerekeket fotózni, és ez nagyon durva pedofil felhangnak tűnhet, pedig eskü nem vagyok az, csupán szeretem elkapni azokat a pillanatokat, melyeken egyszerű és feltétel nélküli boldogság látható, a gyerekekből pedig ez sugárzik. Kikindán kishíján röpködtek körülöttem a kismanók, nem győztem kattintgatni és ez által érdekes szülői megnyilvánulásokat is lencsevégre kapni, amiből lejjebb mutatok majd képeket.

Eközben kiderült, hogy jaaa, amúgy unokatesóm Kikindáról írta az egyik beadandóját, és random felismer épületeket. Így kerültünk be a múzeum udvarába is, és néztük meg Kikát, a mamutcsontot, ami amúgy tök menő volt. Be a múzeumba nem mentünk, mert sem az időkeretünk, sem az érdeklődési körünk annyira nem vonzott befelé, így inkább elmentünk a városházával szembeni sakkpályára sakkozni, mert ugye teljesen normális, hogy két huszonkét éves gyerek nekiáll a tér közepén óriássakkal abálni egymást. A nagy és okos bátyám persze egyből beleszólt, a javamra, így unokatesóm gyorsan izzadni kezdett és végül az általam felajánlott döntetlenben egyeztünk ki. Nem akartam családi botrányokat, na.

Közben eszembe jutott, hogy bár szombat van, egyáltalán nem néztük meg, hogy kell e parkolásért fizetni, szóval kicsit tempósabb gyaloglással indultunk visszafelé, miközben a fülem kezdett az agyammal összhangban működni és előszedni a rég elveszett ~~soha nem is volt~~ szerb tudásomat. Egy pillanatra kifejezetten büszke vagyok - és az apukának is respect, amiért nem a búsfenébe küldött fel - mikor is épp egy galambokkal játszó kislányt fényképeztem le, az apuka pedig szólt a kislánynak, hogy "nézd, a néni fényképez, mosolyogj" - szerbül, én pedig megértettem, fuckyeah!! Sőt, megkérdeztem szerbül (fuckyeah no 2.), hogy gond lenne-e, ha még egyet csinálnék, mire mondta, hogy csak nyugodtan, és a kiscsajszi úgy pózolt nekem, mint egy ANTM modell. Hát tündér, komolyan.

Az le van sz*rva, hogy a gyerek hisztizik, a képnek el kell készülnie Instastoryba, ugyebár...
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva!

Parkolási büntetést befizető cédula nem várt ránk, ami áldás, így kacskaringózva egyet a városban - mivel a térkép szerint elsőre kikötöttünk valami isten háta mögötti helyen - tovább indultunk Aracs és Beodra felé.

Beodra egy tök kis falu, olyan király elhagyatott kastéllyal a főútja mellett, hogy én teljesen szerelembe estem. Egyértelműen a top 3 kedvenc elhagyatott hely listám egyik tagja, annnnnnyira szép. Hivatalosan a Karátsonyi-kastély nevet viseli, és bánatunkra a kaput lakat és lánc zárta le. Aha, hát erre még visszatérünk.

Szóval nézegettek minket ott a környékbeliek, hogy mi az istent járkál ott három magyarul beszélő gyerek a kerítés mellett, miközben arról beszélgettünk, hogy hogy lehet egy ekkora, patinás épület ennyire kihasználatlan. Szerencsém, hogy teleobjektívval tudtam távolról is jó képeket készíteni, a másik szerencsém pedig, hogy felmásztam a kerítés szélére, hogy jobb rálátásom legyen. Közben persze egyre ment a sztori, hogy de amúgy átmászhatnánk a kerítés azon részén, ahol mondjuk nincs szögesdrót, de egyikünk sem merte megkockáztatni. Mert mi van, ha be van kamerázva. Vagy mi van, ha valami erre bicikliző nénike/bácsika beszól a rendőrségre, hogy itt huligánok vannak.

Már visszaindultunk az autóhoz, mire YOLO alapon unokatesóm a bátyámnak adta a telefonját meg a pénztárcáját, és felkapaszkodott a kerítésre, majd egy laza érkezéssel máris a kerítésen belül volt. Én meg szintén YOLO alapon mentem utána fényképezőgépestől. Ha ő nem indul meg, én se, így viszont már minden mindegy alapon a kastélykertbe jutottunk. Az épülethez közelítve lefektettük a szabályokat: nincs vihogás, nincs sikoltozás, nincs pánik, ha pedig valaki előjön egy vadászpuskával ránk célozva, akkor cikk-cakkban futunk vissza a kerítéshez, úgy nehezebb minket eltalálni. Nem egész két és fél percet töltöttünk a helyszínen, csináltam pár közelit, megnéztük milyen szép aprólékos az egész, és mennyire üres belülről, majd az annó szebb időket is megélt szökőkutat megkerülve visszatértünk a menedékhelyünkre. Tesómat eléggé bántotta a tudat, hogy ő nem jött velünk, de ő inkább őrködött és nagyon jó munkát végzett.

A faluból kifelé jövet még megálltunk egy hatalmas templomot is megnézni, ami szintén élt jobb napokat. Tesóm parkolásával majdnem az árokban kötöttünk ki, de ez már meg se kottyant se nekünk, se az autónak, így vidáman vettük az irányt Aracs felé.

Aracsról azt kell tudni, hogy nem létezik. Tudom, wtf, hogy lehet egy helyre menni, mikor nincs is. Aracs egyetlen megmaradt épülete az Aracsi-pusztatemplom, amely nem csak a délvidéki magyarság, de egyáltalán a magyarság egyik legnépszerűbb zarándokhelye. Tatárok, törökök, minden jöttment letarolta a körülötte levő települést, ahol ma már csak szántóföldek terülnek el. Egy rohadt tábla se jelzi, hogy "ja, erre menjé' le", szerencse, hogy a drága bátyám tudta, hogy a kis murvás föld az út mellett visz a semmi közepén lévő romtemplomhoz.

Namost azért egy idő után kezdett furcsa lenni, hogy buszok (??) jönnek velünk szembe a kukorica és búzatáblák között, ami azért hiába nőttem fel faluban, még az én sokat látott szememnek is teljesen váratlan volt. Később feltűnt az is, hogy majdhogynem sornyi autó van mögöttünk és előttünk is. Itt már sejtettük, hogy valami nem mindennapi részesei lettünk, aztán több kilóméternyi földesúton való vonulás után megérkeztünk a helyszínre - és tovább néztük, hogy hova a jó istenbe kerültünk. Ugyanis rendezvény volt, csomó emberrel, sátrak, gyerekek, cukrosbácsik, íjászok, gyerekek beöltözve népviseletbe, jurták felállítva, lovak mindenfelé. Kiemelném: mindez a vajdasági pusztaság kellős közepén egy romtemplom körül. Egy gyors Google után rájöttünk, hogy sikeresen kifogtuk az Aracsi pikniket, melyről semmit korábban nem hallottunk, de úgy tűnik, mindenki más igen. Így nézegettük a fakardokkal egymást szétnyíró gyerekeket, a sütögető öregeket, a kézzel hajtott körhinta kosaraiban ülő lánykákat, és a nosztalgiázó nénikéket, bácsikákat. Meg azért a templomot is, lévén, oda mentünk elsődlegesen.

Van az épületnek egy érdekes feelingje. Sok helyen toldozva-foltozva van, hogy még egybe maradjon és álljon, ahogy tud, de közben egyes boltívek régebbiek, mint sok minden más a Földön. Ritka az, ha nem tudom írásban átadni az érzéseimet, de ezt valóban meg kell tapasztalni ahhoz, hogy megértsd. Ahogy elképzeled az oltárt, a padokat, az embereket, akik ott ültek és hallgatták a miséket, ahogy gyerekek unatkoztak a padokban ülve, ahogy a templom aurájától zenghettek a falak... Továbbra is imádom és szeretem az elhagyatott épületeket, és még inkább szeretek köréjük történetet képzelni, beleélni magam abba, hogy vajon mi milyen lehetett.
Tesómmal körbejárkáltunk, nem győztük nézegetni, elemezgetni, mi milyen lehetett, unokatesóm inkább a cukrosbácsinál vett zserbóját majszolta és várt ránk furán nézve, hogy mi köt le minket ennyire egy áldott romon. Ráhagytuk, mi értettük.

Ezek után azért már érezhetően kezdtünk fáradni, és éhesek lenni, pedig még félúton sem igazán voltunk. (~160 km). Törökbecse után, amiről megállapítottuk, hogy a valaha látott városaink legunalmasabbja és legjelentéktelenebbje, haladtunk tovább Zrenjanin felé, ami magyarul Nagybecskerek, de az életben nem hívtuk Nagybecskereknek, a mi környékünkön legalábbis. Unokatesóm bedobta hátul a szunyát, és én is alfáztam egy sort, miközben az ablakon keresztül égette a nap a combomat, és azt hittem, hogy lassan, de biztosan kigyulladok. Szalmabálák, búzamezők, legelésző bocik, majd újra kukoricaföldek, apró, három utcából álló faluk... ismétlődtek egymás után, a síkvidék pedig ezzel jár, igen kevés más textúra tud lekötni.
Én a túra elején kikötöttem, hogy ha kezdek éhes lenni, akkor marhagyorsan keresünk egy kajáldát, mert én tipikusan az a személy vagyok, aki akkor hisztis, ha éhes. Ezt pedig a két fiú szenvedné meg, az ő szerencséjük igazán, hogy Zrenjanin nem volt olyan messze, és nagyváros lévén opciókat is adott bőven.
Megérkezésünk után belebotlottunk egy friss polgári lakodalomba, ahol a trombitások olyan vagány zenét húztak, hogy majdnem mi is beálltunk a tér közepén partikázó nép közé. A tér, és a Bega folyó egy holtága nagyon szép és hangulatos, látszik, hogy sok pénzt fektettek bele és újították fel az épületeket. De azért itt is végigmentünk a korzón és az a hamisíthatatlan balkáni hangulatot a legpompásabb épületek sem tudják eltakarni. Szombat délután az összes kávézó ("kafity") televolt, az egyik romos épület mellett tutira felhúztak egy ronda üvegépületet, itt is fogadó fogadó mellett ("kladionica", ne felejtsük el), burekdzsinicások, minden, ami az igazi szláv mivolthoz tartozik. Amúgy Zrenjanin közel 15%-a magyarlakta, amiből nem sok érződött, de az ottlakóknak pacsi.

Három korgó gyomorral azt mondtuk, hogy oké, hagyjuk a városnézést, gyerünk vissza az egyik Bega folyó melletti étterembe és vegyünk valami kaját rohadtgyorsan, mert megpusztulunk. Namost a hely az tök jól nézett ki, a felszolgáló csajon több smink volt, mint nekem valaha a fiókomban lesz, a kávé szörnyű volt, a tesóm dunsztosüvegben kapta a limonádéját, a bolognaink, carbonarank és penénk pedig olyan későn érkezett, hogy addigra már fotoszintetizálni is megtanultunk. De legalább megnéztünk egy focimeccset a frissen induló VB-ből, na meg megpihentünk.

Akkor még nem tudtuk, mennyire szükséges volt feltöltődnünk, mert a java és az eltévedés, valamint az imádkozás, hogy az autó túlélje az utat, csak akkor kezdődött. De erről a második részben.

Eddig mit szóltok az utunkhoz? Kíváncsiak vagytok esetleg későbbi élménybeszámolókra, és személyes helyzetekre is? Írjátok meg idelent kommentárban lécci, igen sokat segítene a véleményetek a blog irányát illetően. A második rész holnap érkezik, a következő tematikus blogbejegyzés pedig jövő vasárnap. Addig is kövessetek a Neverhood's Diary Facebook oldalán, Instán vagy Molyon, a legtöbb infót innen kaphatjátok.

Folyton úton levő bloggerinaölelés:

július 01, 2018 No comments

Blog Archive

Popular posts

Ennyiszer néztetek erre

Visitors

BlogLovin'