Az eljegyzési sztori ITT olvasható, ha esetleg valaki összekötné a kellemeset a hasznossal, és rohadt sokat olvasna elalvás előtt.

Szóóóval igen, július 31-én, majdnem 4 hónappal a lánykérés után össze is házasodtunk. Hogy stresszes volt e a szervezés? ÁÁÁÁ, dehogy. Olyan lett, amilyet kislány korom óta elképzeltem? ÁÁÁÁ, dehogy. Végigsírtam-e viszont az egészet? ÁÁÁÁÁÁÁ, dehogy.

Hogy miért ilyen gyorsan? 

Egyrészt nem volt kedvünk várni, szerintem a tavalyi év mindenkinek megmutatta, hogy 1-2 éves tervezgetések bármikor a kukában landolhatnak. Másrészt mi sem vagyunk naívak, az otthonteremtési támogatásokkal azért szeretnénk élni, mert tudjuk, hogy önerőből ehhez isteni csoda kellene, hogy bármi is a sajátunk legyen. Harmadrészt beszélgetünk a családalapításról, reméljük 3 éves tervbe bele fog férni, viszont ha most elhúztuk volna a polgárit, akkor minden tolódott volna tovább. Így hát úgy döntöttünk, hogy a polgárit letudjuk, és majd valamikor 1-2 év múlva a lagzit. (hogy ez végül miért nem lesz így, azt vagy ebben, vagy a következő részben kifejtem)

Na de honnan is indul az egész sztori: valahonnan június közepétől, mivelhogy kérem alássan én kijelentettem, hogy nem akarok az esküvővel foglalkozni, amíg nincs meg az Msc záróvizsga (ennek is van sztorija, az meg ITT olvasható). Így persze anyám és anyósom legnagyobb örömére kb. egy hónapot adtam mindenkinek a szervezéshez. Amit fixen tudtunk, hogy Július 31-én Szegeden a Városháza dísztermében lesz meg az írásbeli/szóbeli, majd utána a határ túloldalán, Vajdaságban, a szülőfalunkban lesz a partitájm. (Ez logisztikailag aztán okozott necces helyzeteket, de erről később) Azt tegyük hozzá, hogy mi szűk családi körben megtartott polgárit szerettünk volna, majd lagzit csak 1-2 év múlva tartani, ha összejön rá a mi pénzünk N-nel és akkor lett volna a nagy banzáj.

Nos, a szűk családi kör az én részemről össze is jött, azt viszont nem kalkuláltuk bele az egyenletbe, hogy N-ék részéről a szűk családi kör tényleg alsó hangon 50 fő. Élnek a nagyszülei, nagynénik, unokatestvérek mind a szülőfalunkban laknak, míg az én családomban már csak egy nagytata él, unokatestvér kevés van (azok sem azok, csak annak hívjuk egymást, mert együtt nőttünk fel), és a legtöbb rokon külföldön él. Szóval ez így már bonyolította a dolgokat. 

De csak ha ennyi lett volna. 

Valamikor a szervezés elején kitaláltuk, hogy milyen vagány lenne, ha a család jönne ebédre, a haverjaink meg csak estére, és akkor tolnánk egy mini bulit. Ez azt eredményezte, hogy volt egy pont az este folyamán, mikor a rokonok  + haverok keveredtek, és közel 100-an voltunk az 50 fő befogadására képes teremben. 

Ó, igen, a terem. Ahahahaha. Bocsánat, ha csapongok, a végére minden össze fog állni, becsszó, csak a fontos alappilléreket muszáj gyorsan az elején tisztáznom. Szóóóval, a terem. Már április 1.-e óta tudtuk, hogy a helyi vadászházban lesz, ingyen elkaptuk, rokoné, juhu, nem  is volt vele gondunk. A fából készült külső termet gyönyörű fenyőerdő veszi körbe, élünk-halunk az erdőkért, én kifejezetten a fenyőért, azért lett erdőben is a lánykérés, stb. Egészen július 1.-ig volt ez a helyszínünk, amikor is 30 nappal az esküvő előtt kiderült, mégsem tudjuk elkapni a termet. 30 nappal!!!!!És szerintetetek egy 5000 fős faluban vajon hány esküvőre alkalmas terem van, abból is hány szabad a szezon közepén? Na ott azért kijött belőlem is a bridezilla. 

Lényeg a lényeg, másnap délelőtt sűrű telefonálgatással, szép mosolygással és remek kapcsolatokkal megszereztük azt, ahol végül volt. (ITT megtekinthető a helyszín, ha valaki esetleg határmenti, kis esküvőbe gondolkodik).

A tanuk kiléte: Számomra egyértelmű volt egész életemben, hogy a bátyám lesz a tanum, ez sokkal előbb meg volt, mint hogy bárki férj-esélyes megjelent volna a perifériámban. A bátyám a legnagyobb támogatom, a legnagyobb védelmezőm, és az egyik legfontosabb ember az életemben. A lánykérésen is ott volt, és ahogy az ottani izgalmak lementek, egyből fordultam felé, és felkértem, hogy álljon mögöttem ezen a csodás napon (is). Először meglepődött és meghatódott, de mondtam neki, hogy erről beszéltünk már és szerintem akkora meglepetést nem okoztam. A barátnője pedig mellette állva mosolygott, akinek utólag szintén rengeteget köszönhetek, mert bár külön "posztja" nem volt, szó nélkül az egész esküvő alatt ott volt, sőt már a készülésnél is, így jött-ment, pakolt, segített, ahol csak tudott. A bátyám pedig bár nem kapott tipikus "tanus" feladatokat, fiú lévén pedig a lánybúcsú megszervezése nem rá terhelődött, mégis nagyon odatette magát, tosztot is mondott, a vendégeket is terelte, mindent is csinált, szóval nagyon profi kis "nászpár" voltak. 

N esetében nem ment ilyen könnyen a dolog. A keresztapja nem tudott hazajönni külföldről, így új opció után kellett kutatnunk. Sok estét átbeszéltünk, hogy ki lenne méltó barát, aki valóban támogatni és segíteni tudja őt a nagy napon, mivel rengeteg közeli és/vagy gyerekkori barátja van. Végül a volt kollégiumi szobatársát kérte fel, amit maximálisan támogattam, valóban ő volt a legtökéletesebb a "pozícióra". Sok hülyeséget csináltak végig együtt, de bármikor gond volt, éjszaka közepén is bármikor hívhattuk, egyből, szó nélkül jött segíteni. Szóval a tanu dologgal gyorsan megvoltunk. 

Fotós: ha valami még a fontossági listám legtetején volt, az a fotós. Másodállásban fotósként tudom, milyen a jó fotós, és tudom, milyen a rossz, én is voltam már esküvőt, lagzit, párost, stb. fotózni, tudom, mire kell odafigyelni, mi a normális árkategória, és így tovább. Amint májusban fixáltuk az esküvő időpontját, azonnal előszedtem azokat a fotósokat, akiknek a stílusa tetszik és még ismerem is őket. Akit nagyon szerettem volna, az július 31-én már duplán nem volt elérhető, a második személy szintén, a harmadiknak nem tetszett az ajánlata, a negyedik pedig nyert végül, mivel ismertem is, és tudtam, hogy az elsővel együtt dolgozott egy szezont, így tud hasonló minőséget produkálni. Mondjuk este már odajött hozzám szép szemekkel, hogy eltehetné-e már a kamerát, mert jó pár sör után nem bízik magában annyira, hogy fogja, de erre már legyintettem. Egész napos munkáért nagyon keveset kért, azt is utólagos kifizetéssel, és sok képet is kaptunk, így nincs rossz szavam. 

Az anyakönyvvezető: Ezt egy óriási szerencsének és egy kedves volt kolléganőmnek köszönhetem, ugyanis nem csak úgy egy anyakönyvvezetőnk volt hanem A NAGYBETŰS istenkirály anyakönyvvezető. Nem ez a fő munkaköre, csak besegít, viszont gyönyörű orgánummal rendelkezik, és ugyanilyen gyönyörű ceremóniát rittyentett az esküvőnk mellé. Utólag mindenki agyonra dícsérte, és bárkivel beszéltem (még fiúk is) mondták, hogy megkönnyezték az egészet, ők ilyen szép esküvői ceremónián még nem voltak. Azt tegyük azért hozzá a történethez, hogy túl nagy nem volt a léc sem, mégis triplán meg lett ugorva, ugyanis az otthoni "ceremóniamester" katasztrófális, engem a hideg ráz tőle, lényegében ez is egy indok volt, hogy miért NEM otthon házasodunk. Szóval ha Szeged környékiek vagytok, maximálisan ajánlom Antal Anikót, egy tündér és tényleg feledhetetlenné tette az esküvőnket. 

A dekor: tudtam, és ragaszkodtam is ahhoz, hogy DIY (do it yourself) csináljuk meg, egyrészt mert fizetni sem akartam érte, másrészt azt sem akartam, hogy megannyi szépséges virágot kinyírjanak csak egy napért. Tudomtudom, ha nem nálam, akkor majd a Mészáros-Várkonyi lakodalomban, de ehhez az is hozzátartozik, hogy zöld témában gondolkodtunk, nekem pedig abból a borostyánzöld az egyik kedvenc színvilágom. Borostyánunk van amannyi, ráadásul a mamám házánál, így ezzel nőtt a jelentősége, ezen felül volt egy csodás pakoló - díszítő brigádunk is: a barátaink. Azt is fixen tudtam, hogy szeretném, ha az elhunyt nagyszüleink, rokonaink, barátaink, akik nagyon közel álltak hozzánk is megjelennének valamilyen formában (ez egyébként N-nek is meglepetés volt), így az otthoni könyvespolcom is kikerült a terembe, valamint égősorokat szerettem volna, mivel az is mindig nagyon tetszett másnál.

Ugyanitt körülbelül 100 méternyi égősor eladó :'D 

Illetve mivel van egy nyomtatott kép fétisem, vagyis szeretem a legtöbb képet előhívatni, így szintén N-t meglepve előhívattam újra gyerekkori képeket, valamint a családjálval, hasonlóan tettem a magam részéről is, majd a közös képeinket is kivittük, így ezt is beleszőttük a magunk kis világába. 
Ez volt a moodboard:

És ez lett a végeredmény:

A RUHA: Nos, igen, én nem akartam nagy ruhát elsőre, de anyum ragaszkodott hozzá, és HÁLA A MAGASSÁGOS ÚR ISTENNEK!!! Mert imádtam. Abszolútte nem ilyet képzeltem magamnak, soha, mindig csipkében láttam magam és csakis hosszú-ujjúban. Ebből lett a spagetti pántos és teljesen letisztult hófehér :D Ebben a témakörben lesz külön bejegyzés, mert na, mégiscsak lány vagyok, basszus, mindenhez van kommentárom, a felpróbált menyasszonyi ruhákról meg pláne. Úgyhogy erre majd visszatérünk. 

A gyűrűk: Nem akartunk gyűrűt, a szüleink ragaszkodtak hozzá, és igazából ez is tök vicces sztori lett a végére. Elmentünk ugyanis gyűrűket nézni, annyit tudtunk, hogy mivel fehérarany az eljegyzési gyűrűm, így a karikagyűrű esetén is ebben gondolkodunk. N-el egymástól teljesen független palettát nézegettünk és próbálgattunk, nem szerettünk volna a másik választásába beleszólni, viszont mikor meglettünk, akkor megmutattuk a másiknak a választottunkat, és le voltunk döbbenve: ugyanazt a fazont választottuk, de hogy így teljesen ugyanazt, csak ugye ő férfiként nagyobbat. Akkor is azt mondtuk, hogy ha ez nem jel, akkor nem tudjuk, mi az :D 

Csokor: hasonlóan a fenti "nemakarokvágottvirágot" téma kapcsán én nagyon elleneztem, hogy legyen csokrom, azonban anyum meg ugyanilyen hévvel ragaszkodott hozzá. Így megalkudtunk, hogy mivel kiskoromban voltak rózsaföldjeink és ő akkoriban másodállásban virágkötészkedett, így ő állítja össze a csokromat. Nagyon szép, letisztult mini csokor lett a végeredmény, ami így jelentőséggel is bírt a számomra. 

És hogy mik voltak a bakik? Mit csinálnék másképp? Mi az, amit megbántam? És hogy végül milyen események sorozata zajlott egyetlen nap alatt?

Ahogy beszélgetek emberekkel, úgy veszem észre, hogy  tavalyi év kimaradásai után 2021 másnak is brutálisan bepörgött. NA HÁT NEKEM IS! Nincs rá panaszom :D Már július van, jesuskrist. 

Aki régebb óta követ, körülbelül tudja N-nel a sztorinkat: ugyanabból a faluból származunk, szegről-végről mindig ismertük egymást, legalábbis tudtuk ki, kicsoda, de én mindig egy egoista, nagyszájú gyereknek képzeltem, ő meg hasonló szépeket gondolt szerintem rólam, vagy a fene se tudja :D Körülbelül 2012-ig visszatáncolhatunk az időben, amikor megkért elkezdett zaklatni, hogy szeretne új profilképet, én meg nem akartam vele egyedül találkozni, mert féltem tőle, meg úgy egyáltalán :D Népszerű volt, nagyszájú, karatézott, edzett, Beagle kutyát sétáltatott, isten tudja, mit csinált még, én meg a kövérségemet kompenzáltam ugyanolyan nagyszájúan, csak kevésbé népszerűen. Jött is velünk Tincs barátnőm, mert hát nehogymár én egyedül menjek vele találkozni, és letoltunk egy fotózást, ami amúgy vicces volt, mert ők ketten jól elszórakoztak, én meg pánikban voltam, mert nem bírtam ezt a N gyereket. ahahahahaha

Eltelt két év, mikor újra elkezdett írogatni egy téma kapcsán, ráadásul az évek alatt csak értünk személyileg, kávézni hívott. Én akkor kezdtem az egyetemet ami utólag nem volt épp egy jó év, elvoltam a magam kis világában, plusz nem akartam vele találkozni, hiszen addigra már nem kisfiú volt, hanem érett tinédzser és bizony volt híre a fickónak (utólag kiderült, hogy valóságalappal, de túlzással). Folyamatosan leráztam, és hiába mondják a csajok azóta is, hogy azért valljam be, imponált a dolog - nem, veszettül idegesített, mert akkoriban más tetszett (Daemon Black, Alex Fuentes,  Étienne St. Clair, Jace Wayland, és így tovább), és jó volt a kis komfortzónámban. Így többszöri elutasítás után éltük tovább az életünket. 

Majd jött az Erasmus, és mint a frissen kikelt tojás, úgy bukkant elő a boldogság az életemben - a saját szabadságom megismerése által. Imádtam az Erasmust, tudomtudom, milliószor írtam már róla a blogon is, tudjátok, hogy mennyire meghatározó pillanata volt az életemnek, a gondolkodásomnak és a jelenlegi életszemléletemnek. Hazaérve pedig pont ezért nem találtam a helyem. N meg vagy megérezte, vagy csak beletrafált (hál' istennek ilyen szerencsegyerek, bevonz dolgokat), de egy kurzus kapcsán ismét írogatni kezdett, mire már a körülöttem levőek is azt mondták, hogy mosmámennyémánelvelekávéznimemámostmámennyé és akkor én beadtam a derekam, és elmentem vele kávézni, amolyan "jólvan, legyünk túl rajta" hozzáállással. Ebből egy több, mint 3 órás beszélgetés lett úgy, hogy egyszer sem néztünk a telefonunkra, és mintha mindig is ismertük volna egymást. 

Persze a nagy rózsaszín köd után megjártunk pár hullámvasutat, míg elkötelezve egymás mellett kötöttünk ki, de abszolút nem bánjuk, sőt: poénkodtunk azzal mostanában, hogy lényegében akkor is együtt voltunk, csak közben másokkal is :DDDD Sokkal jobban megismertük egymást, a "miérteket", és az "azérteket", ez pedig lehet nem működött volna hosszútávon, ha kapcsolatban maradunk. 

Ugrok egyet a sztoriban, ha nem bánjátok, mert ti is és én is reggelig itt leszünk, ha nem haladok a nagy szóf*sással. Szóóóóval tavaly március elején, tökéletes érzékkel a koronára mitsemtekintve összeköltöztünk, négy nap múlva elmentünk Londonba évfordulózni, majd még öt napra rá beütött a cirkusz, lezárták a határokat, engem offoltak melóból, N pedig megtapasztalta a digitális oktatást elsőkézből úgy, hogy pont szülinapja is volt (Halak a szentem, ha ez bárki spirinek mond valamit, jóslatokat várok :D). Szóval ha azt mondom, hogy ránkömlött a kakieső, akkor nem hazudok, de azt is tudom, hogy alig van ember, akire nem zúdúlt még hasonló rekord mennyiség ebben a tomboló kakiviharban. 

A legrosszabb a határlezárás volt, mivel Szerbia se ki-se be kártyát húzott, a családjaink pedig pont a határ másik felén élnek. Nem mehettünk haza, ők nem jöhettek hozzánk, egymásra lettünk utalva úgy, hogy foggggalmunk nem volt, mikor lesz ennek a cécónak vége. május közepén lett  Utólag mindenki úgy véli, hogy ha ezt kibírtuk így, meg az egész tavalyi évet, hogy egy csomó utazásunk törlődött, hogy egy kis erkélytelen lakásban sinylődtünk konkrétan munka nélkül, és mégis jobban szeretjük egymást, mint bármikor korábban, akkor tényleg megérdemeljük egymást a szó pozitív értelmében. 

Most már odaérek a lényeghez, ígérem.

Március végén kezdtek nyílni a határok nyugatra ilyen-olyan papírokkal, mi meghívást kaptuk Bécsbe, és foggal-körömmel kapaszkodtunk bele, hogy márpedig mi megyünk, mert nem bírjuk már ezt a bezártságot mentálisan itthon. Fullosan rákoncentráltam, és N is mindent intézett, nagyon erőltette, hogy menjünk, sűrűn emlegette a kedvenc helyét, hogy oda is kimegyünk, az nem maradhat ki, stb. Ismerem már, és szerencsére hülye se vagyok, tudtam, hogy készül valamire :D Egy héttel a bécsi út előtt jártunk (spoiler: nem mentünk végül), mikor az apja felhívta, hogy másnap estére haza tudna-e menni valamiért, már nem emlékszem, így N másnap hazament, én pedig tervszerint csütörtökön követtem, mivel utána pont húsvétot írtunk.

Mivel hosszúhétvége előtt álltunk, így a fiúk kitalálták, hogy csütörtök estére legyen buli, de menjünk le az erdőbe, mert ott még sose voltunk, vannak kint padok, milyen buli lenne. Bár imádom az utcánk végén lévő erdőt, és mindig is ott képzeltem el az esküvőmet, abszolútte nem értettem, minek akarunk lemenni partizni, mikor sose voltunk egyébként, de úgy voltam vele, hogy ez N spontaneitása, vannak ilyen dolgai. 

A csütörtöki hazamenetel is extrább lett, mert az egyik haverunkkal tudtam hazamenni, így kényelmesen hazaértem, tök jó volt.

Vacsi, majd hajmosás, és kezdődött a cirkusz: anyám elkezdte mondogatni, hogy de öltözzek ki, de öltözzek ki, de sminkeljek ki, de nézzek már ki valahogy. Ezt sűrűn elszoktuk játszani, de most nagyon erőltette, én meg egyáltalán nem értettem, hogy az erdőbe MINEK? Közben egy csapat haver már odaértek elénk, engem vártak, mert megbeszéltük, hogy együtt megyünk le, de én brutális csúszásban voltam idővel, szóval durrogott a Messenger, hogy haladjakmár :D 
Nagy nehezen elindultunk, én folyamatosan azt magyaráztam, hogy nem értem, N mi az istenért akar az erdőben partizni, összeesznek a szúnyogok, tele van migránssal (éljen a déli határszakasz jeeee), sötét van, MINEK MEGYÜNK??? 

Leértünk az erdőbe, és nekem még akkor sem tűnt fel semmi. Elmentünk a tavak mellett, majd fel a lejtőn, és ott láttam meg N-t egy jobbra kanyarodó ösvényen.

Meg mellette egy csomó haverunkat, akik Szegeden kellett volna, hogy tartózkodjanak. Majd megláttam jobbra a tesómat és a barátnőjét, akiknek BIZTOSAN Szegeden kellett volna lenniük, majd megláttam Tincs-et, akit meg több, mint egy éve nem láttam!!!! Ott álltak mind félkörben, Norbi középen, mécsesekkel körülvéve, valahonnan szólt Ed Sheerantól az I see a fire, és én még ekkor sem értettem, hogy mi történik. Majdnem hátrafordultam egy sráchoz, hogy "Kit avatunk cserkésszé??"

Nem avattunk cserkésszé senkit. 

Éppenséggel megkérték a kezem. 

Amiből nem emlékszem semmire :DDDDDD

Én nem tudom, mások hogy tudják még a monológot is visszamondani, amit lánykéréskor kaptak, nekem semmi nincs meg belőle. Pontosabban hála a videóknak, amit a társaság telefonjai rögzítettek, megvan az egész, de az én agyam kifüstölt még az elején, mikor odamentem N-t megölelni. 
Ami még viccesebb, N sem emlékszik magától, hogy mit mondott, rögtönzött :D De szép volt, mert sírtunk :D 

Miután letérdelt, és megkérdezte, hogy megtisztelném-e azzal, hogy hozzámegyek, én meg jó bőgve háromszoros igent mondtam neki és kiörültük magunkat, én instant mentem tesómat megölelni - na mi nem vagyunk ölelkezős család, úgyhogy meg volt lepődve, de nem baj. Majd így sorban mindenkit. 4 évvel ezelőtt, mikor még csak a semmibe beszéltünk, mondtam N-nek, hogy szerintem gáz, ha valaki tömegek előtt kéri meg egy lány kezét. 

Négy évvel később elmondhatom, hogy a világ egyik legkirályabb dolga, ha olyanok előtt kérnek meg, akik veled együtt örülnek és szeretnek titeket. 

Az egész után tényleg elmentünk bulizni :D De szerencsére nem az erdőben, hanem mint kiderült, a fiúk egész nap pakoltak és boltoltak, hogy egy epic, brutálisan jó eljegyzési parti kerekedjen ki a dologból. Röhögtek, hogy lényegében ha igent mondok, jövünk bulizni, ha nemet, akkor csak ők :D :D :D

N szerint tesómon állt vagy bukott a dolog, mivel tudja, milyen nagy szövetségesei vagyunk egymásnak, és mondta, hogy ha ő nem tud hazajönni, vagy valami van, akkor off az egésznek. Tesamesám viszont nem az a messengeren visszaírogatós típus, szóval N szerda délben már idegesen felhívta, hogy adjon már választ, memosmáme'. Tesóm nem ért volna épp rá, de konkrétan közölte, hogy lekakkantja a dolgát, a húga lánykérése fontosabb, hazajön. 

Gyűrű is egy nap alatt lett, ehhez anyósi instrukció volt szükséges: anyám oldaláról a gyűrűméret, anyós oldaláról a dizájn. Szerencsére N-nek korábban már mutogattam elképzeléseket, és tartotta magát hozzá, egyszerűen tökéletes lett (ez is).

Mint kiderült, további gyenge láncszem volt leendő sogórnőm, aki szintén jött le velünk az erdőbe, és utólag visszagondolva valahogy a fiúk egyszer sem engedték a közelembe. Mint elmondták, nagyon izgatott volt és látszódott is rajta, féltek, hogy idő előtt rájövök, hogy miért is megyünk le a naplementében az erdőbe. 

Egy szó, mint száz, CSODÁLATOS VOLT AZ EGÉSZ NAP! És ami azt illeti, az egész menyasszonylétet nagyon élem, kicsit még sajnálom is, hogy pár hét múlva esküvő, és csak eddig tartott. Imádtam a lánykérés minden pillanatát (amire emlékszem belőle, azt még inkább), azt, hogy a barátaink, rokonaink ott voltak, azt, hogy N elkért a szüleimtől, és hogy az ő szülei is sírva hívtak fel gratulálni. 

Ha visszamehetnék öt évet az időben, akkor sem mondanám meg az akkori énemnek, hogy mi vár rá. Örülök a mélységeknek, és a magaslatoknak, mert ezek hoztak ideáig: hogy legyen egy néha kicsit fura, néha kicsit drámai, de pontosan ettől fantasztikus leendő férjem (na ehhez hozzá kell majd szokni), és egy ilyen életünk, amiben folyamatosan építjük egymást és a közös dolgainkat. Szóval HEPPINESSZ OVERLÓD, ez volt az én epic eljegyzési sztorim Április 1.-én, bolondok napján. 

Csók a családnak, főleg ha idáig eljutottál az olvasásban: