Neverhood's Diary



Nos hát igen, úgy néz ki, továbbra sem tudok leszállni az influencer-problémás vonatról, ami egyébként számomra is teljesen érthetetlen, mert ennyi ideig nem szoktam haragudni senkire. Most meg itt egy "népcsoport" és tessék, egy éve zsörtölődök miattuk. 

Más az, ha valaki olyan van hatalmon, aki ért a szakmájához, vagy tanulta, vagy simán jól helyezkedett az életben (khm khm politika), a gond viszont az, hogy jelenleg a világon a legnagyobb hatalmon levő emberek átlag életkora nincs szerintem 18 közelében sem. Ez pedig hölgyeim és uraim: ultragáz. Nem akarok "bezzeg ezek a mai fiatalok"-ozni, ne legyen félreértés, de nem igaz, hogy csak az én szememet szúrják agyonfilterezett, agyonszponzorált dolgok, amiket a követők full bekajálnak, és ezzel a kapitalizmus modernkori valóságát elevenítik meg. Van néhány kategória, akiket kifejezetten gyűlölök - és vannak kivételek ezekben az archetípusokban, akiket csak megtapsolni tudok, amiért királyul és értékelhetően végzik a "feladatukat". 

Avagy a Leiner Laura-fanok után most magamra haragítok egy újabb adag társadalmicsoportot. Juppi!!

5. A kiégett celeb, aki bármibe kapaszkodik

Gondolom nem kell különösebben ecsetelnem: az égvilágon semmihez nem ért, volt pár jó éve a tévében, de sajnos a napi betevőért csak nem akar minimálbérért munkába állni, mint a társadalom nagy része manapság - nem, ő szponzorál mindent, amit csak ér, a leggagyibb képekkel, videókkal és szövegekkel. Annyira szponzorál mindent, hogy bár ő a már közelében sincs a 30 életévnek sem (értsd: inkább X generáció, vagy az Y-ont kapargatja), de a gyereke úgyis tuti jó szponzifelület lesz, hát néha ő is beúszhat a képbe, csak hozza a pénzt. Felismerhető jegyei, hogy abszolúte nincs #reklám #ad nélküli tartalma, és akkor is konkrétan a követő arcába van tolva "teljesen szolidan". Viszont ő celeb, ő híres ember, naná, hogy a követőinek jó ez a tartalom, hát ő olyan híres, tőle úgyis megveszik, hát fiatalos termékeket reklámoz kéremszépen, olyan fiatalos, mint a követői #mindenkiannyiamennyinekérzimagát #foreveryoung #iamnotlikaregularmomiamacoolmom
 viccen kívül lenne pár ember, akire ráférne egy nagy adag pszichólógus

4. A "l*szarom a tájat, csak a kép legyen jó"

Tavaly (2019 mintha csak tegnap lett volna) emlékszem, hogy szinte egyszerre küldtünk tesómmal egymásnak egy cikket, ami arról szólt, hogy a kis instacelebek tönkrevágtak egy pipacsmezőt (na meg persze egy csomó más virágot) az USA-ban a dél-kaliforniai Walker kanyonban, mert ritka természeti csodaként NANÁ, HOGY BELE KELL FEKÜDNI EGY SZÁL TANGÁBAN, UGYEBÁR??????? Ja, igen, szóval ez egy érzékeny téma, bocsánat. Ugyanez a helyzet Pripjaty-al, amit csak ugye több ezer családnak kellett elhagynia egyik napról a másikra, és teljesen helyénvaló, hogy ott pózerkodj a szuper Gucci pulóveredben, mint aki minden világ főnöke. De minek külföldre menni, hiszen itthon csak úgy virágzik a kontent-láz, tök lényegtelen, hogy a mögötted levő épület miként funkcionál, mi a történelmileg fontos alapja, a lényeg, hogy a szponzi dobozos kávét megfelelő szögben tartva az új Zarás kabátodban tartsd az instaférjednek-feleségednek, aki magából viccet csinálva lő 40 képet, hogy aztán egyet agyonszerkessz. #gyönyörűatáj #imádomeztavárost #lenyűgözőépületek #vegyélkávét 
A kultúra hanyatlását egyébként nem a közösségi médiákra fogom, ne legyen félreértés - de igen kevés ember küzd érte. Nekik persze jár a tisztelet-tapsi! :) 

3. Az álomvilágban élő nagyokos

Ha olvastátok korábban EZT  a bejegyzésem, akkor tudjátok, hogy ezt még annó elneveztem Zoellizmusnak. Milyen koronavírus? Milyen harmadik világháború? Milyen politikai válságok? Milyen brexit? Milyen társadalmi problémák? Ugyan. A világ szép, a világ jó, a világ csak szép ruhákból és tökéletes flatlayekből áll - illetve persze mert most épp trend, egy kis zero waste-ből, amit kimaxol a vászonszatyor használattal, és ő mekkora király. (btw anyám mindig azzal dobálózik, hogy ő nem tudja, mi az a zero waste, de már 30 éve vászontáskával járkál és mindig hülyének nézték. Bocsi, témaváltás). Neki ha van is gondja, a pozitív gondolatokkal MINDENT meg lehet oldani, ha valaki beszól, az csak "írigy", mindenki éljen úgy, ahogy akar (ahapersze), mindenki szabad (ahapersze), mindenki legyen önmaga (nemkommentálom) és ha önmagad vagy, minden jól fog menni, minden sikerülni fog (ahapersze). Közben persze legalább 25 képet csinál magáról a tükör előtt, mielőtt kiteszi, vagy három képszerkesztőn keresztül megy, mielőtt posztol egyet. Tipikus jellemzője, hogy az egyén konkrétan a négy fal között él, ha ki is megy valamerre, arról tuti lesz 50 kép, hogy legyen bizonyíték - ő bizony éli az életét. Közben meg egész nap a szobájában ülve várja a csodát, és büdösül fogalma sincs a világ történéseiről. Kíváncsi vagyok, hogy például a hiteltartozásodon mennyire segítene egy pozitív gondolkodásmód, mennyire tudod kifizetni a pozitív nagyokos gondolataiddal a vízvezetékszerelőt, aki épp megmentette a fürdőszobádat a totális elúszástól,  vagy az egész nap utcán kolduló nő mennyire tudja pozitív gondolatok segítségével megetetni otthon a gyerekeit. #positivthinkingonly #happyday #lovemylife
Nekem nem azzal van gondom, hogy valaki pozitív hozzáállású. Nekem azzal, ha valaki buta és naiv is egyben, ezt maximálisan reklámozza, ezzel pedig a több ezres követőtábora is képes azonosulni. 


2.A testével eladni próbáló

Megvan nektek is a kép, hogy egy nyakig feltolt dekoltázs és egy tökéletes sminkben, hajban parádézó hölgy a kezében tart egy bizonyos italmárkát, és közben a leírásban komoly, szentimentális szöveget ír, hogy ő bizony mennyire szereti a hétköznapjaiban pár percre kikapcsolni az agyát ezzel a bizonyos üdítővel, ugye? Vagy másik esetben egy falat semmiben igencsak szexuális túlfűtöttséggel teli pózba vágva egy random macskakaját tart? Esetleg ha maga a bálványunk már nem elég önmgaában, akkor a párjával egy hűderomi képen smárolnak, köztük pedig egy - amúgy elég drága - mentolos cukorkát tart, mert persze én is csak nyílt termékelhelyezéssel smárolok a párommal. A kedvencem egyébként abszolút az, mikor egy brutálprofi, egész napos rákészüléssel (és vélhetően stábbal) készült médiaterméken egy teljesen oda nem illő mosópor vagy láncfűrész van odab*szva az egészbe, és így próbálnak influenszálni a követőkre. Számomra amúgy ez már a röhejes kategória, mert:
a) alapból a követőtáborod átlag életkora alig 20, melyiknek kellene egy láncfűrész? JA, hogy Supreme-s, aha, így máris több értelme van semmi. 
b) Vélhetően az életedben nem láttál még láncfűrésszel dolgozó munkást sem, te meg pláne nem tartottál a kezedben, lévén, letörne a háromnaponta újraépített műkörmöd. TELJESEN HITELES, hogy eladnád azt a cuccos. #sponsored #influencer #ad #beauty

1. A család. 

Számomra ez a kategória, ami már nem hogy idegesítő, de kifejezetten undorító. Anya(apa)-blogok mindig voltak, mindig lesznek, a téma maga egyértelműen információkkal teli, így ezek megosztása is mindig jelen lesz. Ami már kicsit húzósabb, mikor nem csak információhalmazokat oszt meg valaki, hanem konkrétan tanácsokat oszt és megmondja a tutit. A legszebb pedig az a médiatermék, mikor a komplett család szponzorfelületté válik. Mert az egy dolog, hogy az illető személy SAJÁT arcát/testét adja valamihez - de ebbe belerángatni a gyerekedet, férjedet, nagymamát, rokont, bárkit, és előadni, hogy ti milyen csudiszupi, gondtalan család vagytok... na hagyjukmár. Tudom, hogy egyre élezettebb téma a gyermekek jogai a különböző platformokon, soha nem is lesz ezzel kapcsolatban egyöntetű döntés, de egyszerűen borzalmas látni, mikor a teljesen magatehetetlen,  alig 1 éves csupabűbáj gyerek mellé odab*sznak egy szponzor szépségterméket (a pelenkára is felháborodnék, de azért logikusabbnak érzem) és hozzácsapnak egy nagy prédikációt a szülés utáni szépségápolásról, és bámm, dől a szponzipénz. 
Biztos olyannak tűnők, mint aki megveti a #ad dolgokat. Nem. Az, hogy ki hogy keresi a napi betevőt, az mindenkinek a saját dolga. Főleg hozzátehetjük, hogy egy "otthonülő" anyukának bármikor jól jön a fizetéskiegészítés. Az égvilágon senkit nem tudok elítélni azzal kapcsolatban, hogy mit művel a pénzéért, amiből megél. Ami viszont piszkálja a csőröm, az a tény, hogy valaki hatalmas követőbázist épít ki magának és ezáltal olyan hatalomhoz jut, amellyel vigyáznia kellene - de nem tud és nem is akar. Namost ha egy anyuka kipakolja a gyerekét mindehova, az nekem egy elítélt dolog - másnak viszont követendő példa lesz, így pedig sikeresen felnevelünk egy olyan generációt, akik huszonév múlva a saját sz*rospelenkás képüket látják vissza nem csak a szüleik platformján - de a jó kis pedofil darkweben is. Tudom, milyen rohadt nehéz nem kitenni egy cukimuki felvételt egy vigyorgó gyermekről - viszont megvan ennek a helye és módja. És az nem az 50 ezres követőtáborod (vagy külföldiek esetében milliós követő vagy feliratkozó) elé való kipakolás. Ha gyereked van, legyen gyereked - ne pedig egy eladni való terméked.
#family #momblog #cutebaby #welcomeintheworld
(btw meg kell említenem egy jó példát is erre, aki részben elgondolkodtatott erről a bejegyzésről, még ha nem is tud róla: @smejka_ az egyik legjobb példa arra, hogy tudjuk, van kisbébója, mégsincs róla egy konkrét kép vagy szponzi sem. Ettől függetlenül mégis tudja tolni a kismama kontentet, olyan őszintén, amit el is tudok hinni. Rajta kívül is vannak még hál' isten jó példaképek erre, de ezzel a témával majd egyszer külön is akarok foglalkozni.)


Igen, én is tudom, mennyire erősen kezdtem ezt az évet. Néha magamat is ledöbbentem vele, de annnnyira régóta értek már bennem ezek a gondolatok. Akinek nem inge, ne vegye magára, az sem biztos, hogy én egyáltalán jól látom ezt az egészet, lehet közölni ezt is, én teljesen nyitott vagyok új szemléletek megismerésére. Bárki tud kontraérvet a meglátásaimra: kérem, írja le és dumáljuk meg. Imádom az ilyen megosztó témákat, nem véletlen írok róluk.

El is engedem ezt a bejegyzést, had járja a maga útját. Én meg majd jövök söprögetni káoszt. 

Mindenkinek nagy ölelés, mert a múltkori pozitív (vissza)fogadtatás hihetetlenül jól esett és imádlak titeket.
Csóközön:
február 13, 2020 No comments
Úgy be voltam már zsongva, hogy írhassam azt, hogy 2020. Húsz-húsz. Nem az évet vártam, vagy a múlást, csak hogy ilyen menőn lehessen mondani, hogy húszhúsz van. 

Na, hát amúgy nem pont ennyi lenne csak az értelme ennek a bejegyzésnek. Igazából foggggggalmam sincs, mit akarok ebből a bejegyzésből kihozni. Rég jártunk már erre, rég írtam már bármit, és legfőképp - rég láttuk már egymást. Nem keresek kifogásokat, mert konkrétumok vannak, de mivel az utóbbi pár hónapban agyoncseszegettem saját magam, hogy miért nem írok már valami értelmeset, így jött ez. Hogy bakker, a saját agyi és lelki békém érdekében igencsak jó lenne, ha írnék, mielőtt még a körülöttem lévőeket csinálom ki. Így meg persze az olvasóimat csinálom ki a furcsa, gyakran értelmetlen bejegyzéseimmel, és mennyivel jobb már ez? :D 

Írjak a múltkor? Írjak a jövőbeli tervekről? Hmm, talán csak átfogóan, mert szerintem igenis adózok felétek annyi tisztelettel és szeretettel, hogy meséljek pár izgiséget. 

2018 júliusában kézhez kaptam a diplomámat, szeptemberében egy brutálpörgős boltban kezdtem dolgozni, konkrétan agyhalálig. Mivel a kis agysejtjeim sorvadtak, és nem igazán elégítette ki sikerélményeimet a kis helyecske, 2019 februárjában, majdhogynem utolsó pillanatban jelentkeztem az ELTE-re, emberi erőforrás tanácsadó mesterszakra - természetesen csak levelezőn, mert én Szegedet <3 el nem hagyom (és isten mentsen Pesttől. Bocsi a Pestiektől, majd egyszer elmesélem). Augusztusában felvettek, és azzal a lendülettel mondtam is fel a munkahelyemen. Pont az utolsó napomat töltöttem ott, mikor ismerősöm szólt, hogy náluk lenne meló, egy irodában, és jó lenne, ha most azonnal jönnék állásinterjúra, mert hétfőn már kezdeni kellene (szépséges csütörtöki napot írtunk akkor). Mint egy csövesbánat, elmentem melóból melóinterjúra, és valóban hétfőn kezdtem is egy gyakran stresszes, de csudajó közösségben, ahol igencsak használni kell az agyam, de pont ez volt a fontossági sorrendem elsődleges pontja. 

Ez nagyjából a vázlat, hogy hogy jutottunk el idáig. Közben persze éltem a közösségi mentes életet (a neverhoodsdiary oldalak konkrétan behaltak), utaztam tesómmal, távkapcsolatban éltünk párommal két hónapig (mert a kis szenya kiment nyárra Amerikába, egyem a szívét), rengeteg időt töltöttem a családommal, és lényegében tettem azt, amit a való életben kell: éltem. Insta nélkül is. 
Mert valahogy rohadtul nem hiányzik az, hogy kitegyek a kajámról sztoriba képet, vagy hogy HAUL-okat rendezzek. Már nem köt le. Nem látom értelmét, mert mindig úgy érzem, hogy minek érdekelne bárkit, hogy épp milyen latteartos kávét iszok, vagy feltegyem, hogy épp sétálok az utcán. Biztos mindenki másképp áll ehhez, sosem tagadtam a közösségi pozitív és negatív hatásait, egyszerűen csak arról van szó, hogy engem nem érdekelne a saját instasztorim, de nagyon képem se. Úgy tűnik, ez egy ilyen periódus nálam, lehet fél év múlva meg én leszek az instasztorik királynője. Ki tudja.
Nagyrészt azt hiszem az "infulencer" dolog váltotta ezt ki nálam. Hányok ettől a szótól, és magától a jelentésétől is. Besokaltam az instacelebektől, a tökéletes világtól és szponzorált tartalmaktól. Néztem őket, és mindig az volt bennem, hogy vajon nekem ez miért nem megy, vagy miért nincs annyi pénzem, hogy ilyen helyekre járkáljak, ilyet vegyek, stb, mikor úgy látszik, hogy ez az alapvető norma, csak nekem nem megy. K*rvára sok lett valahogy ez az egész. Utólag persze okos az ember, minek követtem egyáltalán ilyen személyeket, de akkor ott csak azt éreztem, hogy nekem ezt pihentetnem kell. Hogy ne csak azért csináljak képeket, hogy legyen mit felpakolni netre, hanem azért, hogy magamnak őrizhessem emlékként, és az életem későbbi szakaszán visszagondolhassak róla csodás pillanatokra.

A másik dolog, hogy elhittem magamról, hogy valaki vagyok, és vágytam arra, hogy én is kapjak ilyen-olyan dolgokat. Na most ez a legnagyobb hiba, amit egy blogger elkövethet: hogy azt hiszi, valaki. Úgy érzem, épp időben szálltam le erről a vonatról, és őszintén büszke vagyok rá, hogy léptem. Egy senki vagyok :D Egy egyszerű lány vagyok, aki néha kiereszti a gondolatait a nagyvilágban, de közel sem kell, hogy ezzel "hatással" legyek bárkire. Örülök, hogy van, aki olvassa ezeket, hogy tudunk csodás beszélgetéseket indítani egyes témákról, de véletlen sem akarok "influencer" lenni. Nem akarok tovább könyveket kapni, sem semmit, csak a magam életét szeretném élni és a saját gondolataimat a nagyvilágnak adni. Nem hiszem, hogy bármilyen jó tippet vagy tanácsot, vagy bármit kellene adnom kérdezetlenül, mert ugyan  ki lennék én, hogy ilyenekbe belemásszak? Blogolni akarok, írni, egyfajta naplót vezetni, és ha csak egy ember olvassa, vagy tíz, vagy száz, vagy épp senki, akkor is érezzem azt, hogy magamért csinálom. Blogolni akarok, nem hírnevet, ami az utóbbi időben globális mánia lett. 

Mi most a jelenem? Dolgozok, tanulok, sokat főzőcskézem, nagyon ráálltam egy ideje az egészséges életmódra, mert úgy érzem, a szervezetem eljutott abba a korba, mikor már igényli a normál kaját és a minimális napi sportot. Egyre jobban rákapok a zero waste-re, valahogy bekattantam rá, és apró lépésenként igyekszek változtatni, amennyire a lehetőségeim engedik. (Tisztában vagyok azzal, hogy globálisan cseszhetjük, nem 10 zerowaste ember fog csodát tenni, hanem a b*szott nagy gyáraknak, cégeknek kellene változtatni, de a pénz és a hatalom csodás dolgok.). Ráadásul pont ma reggel kaptam a hírt, hogy az albérletet, amiben lakom, eladták a fejünk fölül, szóval most SOS albérletkeresés is beindul (Szóval aki tud Szegeden olcsón, legalább másfél-két szobás lakást, az írjon már, köszipuszi). Továbbra is fotózok, ez a szenvedély nem múlt el, és végre december óta van időm újra olvasni is, ami viszont valami kegyetlenül abszurd módon kimaradt az elmúlt másfél évben. 

Egy szóval valamikor felnőtt lettem. Nem tudom mikor, nem tudom, hogy, de elég para. 

Tudom, hogy sokak szerint több értelme lenne tiszta lappal kezdeni, és egy új bloggal nyitni, de a fene bánja, a Neverhood's Diary egy napló, és a múltam naplója is egyben. Viszont nem fogok már tudni egyetemista posztokat írni, vagy recenziókat (brutálisan hálás vagyok a könyvkiadóknak a könyvekért, ne legyen félreértés), lévén, nem mozgok már ezekben a körökben. Ahogy annó többször leírtam, nincs értelme a "back to school" élményről bejegyzéssorozatokat csinálni augusztusonként, mert nem vagyok benne, most kicsit megint ugyanott tartunk. Pár nap múlva töltöm a 24-et, ijesztő ez már önmagában is, az élet egyszerre káosz és valahogy mégis egy működő tenger körülöttem (whoaaa, milyen hasonlat, figyeled, hogy visszatértem, tyű). Nem akarok azért bejegyzéseket írkálni, hogy minden héten kényszerből legyen. Lesz, amikor odajutok, lehet, hogy ez heti három, de az is lehet, hogy csak havi. Fene se tudja. 

Most itt vagyok, és tervezek itt lenni. Ennyit tudok jelenleg. 

És nem, továbbra sincs egy Leiner Laura-témájú bejegyzés alatt sem PDF formátum. ;) 

Köszönöm nektek, hogy van miért igazán itt lennem. 
Csibeölelős: 
u.i: Kicsit kijöttem a blogszerkesztés technikai gyakorlatából, azért ilyen csúnya jelenleg a blog, de igyekszem nagyon helyrehozni szegényt. :D  
január 22, 2020 1 comments
Lehet, hogy eltűntem, lehet, hogy oka van annak, amiért nincsenek bejegyzések... De komolyan azt hittétek, hogy LL kritika nélkül maradtok? ;)

Előre szólok minden LL fanatikusnak, hogy NINCS PDF letöltés a bejegyzésen belül, NEM TUDOM, honnan lehet letölteni, és NEM, nem fogom vissza magam, mikor ezen sorozat utolsó kötetét könyörtelenül kivesézem, mert JÉZUS ATYÁM, VAN MIT. Ha fanatikusan imádod Leiner Laurát, akkor ez a bejegyzés nem neked való. 

Spoilerek jönnek dögivel, lévén, ez egy sorozat harmadik része, és mert ezzel együtt az egyik leggyengébb is, így kénytelen vagyok mindent jól megkommentárolni is, szóval bocseszcsocsesz, szintén ne olvasd tovább, ha a könyv még nem került a közeledbe. Az előző részekről a véleményem ITT és ITT olvasható.


Aki esetleg mégsem olvasta eddig az IOV sorozatot, annak gyorstalpaló: Van egy Hannánk, aki túl korán elvesztette az édesanyját, az apjával él, és ő az egyetlen, akinek intelligenciája van ebben a sorozatban (mert mindenki más agyatlannak lett megírva. Mindegy.). Elküldik egy táborba, ahol iskolák versenyeznek egymással, ott beszerelmesedik, meg lesznek ellenségei és bár eleinte sz*rik bele az egészbe, most, a harmadik könyvre ott tartunk, hogy meg akarja nyerni az iskolájának a műanyag trófeát.
Vajon megnyeri? Vajon a pasit is megtartja majd? Vajon az ellensége elnyeri méltó büntetését? Vajon ő lesz a legnagyobb sztár a sztoriban? Fhú, teljes rejtély és izgalom egy kissé sem klisés végkimenetellel, áhhh uuuuugyan.

Isten látja lelkem, imádtam az első részt. Komolyan, olvassátok vissza az akkori bejegyzésem, a legerősebb, legfelnőttesebb LL sorozatnak tituláltam, felültetem én is az imádom-vonatra. A másodiknál már megzuhant a dolog, de akkor legyintettem, hogy nem baj, szokás szerint mindig a második rész a leggyengébb, nincs itt gond, jó lesz ez.

Aztarohadt, mekkorát tévedtem.
Hol is kezdjem?

Hanna sajnálni való szitujából egy halálunalmas, életkedvet teljesen elvevő helyzetbe jutottunk, mely esetén TOVÁBBRA IS ÉRTEM, hogy neki miért rossz, nem vagyok szívtelen, sőt, brutál empatikus személyiségem van, de bakker 9 komplett oldalt átlapoztam (133-142-ig), mert nem voltam kíváncsi még egy önsajnáltató emlékre, ami az édesanyjához fűzi. Az első könyvből is értettük, hogy mennyire rossz neki, szerintem nem felejtettük el a harmadikra sem, egyszerűen nem értem, miért kell egy amúgy jó hangulatú könyvet néha ennyire lehúzni. Plusz az, hogy kiakad, mert az anyját nem jöttek látogatni ismerősök, és hogy milyen köcsögök az emberek, amiért egyszer kitesznek Facebookra egy idézetet emlékül, és mernek tovább élni, hát tényleg, hogy gondolják ezt a 10 éve nem látott rokonok, enyjebenyje. Ja meg persze aki netezik, és nem a szüleivel, szeretteivel tölti a napjának 24 óráját, az milyen szégyenteljes már, a net fúj, instagramra posztolók meg a TikTokosok  süllyedjenek el, hogy nem szégyellik magukat, tényleg. A másik problémám Hannával, - ami egyébként nem az ő hibája, lévén, így lett megírva - hogy ő a szentatyaúristen. Az előző köteteknél ez nem tűnt fel, de itt csak neki van agya, és ő bumm egyből tudja, hogy mi a feladat a SEMMIBŐL, mindenki más meg "fhuuu, Hanna, de király vagy, whooo". Hagyjuk már.

Máté egy vérbeli köcsög lett, ő maradt a saját szintjén, kellett is egy gonosz, mondjuk 1-2 meglepő fordulat neki volt köszönhető, viszont tetszett, hogy a végére Disney meséhez méltóan megkapta méltó büntetését, és persze a többiek elfordulását, mert ugye a gonosz mindig veszít, csak a szeretet győzhet, blablabla, egyéb klisé. 

Kornélnak már nem igazán volt jelentősége ebben a kötetben, és ami azt illeti, ez fel tudom hozni piros pontnak az írónőnek, hogy a szerelmi szálat kiszedte a fő sztoriból már a közepén, hiszen elsősorban ez verseny, nem pedig romantikus kötet. Ott volt, szép volt, cuki Kornélos volt a maga módján, de az se tűnt volna fel, ha nincs megemlítve sem. 

Volt egyáltalán más lényeges szereplő ebben a könyvben? Hmm. Említhetem az aranycsapatot, akik kiesésére kíváncsi voltam, és mondjuk whao, meg is lepődtem, egy jó kis csavar volt a sztoriban. Említhetem a kocka zöldeket, akik jöhettek volna sokkal korábban, mert rengeteget röhögtem a történetszálaikon, őket tényleg jó ötlet volt beleírni a könyvbe, maximálisan hozták a hangulatot, ráadásul intelligensen, nem olyan tipikus bugyuta LL humorral (mondjuk a viccek nagy része stand up-osoktól meg netről van, de ez itt nem fontos). Említhetem a hiperaktív Kocsis igazgatót, aki elhivatottsága, mániája és egyébként teljesen bátran felvállalt természete szerintem lenyűgöző. Mert basszus, lehet, hogy egy fura mániás öregember, de teljes testtel és lélekkel kiállt az Iskolák Országos Versenye mellett, tiszte Instaceleb lett, és hitt abban, hogy ez a műanyag ázsia centerben vett kupa az övé lehet. Még Titanilla is feléledt a végére, habár szerintem benne sokkal több potenciál volt annál, mint ami folyamatosan volt - a nagy semmi. 
A feladatok kissé jobbak voltak a második rész unalmas, semmitmondó sportnapjainál, csak mondjuk rohadtul bosszantó volt a már említett "Hanna mindent egyből tud" sztori, és teljesen elvette az izgalmat arról, hogy vajon mennyire nézték be a feladványkulcsot korábban. A legnagyobb meglepetés számomra az arany csapat kiesését okozó "feladat" volt (bocs, ha valakinek összetöröm az álmát, miszerint az arany csapat a végsőkig ott van), számomra az egyik legemlékezetesebb csavar az egész sorozatban. Meg persze említést kell tennünk az utolsó, mindent eldöntő feladatról, ami egyáltalán nem volt reális, még ha az írónő Hannával azt is mondatja, hogy de. Viszont jó volt, izgi volt, meg piszkosul kiszámítható is, de a lényeg a lényeg, hogy túl vagyunk rajta és mindenki mehetett haza a kis otthonába, én meg végre túl voltam ezen a könyvön is, mely a szuperszónikustól a nyeh kategóriáig lejtett az én személyes kis tetszésskálámon. 

Azonban.
Van egy még nagyobb csavar itt, ami lehet csak nekem ütött.

A könyv végén van egy mondatocska, ami több módon is értelmezhető.
"Vége az Iskolák versenye ELSŐ trilógiájának."
Öhm, mi az, hogy első trilógiájának, hmm? HMMM? HMMMMMMM? Magyarázatot követelek!

Igazából nem tudom, mi egyebet tudnék még a könyvről mondani. Pont az a klisé vége lett, amire számítani lehetett, személyiségfejlődés itt sem nagyon volt (megszoktuk), a nagyi továbbra is űberkirály, Lórit én továbbra is szeretem, olyan mint egy buta unokaöccs, akit mindenki bánt, de azért te szereted és óvod és félted. Bernadett semmi extra, Zsombika semmi extra, max egy kicsit felnőtt, de ennyi. 

Engem meg tuti szétszednek az LL fanok, már most várom. 

Some quotes: 

– Akkor nem értelek. Nem az izmos kajakos után sírsz? Láttam a félmeztelen képeit az Instáján, hidd el, én is sírnék a helyedben (…)

Köztudott, hogy nyáron az egyenleteknek nincs megoldásuk.

-Hugyozás közben láttam egy mókust! – kiáltotta.-Mindkettőtöknek nagy élmény lehetett – reagálta le Karesz.

 
– Akkor lájkold az ismerőseidet – tanácsoltam.– Az ismerőseimet? Az én koromban? Vagy halottak, vagy készülnek meghalni.

Ezen is túl vagyunk. Jöhet az új LL sorozat, juhuuu. 
Te pedig, aki idáig azért csak gyorsan legörgettél egy PDF fájl reményében, küldök inkább egy csibeölelőst.
Meg amúgy mindenki kap egy csibeölelőst:

PS: Mielőtt írnátok nagyon cukin, hogy "jeee, visszatértem", jelentem: Nem. Élek, jól vagyok, igazából fantasztikus évem volt (nagyon ijesztő kimondani, de tényleg), social média nélkül :) De azért leslek titeket, és tudnotok kell, hogy itt vagyok, mindent látok és mindent hallok. Egyszer talán, akár hamarosan a "mindenhez" újra hozzáadok én is ;)
<3
október 03, 2019 5 comments
Nem szabadkozok, nem mondom most is, hogy elnézést, mindent leírtam ITT, leginkább arról, hogy miért ilyen szórványosan záporosak a blogbejegyzések mostanában, blablabla, haladjunk.

Ígértem Instán (@neverhoodsdiary) egy évzárót, mert akármennyire is sok mélyrepülés volt 2018-ban, annyiszor sikerült szárnyalnom is -  leginkább a mellettem lévő embereknek hála. Utóbbit talán kevesen vallják be, de akárhogy nézem, a tavalyi évemet a mélyülő barátságaim és a végtelen támogatás tette ki, ami esetében 2019-ben fordul a kocka. De ez csak felesleges rizsa, jöjjön 12 fasza élmény 2018 tizenkét hónapjából, csak hogy ne essek itt túlzásokba.

Január - A 22.-ik születésnapom

Ahhoz képest, hogy a születésnapom az egyik legszebb napom volt úgy komplett az életemben egy személynek köszönhetően, aztán pedig a szüleimnek és a barátaimnak hála a celebrálása is nagy szeretetben múlt el, valahogy nem éltem ezt a 22-őt. Még mindig 21-nek érzem magam, elég sokszor az év folyamán annak is vallottam magam, mire a barátaim javítottak ki állandó jelleggel, hogy amúgy már egyel több vagyok, de neeeeembaj. A lényeg viszont, hogy ilyen jó szülinapom, és ennyire nagy szeretetben régen volt már, és egyértelműen január hónap legjobb momentuma volt. 

Február - A családom

A február kissé a sötét középkorhoz volt hasonlítható, mert természetesen az "én" meg a "párkapcsolat" fogalma nem akarództak egymáshoz kötődni. Ennek árán azonban megtanultam, hogy a családom eszméletlen király, erre szinte hetente rájövök azóta is, és ennek köszönhetően velük való kirándulásokkal  telt az idő. Anyu meglátogatott Szegeden és nem szégyelltünk pénzt költeni magunkra, plusz egy tévedésnek hála még az Eli-hez is kijutottunk, amit ő nagyon meg akart nézni. Másik esetben pedig tesómmal egy jó kis Szeged-Szabadka-Szeged roadtripet nyomtunk a hosszabb útvonalon, csak hogy ne legyen egy pillanatra sem unalmas.

Március - Budapest

Tesóm Scindikátor döntős lett - alap, hogy bepakoltunk az autóba, és húztunk fel Pestre, mert egy ilyen lehetőséget nem hagyhattunk ki. Annyira, de annyira büszke voltam rá, ahogy a színpadon állt, és előadott, miközben egy teljesen más oldalát ismerhettük meg, és végre megértettük, mit is kutat (tudós lesz a gyerek, hosszú sztori). Imádtam az Öt-kertet, meg hogy ott lehettünk, és bár rengeteg minden történt márciusban is, ezt az egyet mindenképp kiemelem. 

A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!

Április - Random Road-trip

Tavaly nem utaztam sehova, viszont épp ezért belföldön elég sok kirándulást ejtettünk. Ezek közül is az egyik legkirályabb a Hajdukovó-Szabadka-Bikovo-Orom négyszög volt, melynek alapja egyébként annyi volt, hogy be kellett volna mennünk tesómmal Szabadkára kicsit bevásárolni. Egyikünk se nagy shoppingos, sőt, a kötelező köröket fél óra alatt megjártuk, utána csak száguldottunk a végtelenbe. Azt az anyai hangsúlyt viszont, amit telefonon keresztül kaptunk a repceföld közepén fotózgatva, vasárnap délben, nem ajánlom senkinek.
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!



Május - Állatkertezés

Érdekes, hogy májushoz a szakmai vizsgát, vagy valami egyetemi dolgot kellene írnom, de inkább a május elsejét említeném, mely Nóra barátnőm jóvoltából nem otthonülős pangás lett, hanem jó hangulatú kirándulás. Ekkor már javában tanultam és szenvedtem a gép előtt meg a tételekkel, szóval mindenképp áldás volt kimozdulni a négy fal közül. 


A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!


Június - a híresen hírhedt, rettegett államvizsga és a megagiga roadtrip

Jó, tudom, megint csalok, egy dolgot kellene csak kiemelnem, de NEM MEGY, NA! Az államvizsga... istenem. Utólag már olyan könnyűnek tűnik, konkrétan újracsinálnám, pedig akkor, és előtte az a két hónap... aztahétmeganyóc. Mikor fel vagy készülve mindenből, mindenre, két jó tételt kapsz, és bezzeg akkor is képesek egy 86-ik dolgot kérdezni, amin konkrétan az életed múlik. Majd a tudat, hogy kész, nincs tovább, nincs többé. Máig nem tettem túl magam rajta szerintem.
Deeee szerencsére tesóm addigra már egy király utazást szervezett le (megint), aminek minden pillanatát imádtam. Nem Fülöp-szigetek-i utazás, nem ruccantunk ki Dubaiba, csak a környéken kocsikáztunk (jó, majdnem 400 km-t), de egyértelműen rávilágított arra, hogy mennyire imádok menni és mozgásban lenni. Kivételesen unokatesóm is jött velünk, ami meglepően pozitívan sült el, szerintem legközelebb is visszük, ha nem kapott tőlünk idegbajt :D Többet ITT és ITT olvashattok erről.

A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!
Július - diplomaosztó, Vajdasági Szabaegyetem és a legkirályabb anya

Mit mondhatnék, vannak események, melyek közül nem tudok dönteni. A diplomaosztó egyértelműen az "egyik szemem sírt, a másik nevetett" helyzet volt. Egy korszak lezárása, és egy csomó barát szétszéledése, mely máig fáj, közben pedig ott a papír a kezemben, amiért négy évet szenvedtél. Ott a családod, néznek, tapsolnak, a haverjaid huhognak, és te is huhogsz ha ők lépnek a diplomájukért. Talán sosem fogok elhelyezkedni a szakmámban, de végtelenül boldog vagyok, hogy ezt átélhettem, és láthattam a szüleim, tesóm, párom büszke arckifejezését, ahogy rám meg a kis satyekomra néztek. 
Aztán volt egy elég utolsó pillanatos, de azért elég érdekesre sikeredett hetünk is. A Vajdasági Szabadegyetem egy hete, ami elég erősen a "miazistentörténtott" kategória, mert tényleg mi az isten történt ott, jóég :D Azért nem semmi volt Hevesi Krisztát, Tari Annamáriát, meg Csernust élőben látni, erre ráadásként este jöttek még a bulik, meg a hajnalig dorbézolások, plusz napközben alkotnunk kellett ugyebár műhelymunkán is, melyet aztán jó improvizálva elő is adtunk Nóra barátnőmmel. Érdekes élmény volt az egész, örülök, hogy ezt is megélhettem, mivel korábban eszembe sem jutott volna menni, így viszont egy újabb ismeretlen eseményt pipálhattam ki életem kicsiny listáján. (Ha ezt megnézitek, érteni fogjátok a lényegét: https://www.youtube.com/watch?v=YAeqPZ0-QDU)
Plusz elmesélek még valamit, mert ez a bejegyzés már így is túl hosszú: tesómat át kellett hoznom Szegedre, időpontra, miközben nálunk vendégek voltak a diplomálásom ünneplésére. Gyors autóba pattanás, beszáguldás vele, majd hazafelé már sajnos a kétmillió autó fogadott a határon. Sírás, pánik, "sohanemérekhaza", "utálomak*rvahatárt", minden, ami illik. Erre anyám hazaküldte a vendégeket, kihozatta magát a határra, átsétált, és velem együtt várva az autóban indulunk vissza haza. Majdnem 3 ÓRÁT vártunk, ami nem a legnagyobb vágyam egy kellemes nyári vasárnap este. Lényeg a lényeg viszont, hogy anyám egy istenkirály nőszemély, és nem lehetek neki hálásabb, hogy ennyi hülyeséget megcsinál értük.

A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!


Augusztus - Maraton fotózás és Malom

Előbbin azért elgondolkodtam, hogy a jó kategóriába soroljam e, de ezt is utólag szebbnek látom, mint akkor megélve. Lényeg a lényeg, hogy 37-ik Kanizsai Futó és Úszó Fesztiválra felkértek fotózni, Nóra barátnőmet meg dolgozni, szóval ha már így dolgunk van, akkor dolgunk van. Sz*rrá égtem. De úgy tényleg istenesen, akármennyire védtem magam, este alig tudtam aludni a fájdalomtól. A szervezés is fura volt, de én igyekeztem a képekből kihozni a lényeget. Meg amúgy elszórakoztunk egész nap, csak sok volt a negatívum is, ami miatt voltak nehéz pillanataink. Utólag viszont a képek sok dicséretet kaptak, ami nekem is nagyon jól eső visszajelzés volt.
Malomfesztivál szintén hasonlóan, habár oda szórakozási jelleggel indultam, valahogy a fotózással egészült ki az egész. Tény, nem volt tervben, csak nyertem egy bérletet, aminek eléggé örültem, sok régi és új ismerőssel találkozhattam, majd a képek is nagy sikert arattak. 
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!

A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!
Szeptember - A Latin negyed

Megannyi állásra jelentkezés és sikertelen interjú után elérkezett szeptember 12-e, az első munkanapom az Árkád -Latin negyedben. Ráadásul akkor még itthonról jártam be, minden reggel biciklivel a határig, majd busszal Szegedig, majd ugyanez haza. Rengeteg napfelkeltét láttam abban az időszakban, amit szeptemberi vénasszonyok idején egyáltalán nem bántam. Nagyon akartam dolgozni, nagyon gyorsan bele is jöttem, aminek persze novemberi motivációvesztés lett a vége, de ez már más téma. Ott vagyok, csinálom, tapasztalok, és sok olyasmibe belelátok, melyet külső szemlélőként soha nem gondoltam volna.

Október - A VIK és az ART

2018 október 10. és 12. az a két dátum, amit nem fogok egyhamar elfelejteni. Tizedikén a bátyámmal együtt adhattunk elő az ötödik Vajdasági Ifjúsági Konferencián, mely egyértelműen mindkettőnknek hatalmas élmény volt. Természetesen a 20 perces előadási időbe nem fértünk bele, mind a ketten túl sokat tudunk beszélni, de tényleg imádtam kiállni és beszélni. Mit mondhatnék, talán többször kellene mikrofont ragadnom ;)
ITT megnézhetitek az egész előadásunkat, ha esetleg érdekel, ITT pedig csak azt, hogy miről is szól az egész VIK.  
Kanyarodjunk is rá az ART-ra. A Kiállni sosem ART kezdeményezés Nóra barátnőmhöz fűződik, aki egy bika lány, hogy ezt az ötletét nem csak végigvitte, de fenomenálisan kivitelezte is. Olyan fiatal festők és fotósok műveit állították ki, melyektől leesett az állam, és őszintén reménykedem, hogy a egyszer igazán nagyra fogják vinni. Ennek egyik kiállítója voltam én is, 5 fotómmal, ami nagy elismerés és még nagyobb büszkeség, mert imádom a kis bébikéimet, és most más is láthatta, és még interjúalany is voltam. Mondom, mikrofon hatására tiszta sztár leszek.  
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!


November - Romantikus Palicsozás és egy izgi Belgrád

Mint a legtöbb valamire való blogger és/vagy youtuber, védem a kapcsolatomat a "nyilvánosság" elől, így nem megyek bele részletekbe, de a lényeg, hogy sok évnyi huzavona után, megannyi nehézség, vita, megoldást igénylő ügy után egy elég király ember kötött ki mellettem, aki a randomitásával maximálisan kiéget, de közben élettel is tölt meg. Egy nap csettint, és közli, hogy megyünk valahova, én pedig nem sok mindent tehetek, csak követem, mert tudom, hogy mindenképp izgalmas élménybe csöppenek. Ilyen volt egy random palicsi kirándulás is, melynek új profilképek, tandembiciklizés és még egy kis halászlé is lett a végeredménye. Ja, és majdnem egy hattyúharapás :'D
Másnap a család rángatott ki a szürke hétköznapokból és 12 órázásokból, mert közölték, megyünk Szerbia fővárosába, Belgrádba. Tudniillik, rohadt rég jártam arra, abszolút nem ismerem, szóval míg apu továbbképzésen ült, anyu, tesóm meg én bejártuk az óvárost és felmentünk a Balkán legmagasabb kilátójába, az Avala toronyba. Mondanom kell, hogy imádtam? IMÁDTAM. 
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2019 Minden jog fenntartva!

December - A meló

A december úgy elmúlt, hogy fel se fogtam, mi történik. Esélyem sem volt rá, mert rengeteget 12-14 óráztunk, a szezon az szezon, én pedig álltam a strapát. Vélhetően 22 évem alatt nem főztem le annyi kávét, mint amennyit a decemberi káoszban az Árkád Latin negyed vendégeinek felszolgáltunk, és bár kipurcantunk, plusz izmosodtam vádlira és combra tisztességgel, büszke vagyok, hogy nyavalygás és egy mukkanásnyi hiszti nélkül is végigbírtam életem első túlórákkal teli munkaidejét. Talán illene a Karácsonyt vagy az Újévet említenem, de nem igazán tudom. A Karácsony egy ideje nem a legboldogabb ünnep, inkább csendesen telt el a családommal karöltve, az Újévet pedig mindig túl kötelezőnek tartottam, de legalább idén kaptam csókot - igaz, éjfél után két perccel, ez viszont már legyen egy másik sztori. 

Nos, most tartunk itt, valahol Január közepén, hamarosan a 23-ik életévembe lépek, és nem igazán tudom, mi is történik. Rengeteg tervem, álmom, vágyam van a jövőre nézve, de idén is nagyon nehéz évre kell számítanom - és akkor a külső, emberi tényezőket még figyelembe sem vettem. Visszább vettem a közösségi médiából, egyfajta detoxként is felfogható, de javában inkább csak átformálódott bennem néhány fontos tény az életről és a jelen fogalmáról, melyek ütköznek a megosztási kényszeremmel. Lényeg, hogy mindenki él, mindenki jól van, én meg próbálok megtanulni kikapcsolni, mert az utóbbi időben a szabadidő hasznos felhasználásával akadnak problémáim - kissé munkaorientált lettem, no, megesik az ilyen.

Ha még van, aki olvas, és nem mondott le rólam (:D), akkor nagyon-nagyon sikeres, álmokat valóra váltó új évet kívánok néktek, a bloggerina pajtijaimnak sok követőt és inspirációt, az egyetemistáknak jó kemény popót a tanuláshoz, a dolgozóknak kitartást a vakációig, a sulisoknak az érettségihez, meg úgy mindenkinek az élethez. 

Csibeölelős:
január 17, 2019 No comments
Hát úúúúristen, hát nem fogjátok elhinni, de valami eszméletlen csoda folytán Laura NEM húzta száz évig a szerelmi szálat, hát mivel érdemeltük ki ezt a megkönyörülést, hát MIVEL???? #párnaplábnap

Ja, igen, spoilerek jöhetnek úgy szép sorjában, ha valaki még nem olvasta volna Leiner Laura új sorozatának, az Iskolák Országos Versenyének előző részét. Ha pedig nem is akarja, egy gyors véleményt olvashat ITT róla, hogy képbe kerüljön. 
Szóvalaszondja', vágjunk bele egy újabb Neverhood's Diary-s féle LL könyv értékelésbe, mert azok mindig komplikáltak szoktak lenni. Én is komplikált ember vagyok, Hanna is komplikált ember, mind komplikált emberek vagyunk. (ezt ti is énekeltétek most, vagy csak én?! Mindegy, ez egy totál káosz bejegyzés lesz).

A könyvhöz a magam jussán keresztül jutottam, szóval semmi recenzió, semmi pdf letöltés, csak a jó drága Libri. Tudtam, hogy végre lesz egy éjszakám olvasni, mikor másnap "csak" délre kellett mennem dolgozni, szóval két jó kis 12 órázás után lefőztem egy liter teát, bekuckóztam az új albim piciny és kádszélekemény ágyán, és nekiálltam a 462 oldalnak, amit napkeltére profin be is fejeztem. Egyéni rekordok meg egyebek. 

Az előző rész végén valahol ott hagytuk abba, hogy Mátét meg kell rugdosni, Kornél angyalian álompasi, de annyira, hogy leszakad a mennyország tőle, Zsombika igazán belefulladhatna a partymedencébe, és hogy az Arany csapat logikája a verseny mögött teljesen jogos, még ha ők kellenének is, hogy legyenek a gonosz mumusok. Nem volt eget és földet megrengető függővég, de tény, hogy Laura a végére hagyta a pofáraesést, és eme nagyszerűen irritáló, de történetmesélésileg teljesen elfogadott közlési módszerét a második könyvben is hozta. De haladjunk szépen sorjában.

Az első rész versenyekkel teli történései után a második könyvben kicsit több lehetőségük volt a versenyzőknek pihenni, ezért kaptunk sokkal több Kornél-t, és végre valahára egy kissé normálisabb, egymást kedvelő csapatként is funkcionáló pirosakat. Lóri továbbra is üres, de ő az a tipikusan szerencsétlen buta karakter, akit szeretsz, mert amúgy a légynek se ártana az életben sem, és tudom, hogy sok kritika éri Laurát, hogy túl egyszerűek a karakterei (tényleg azok), Lórit nekem ne bántsa senkit. Lórit szeretjük.
Viszont Bernadettel nem tudom, mi történt, és nem tudom, hogy én maradtam le valamiről, vagy tényleg, mi lett? Egy az egybe az volt az érzésem, mint néhány tévésorozatnál, mikor egy adott karaktert egy másik kezd játszani, és így akaratlanul is teljes személyiségváltozást kap az adott szerep. Bernadettet ezért szerettem, mert keveset beszélt, de az ütött, hogy odavágott, ha kellett, hogy igazi megfontolt versenyző, és hogy külsőre valószínűleg egy kipattintott NDK szerű full bika lány. MI TÖRTÉNT? A második részben sokat beszél, nyálas, nem, hogy lecseszi Hannát, de még pártolja is (????), szirup lett az egész. WHY?! A titokzatossága volt az egyik legjobb dolog az első könyvben, és hogy tényleg reálisan állt a versenyhez, és bár most is neki voltak a legreálisabb érvei minden pillanatban, a viselkedése nyeh volt. Néha felráztam volna, de úgy istenesen.
Zsombika továbbra is egy irritáló kis nyeszlet, de megkapta a maga pofonját szerencsére az élettől és a versenytől, vele nem lesznek tovább gondok, feledhető karakter, sokat nem nyújt a sztorihoz, de Hannának pont jó, hogy valaki felett anyáskodhat, ennyi jelentősége van a karakterének lényegében.
Kevesebb versenyfeladat volt a mostani könyvben (azthiszem?! :D), és őszintén, cseppet csalódtam. Míg az első részben nem győztem dicsérni, milyen kreatív feladatok vannak, a másodikra ebből az energiából úgy látszik, lankadt. Az akasztófás játék fullosan egyértelmű volt, és a Simon mondja is azért nem egy agysebészet kitalálni. Az állós verseny viszont durva volt, de az egész kezd átmenni valódi Éhezők viadalába, amiért azért nem vagyok oda. Értem, tinédzserek, diákok, versenyszellem, sportolók, vérre megy az egész két hét, ha valaki, hát én 10 évnyi nyári táborozás után aztán tényleg értem, mennyire más világ az egész, de no fcking way, hogy ennyire szükséges a lelki terror egy ilyen helyre. Mert akad abból is bőven, és ezt Hanna (Laura) is többször kihangsúlyozza, a pszichés tényezők sokat visznek az élet minden területén, mégis az erő és a logika után vannak sorolva. De ebbe ne menjünk most bele, mert nekiállok filozofálni, és nincs rá időm, se helyem. 

Nézzük inkább, mizu a többiekkel. Kornélt bírom, nem egy Cortez vagy Nagy Márk, szerintem hármójukat felesleges összehasonlítani, Kornél szerethető, teljes mértékben álomszerű pasas, amilyen soha egy utcán sem fog senkivel szembemenni, de álmodozzunk csak, az nem fáj senkinek. Nyugodt, békés, cuki, nincsenek idegesítő hülyeségei, egyszerűen csak van, mi meg szeretjük. Ennyi a dolga, nem túl komplex, nincs is igény tőle többre. Olvastam egy-két helyen, hogy mindenki ki van akadva, hogy hat nap után már szerelmesek a kis galambocskák, és hogy miezmár, fuj, szégyen, de ebbe a részébe pont nincs kedvem belekötni. Tinédzsereknek szól, tinédzserekről, a tábori fellángolások meg annyira természetesek, mint hogy a Nap nyugaton nyugszik. Drámai, szabályellenes, lángoló és mindent felégető rózsaszín köd, amiről szeretünk olvasni, ideig-óráig szeretjük átélni, pontosan az, aminek lehet szurkolni, és amire titkon mindenki vágyik az örökkévalóságig. (azta, asszem ma Szerelmünk lapjait fogok nézni este). Lényeg a lényeg, hogy inkább meglepett, hogy Laura nem az utolsó pillanatig húzta az egész Hanna - Kornél szálat, hanem hagyta őket kicsit együtt is vidámkodni, hogy aztán egy nagy baltával lecsapjon rájuk, de erre meg annyira de annyira számítani lehetett.
S ez az egyik problémám a könyvvel kezdetek óta: hogy kiszámítható  minden nagy csavar. Hannáék a végéig maradni fognak, Mátéék és az Aranycsapat ellen, és lehet még valami fekete csapatos meglepetés is. Szinte biztos vagyok abban is, hogy megnyerik majd, azt is tudtuk, hogy Kornélék megoldják, hogy Hannáéknak ne legyen gondjuk az egészre azokban a helyzetekben, mikor épp szívnának, mily meglepő, az Aranycsapat mégsem olyan mumus, ahogy az írónő akarja, hogy legyenek, és igazából az izgalom minden esetben ott adódik, hogy nem teljesen tudjuk, ezek a nagy csattanók mikor csapnap le, viszont veszít az értékéből, hogy tudjuk, mik lesznek. Aláírom, a könyv végén az én számat is elhagyta néhány kellemes jókívánság mindenki irányába, másfelől viszont pontosan ez kell a sztorihoz. Ez nem egy szerelmes regény, hanem egy verseny, egy lányról és a csapatáról, ezt pedig respektálom. 

Aztán ott a reeeeeeeeeeeengeteg monológ és belső vívódás. Én tényleg sajnálok mindenkit, akinek azt kell átélnie az életben, mint Hannának. Isten látja lelkem, anyám a legjobb barátom, imádom ezt a nőt, fogalmam sincs, mit tennék, ha hirtelen történne vele valami. Persze, öregszik, sajnos egyszer el kell fogadnom az elfogadhatatlant, és mindenki másnak is az életben, ez ilyen. Hanna fiatal, nem ez az élet járt neki (és másnak sem a való életben), és míg az első könyvben tényleg meghatottak a monológjai, a második részben elkezdtem kissé unni. Utálom magam ezért, de annyira sok volt és annyira monotonná tette az egészet, hogy nem tudok tényleg másképp érezni, csak hogy unalmas. Nem egyszer át is suhantam a sorok felett, mert nem volt kedvem elolvasni még egy vívódást arról, hogy nem szabadna boldognak lennie, mert szerintem az első 5 ilyenből is értettük, hogy depressziós és hogy egy év gyász semmire nem elég. 15-jére már sok. Ez talán a fő indoka annak, hogy nem igazán történik semmi: a verseny úgy-a zajlik, 1-2 dolog történik, de a többi teljes oldalkitöltés Laura gondolataival, melyeket Hannán keresztül próbál beletuszkolni az olvasói fejébe. Félreértés ne essék, mélységesen örülök a komoly témaválasztásnak, KÖTELEZŐ ezekről írni és ezekről olvastatni, én se csinálnám másképp, de nem kellene ennyire lenézni se az olvasókat, hogy ne értenének az első öt szóból, és tizenötödjére is el kell nekik magyarázni, hogy egy édesanya halála bizony rossz, és hogy "másképp cselekedett volna, nem lett volna ilyen hálátlan, míg élt az anyja", ezzel azt sugallva, hogy minden tini hálátlan és rossz és csak a kütyüiket nyomkodják meg a Youtube-ot nézik. Nem Hanna karaktere az problémás, hanem a szavai mögött bujkáló Laura, aki nagy életbölcsességeket próbál átadni harminc valahány évesen egy 17 éves szemszöge által. És ahogy annó a Bexi sorozat első két része, úgy a Maradj velem is itt bukik meg. 
Szeretem ezt a sorozatot, a saját életemből is ismerős helyzeteit, Hannát, mikor épp nem Leiner Laura gondolatait szavalja, meg az egész atmoszférát, ami a versenyt körbelengi. Nem teljesen értem, mi a gond Máté versenyzési technikájával, erre most még nem térek ki, majd a harmadik részben, úgyis akkor lesz jelentősége, szeret(t)em a feketéket, Kocsis sem irritál annyira, mint kellene, mert úgyis fiktív, meg tök pozitív, a többi gond már mindegy vele. Nem érzem azt, hogy negatív vagy direkt lehúzó lennék a sorozattal kapcsolatban, mert mind tudjuk, akik olvasunk, hogy a második részek egy trilógián belül az esetek 99%-ban a leggyengébbek. Nekem kellemes olvasási élményt adott, főleg, hogy hónapok óta nem volt időm híreken kívül semmit olvasni. Várom a harmadik részt, nem tűkön ülve, vagy a napokat számolva, de azért a végjátékra kíváncsi vagyok, ahogy lényegében lennem kell. 
Nem egy SZJG, nem egy kultuszregény-sorozat, de nem is kell mindennek annak lennie. 

Ha kicsit nyersnek vagy durvának hatott a véleményem, akkor ez van, nem fogok bocsánatot kérni, szerintem reálisan állok a könyvhöz, ahogy minden más történet esetén is, szóval LL-fanok, akik valahogy megtaláljátok Google által a blogom, ne vegyétek a szívetekre, ha valaki valamivel nem egyezek veletek, köszönöm.

Borító: Az egyik legszebb, a fekete-fehér-szürke mániás szívem teljesen odavan érte. 
Kedvenc karakter: Lóri, és ez szerintem igen sokat elmond az egész könyvről. 
Kedvenc köcsög karakter: Máté, mert a kirohanásait leszámítva tetszik, ahogy játszik. 
Kedvenc pasi karakter: krnl1111 és Lóri.
Kedvenc rész: Nincs :( S ez fáj. 
Kedvenc versenyszám: Egyértelműen a padon állós. Beteg. 

Legidegesítőbb karakter: Sajnos most maga Hanna, amikor épp Laurás. 

Nektek eddig mi a véleményetek az IOV-ról? Kedvenc karakterek esetleg? Nekem ezt ki kell beszélnem valakivel, írjatok már rám valamelyik szocmédiás platformon, de komolyan :D

Ha kissé káoszos lett az értékelés, akkor jelzem, TUDOM, el vagyok szokva a pontokba szedett, normális írástól, most csak örültem, hogy volt miről és volt mikor bejegyzést kreálnom. Remélem ti sem bánjátok. Ha pedig megfogadtok egy nagyon jó tanácsot: a könyvet csak akkor olvassátok el, ha már be van lebegtetve a finálé megjelenése. Addig csak morcosak lesztek ;)

Some quotes:
Az én alternatív énem egy párhuzamos világban sem tud integrálni.

– Egy egyszerű éjszakai feladatra megyek ki az erdőbe, oda, ahol vigyáznak ránk, viszont tény, hogy az erdőben élnek állatok. Köztük hiúz is. 

– Hát ezt nem bírom idegekkel – töltött újra. 
– Nagyi, semmi értelme ennyire kiakadni, jól vagyok, és jól is leszek. Amúgy Zsombival megyek a feladatra. 
– Ez legalább jó hír. Dobd oda a hiúznak, ha úgy van – bólintott.

– Miattam akarsz maradni? – kérdezte megilletődve. – És a kaja miatt – tettem hozzá gyorsan.

 – Egyébként meg jó vagyok akasztófából, kitalálok bármit. 
– Tudjuk – hagyta rá Bernadett Lórira. 
– Addig jár a korsó a kútra, amíg sánta kutya – közölte Lóri, megpróbálva bebizonyítani a rátermettségét.

Didergős csibeölelés:
A borítókép saját, a többi kép forrása: Pexels.


          


          
december 02, 2018 3 comments
Newer Posts
Older Posts

 

  ADULTLIFE  |  MID 20'S  |  MINIMAL  


Blog Archive

  • ▼  2024 (1)
    • ▼  február (1)
      • Az utolsó bejegyzés
  • ►  2022 (1)
    • ►  szeptember (1)
  • ►  2021 (6)
    • ►  szeptember (3)
    • ►  augusztus (2)
    • ►  július (1)
  • ►  2020 (6)
    • ►  június (1)
    • ►  május (2)
    • ►  április (1)
    • ►  február (1)
    • ►  január (1)
  • ►  2019 (2)
    • ►  október (1)
    • ►  január (1)
  • ►  2018 (32)
    • ►  december (1)
    • ►  október (1)
    • ►  szeptember (1)
    • ►  augusztus (5)
    • ►  július (6)
    • ►  június (3)
    • ►  április (1)
    • ►  március (4)
    • ►  február (4)
    • ►  január (6)
  • ►  2017 (46)
    • ►  december (7)
    • ►  november (3)
    • ►  október (5)
    • ►  szeptember (4)
    • ►  augusztus (4)
    • ►  július (6)
    • ►  június (5)
    • ►  május (6)
    • ►  március (2)
    • ►  február (1)
    • ►  január (3)
  • ►  2016 (60)
    • ►  december (7)
    • ►  november (4)
    • ►  október (7)
    • ►  szeptember (9)
    • ►  augusztus (9)
    • ►  július (10)
    • ►  június (7)
    • ►  május (7)

Popular posts

  • Leiner Laura: Emlékezz rám (Iskolák versenye #3)
    Lehet, hogy eltűntem, lehet, hogy oka van annak, amiért nincsenek bejegyzések... De komolyan azt hittétek, hogy LL kritika nélkül maradto...
  • 5 nyári program-ötlet, amit igenis csinálhatsz egyedül
    A világ alapvetően úgy van beállítva, hogy van egy párod. 1-et fizet, kettőt kap akciók, kettő vásárlása esetén olcsóbb a termék, két fős...
  • Leiner Laura: Maradj velem (Iskolák versenye #2)
    Hát úúúúristen, hát nem fogjátok elhinni, de valami eszméletlen csoda folytán Laura NEM húzta száz évig a szerelmi szálat, hát mivel érde...
  • 10 dolog, amiért utálom a nyarat
    A nyár az az évszak és időszak számomra, amin mindig csak túl szeretnék lenni végre. Míg gyermekkoromban nagyjából kitöltötték a táborok...
  • "Őrüljünk meg ősszel!" - tervek és bakancslista (100. bejegyzés)
    Kifejezetten rühellem az őszt, az esőt meg a napokig tartó taknyos időt, de ha süt a nap és csak a kisujjam fagy le a hidegben, akkor én ...
  • 100 dolog, amit szeretek - hát ez kihívás a négyzeten
    Sáránál, a Metaforaszennyezés bloggerinájánál láttam először ezt a típusú bejegyzést, és gondoltam milyen király lesz ez egy lightos, gy...

Ennyiszer néztetek erre

Visitors

BlogLovin'

Follow my blog with Bloglovin Follow

Created with by ThemeXpose | Distributed By Gooyaabi Templates