Neverhood's Diary

Nagyon elfogyott a türelmem a "minden szipi-szuper" típusú "lifestyle" bloggerekkel kapcsolatban, és szeretem a drámát, szóval úgy döntöttem, önmagam leszek, és épp azért is megírok egy olyan bejegyzést, mely azokról a bloggerekről szól, akiktől frászt kapok. Mielőtt azonban még kikáltanátok hivatásos köcsögnek, megjegyezném, hogy ezzel célom is van: szeretnék segíteni másoknak, vagy épp kezdő bloggereknek abban, hogy milyenek NE legyenek, és hogy milyen hibákba ne csússzanak bele. Nekem is van egy stílusom, egy élethez való hozzáállásom, amit vagy befogadtok, vagy nem, de nem fogom magam meghazudtolni azért, mert épp a Back to school HAUL-ok a menők, én meg köztudottan utálom a HAUL-okat, ráadásul rég kinőttem az sulis korból, nem igazán tartom érthetőnek a harmincas éveikben járó bloggerek/youtuberek iskolakezdő posztjait. Na de eltértem a tárgytól, kezdjünk inkább bele, mielőtt még túlfilozófálom az egészet.

A "minden csillámpónis és szupika az élet" típusú bloggerek - aka Zoellizmus

Gyorsan belevágtam a közepébe, de ez már nagyon-nagyon NAGYON régóta böki a csőrömet, és tényleg elneveztem Zoellizmusnak ezt a típust, mert én ilyen korszakalkotó emberke vagyok. Mindenkinek szíve joga, kit szeret, kit néz, kinek a hitvallása szerint él, és igen, volt idő, mikor jómagam is kedvelte a brit Youtube atyaúristennőjét. 
Aztán felnőttem.
Lehet az életet pozitívan felfogni, sőt, KELL is, de a rosszullét kerülget, mikor valaki egy nagy rózsaszín buborékról ír, leginkább ugye lifestyle témában. Hogy attól vagy boldog és akkor lesz jó életed, ha kétmillió dolgot megrendelsz Aliról, ha 20 millió párna van az ágyadon, 10 millió égősor próbálja zárlatossá tenni a házadat, és akkor még a minden napos Starbucksos kávédról nem is beszéltünk. Közben pedig gondtalan vagy, nem kell semmin stresszelni, dobd ki a rossz embereket az életedből, hiszen csakis a jó emberek visznek előre (ez hazugság), meg persze a kétszáz gyertya az éjjeli szekrényeden. Aztán három hónap múlva jön a másik trend, és kövesd azt, a többi holmi meg kuka, mert ugye materialista gondolkodás és gyűjtögetés csak úgy megy mindenkinek a saját vagy épp a szülei zsebéből. Már nem trendi a kaktusz, bázd, így jártunk, legyen most magnóliás minden, a kaktusz a csóró embereké már, te meg ugye nem vagy az. 
Nem bírom a buborék életet és a buborék bloggereket sem, akik ezekről írnak. Az életben vannak számlák, benzinárak, politikai konfliktusok, természeti katasztrófák és túlélésért kolduló gyerekek, akik a tízmillió égősor egyikének árából  minimum három napnyi élelemhez tudtak volna jutni. Sorry not sorry.

A három mondatos recenziós bejegyzéseket író könyvbloggerek

Én is írok recenziót, láthatjátok, olvashatjátok őket a blogon, szerencsére az utóbbi időben egyre többször. El is mondom róluk tisztességgel a véleményem, mert bár kapom a könyveket, és ezt nyíltan fel is vállalom, nem vagyok hajlandó csupa szépet és jót írni róla, ha egyszer vannak hibái. 
Amit viszont egyre több helyen látok, az a semmitmondó recenziók, amiknek a lényegi tartalma
- köszönés
- a könyv tartalma
- "Izgalmas, jó könyv, szép személy- és tárgyleírások, mindenkinek ajánlom" 
- megrendelés linkje
és ennyivel be is van fejezve. HOGY? Ha már megtisztel egy kiadó, hogy küld neked könyvet (vagy beszéljünk bármilyen termékről), akkor legalább mutasd meg, hogy valamit ért az olvasás és lett szókincsed, majd próbáld meg ezt hosszú, a könyvhöz kapcsolódó összetett mondatokban bemutatni. Mert az, hogy "jó volt, mindenkinek ajánlom" az összes könyvre ráhúzható, és csak azt mutatja, hogy valószínűleg el sem olvastad.
(De lehet én írok rosszul recenziót, és igazából csak ingyen reklámmal kellene telepakolnom a blogom meg eladni a lelkem. Ki tudja.)
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva!
A "mindenről írok, de amúgy semmiről" típusú bloggerek

A Felegánsokkal szoktuk megtalálni az ilyen bloggereket valamint a bejegyzéseiket, és  persze jól meg is tárgyaljuk őket, mert némelyik tényleg röhej. Képzeljétek a szitut: rátaláltok egy gyönyörű, tényleg meseszép blogra, igényesség és grafika a maximumon. Vidáman beleolvastok az egyik bejegyzésébe, melynek címe érdekesen hangzik - és a végére ugyanolyan rejtély maradt, hogy mire is gondolt a költő. Mikor ír, de a semmiről ír lényegében, ráadásul általában tő mondatokban, ami egykoron nekem is szokásom volt (őszinte vallomás), csak közben fejlődtem annyit, hogy rájöjjek, milyen irgalmatlanul is idegesítő az ilyen. Szóval ha már találtál egy témát, akkor az feleljen meg a magyar történetmesélés / elbeszélés szabályainak, miszerint
- bevezetés
- tartalom
- esetleg csattanó
- esetleg tanulság
- befejezés
Kösszentyű. 

A "mindig ugyanaz a témám, szezonálisan" bloggerek

Na, meg hát ez is. Én értem, hogy vannak olyan témák, mint pl. a karácsony is, hogy millió dolgot lehet róla írni, minden évben van aktualitása, ezzel egyáltalán nincs is gond. A probléma onnan adódik, hogy lényegében UGYANAZOKAT  a bejegyzéseket írod meg évek óta, és csak én vagyok az, aki nem érti, hogy ennek mi értelme? Mármint basszus, vannak linkek, ha emlékeztetni akarod a követőidet, nosztalgiázni mondjuk, akkor bumm, másold be a közösségi oldalaidra, és olvastasd velük újra, esetleg írd át, de nem értem, minek minden évszakban reggeli és/vagy esti rutint leírni, mikor ugyan mi tudna azon változni, hogy reggel felébredsz szájszaggal, elmész fogat mosni, pisilni, megfőzöd a kávéd és esetleg megágyazol? 
Tény, így nehezebb új és friss, kreatív témákkal előrukkolni, én is szenvedek, de no fucking way, hogy háromhavonta ugyanazokról a dolgokról rizsázzak, csak más szórenddel. 
Jó példa erre Kalyn Nicholson Youtuber, akit nagyon szerettem, meg szeretem is a személyiségét, csak épp képtelen vagyok több "Morning Routint" végignézni tőle, mert van vagy 200. (Akkor ezt most el is neveztem Kalynizmusnak). 

A "jóleszazúgy" bloggerek

... aki teljes mértékben tesz arra, hogy kis vagy nagybetűkkel ír, egyáltalán ugyanolyan típusú szövegtípussal-e vagy sem. Akit nem érdekel, hogy az egyik képe kicsi, a másik hatalmas, a harmadik tiszta szemcsés, a negyedik meg totál elmosódott. Akinél nincsenek bekezdések vagy tagolások, sem a blogfelületén bármi értelmezhető. Nem azt mondom, hogy mindenkinek webdesigner-nek kell lennie, vagy techzseninek, mert a szövegszerkesztés azért nem egy olyan hű de nagy feladat, inkább csak arról, hogy valaki nem akar tovább fejlődni, vagy a magyar helyesírás alapjait figyelembe venni. Ezt pedig egy olyan nyelvtan-nácinak nézni, mint én FÁJ.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól kiadni mindezt magamból. FANTASZTIKUSAN ÉRZEM MAGAM, JUHUU. Ha valakit megbántottam, sajnálom, ez az én véleményem, a tied lehet más, meg is írhatod  Instán, Facebookon vagy Moly.hu-n, Pinteresten pedig menthetitek a bejegyzés, hogy később gyorsabban visszataláljatok hozzá. Kommentárban pedig írhatjátok mi az, ami a ti idegeiteket készíti ki egy blog esetén, őszintén kíváncsi vagyok rá. (Nincs kizárva, hogy arról is írok egy külön bejegyzést. Hmm, ha alázásról van szó, milyen motivált vagyok, aztamindenit.)

A héten jön még egy egyetemista bejegyzés is - ha nem leszek lusta, és nem borít el egy csomó meló - , az se lesz piskóta, úgyhogy csókcsók csibéim, legyen szép hetetek. 
augusztus 29, 2018 5 comments
Valaki elárulná azért, hogy hogy lett ez a könyv New York Times bestseller? De tényleg, egy épkézláb indokkal meg lehet győzni, csak kérek hozzá magyarázatot. Én egy meggyőzhető figura vagyok, a könyv viszont nem volt eléggé az.

A jégszívem ebben a páratlan nyári melegben sem olvadt fel (mire befejezem ezt a bejegyzést pont jött a rohadt hideg, no mindegy), pedig igyekeztem, én tényleg igyekeztem, de épp ezért próbálok is egy aránylag racionális, lényegre törő, de nem spoileres értékelést mutatni a könyvről, mert azt viszont mindenki megérdemli. A könyv pedig az esélyt. 


"Sloane kirángatta Emilyt a csigaházából és egy teljesen más életszemléletet mutatott neki. Életük legjobb nyarára készültek, amikor Sloane egyszer csak eltűnt és csupán egy listát hagyott maga után. 
A listán tizenhárom feladat szerepelt, amelyekre Emily amúgy soha nem vállalkozott volna. De mi van, ha a feladatok teljesítésével Sloane nyomára bukkanhat? Almaszedés éjszaka? Persze. Elég könnyűnek tűnik. Táncolj hajnalig? Miért ne? Csókolj meg egy idegent? Őőő… Emily belevágott a váratlan nyári kalandba Frank Porter segítségével (ami szintén váratlan volt), hogy teljesítse az összes feladatot. Ki tudja, mire jön rá a végén Meztelen csobbanás? Várj! Hogy mi?"

Aaaaaannyira lassan indult be az egész sztori, édes jó istenem. Még a kollégiumban voltam, mikor elkezdtem olvasni június végén, és két oldalanként pihentetnem kellett, mert semmi lényeges húzóerőt nem éreztem a sorok közt. Nem akart történni semmi azon kívül, hogy Emily Sloanehoz fűződő viszonyát taglalta oldalakon keresztül, ami egy tipikus klisés YA csendes lány-menő csaj páros. Annyira, de annyira felbosszantott Emily teljes életképtelensége, mint már nagyon-nagyon régóta semmi az életben. A csaj SEMMIT nem képes a barátnője nélkül csinálni, de hogy így tényleg semmit, és az utána való vágyódása nekem már a teljes abszurditást súrolta. Mert persze, kinek ne hiányozna a barátja, főleg a ÖLLB-je, de öcsém, Emily már-már függőségi szintre vitte az egészet. Ez pedig közel idegörlővé tette a karakterét a könyv első felében.
Ha az elviselésén túljutunk, akkor vár ránk a kánaán, és ez menti meg a könyvet. Emily elkezdi a listán található dolgokat megoldani, amik közben végre csinál is valamit az életben, megismerkedik olyan emberekkel, akikkel előítélettel volt, és láss csodát, a lista-terápia elmozdítja az egyhangú, uncsi kis életét. Meg számunkra is az olvasást. Na de a rejtély továbbra is fenn áll: hol van Sloane?

Körülbelül ennyit tudok a könyv történetszáláról spoilermentesen mondani, de azért jófej vagyok, és igyekszem a karaktereket is górcső alá venni, mert róluk is van ám véleményem, de még milyen, jeeeeez.


"– Mert minden mindennel összefügg. Nézd csak meg Obi Want és Luke-ot! Vagy Dumbledore-t és Harryt. Vagy ott van Gandalf és Frodo, Mindannyiuknak tanulniuk kell, de aztán rájönnek, hogy mik az erősségeik és egyedül folytatják az útjukat."

Emilyt már mondtam, nagyon nem nőtt a szívemhez, szerintem szimplán csak életképtelenül tesze-tosza. Tény, a jellemfejlődése tapsolnivaló a könyv végére, de valahogy siklottunk végig a történeten, és nem éreztem azt, hogy az írónő ezt teljesen kibontotta volna, több leírást érdemelt volna a személyisége is. Nincs az introvertáltsággal semmi gond, csak én ezt a Sloane iránti mániára nem fogadom el.
Frank Porter az igen komoly megmentője a story-nak. Az ő karakterét valahogy megtapsoltam, fura gyereknek indult, aztán szépen lassan beleláttunk az életébe, és én tökre belehabarodtam a végére, tényleg, full pozitív az egész karakter, ámen érte, legyen egy spin-off könyv része, én olvasnék még többet a fura, de igen jogos gondolataiból. 
Dawn mint újdonsült barinő teljesen egyszerű, életvidám, kissé bepörgött, de annál szerethetőbb, szintén megmentő kvalitású a könyvet illetően.
Collins-t lehetett volna bontogatni még, nekem zavaros víz. Az írónő vagy szándékosan, vagy csak így alakult, de azt írta le nekünk, hogy minden csendes, introvertált ember maga mellett tudhat egy extrém, életvidám, fullosan extrovertált legjobb barátot, ami azért legyünk őszinték, az életben nem pont így van. Igen komolyak voltak az ellentétek, és ez a Collins-Porter párosnál is így esett. Nem sokat tudtunk meg róla, azon kívül, hogy mennyire szeretne barátnőt, sablon karakter, kevés személyiséggel, de végül is nem ő volt a főszereplő, szóval legyintsünk rá.
Amire még kitérnék, mert MINDIG ki szoktam, az az, hogy már megint telibe voltak ejtve a szülők és a szülői karakterek. Elhiszem, hogy vannak elvont művész szülők, de egy tizenéves lányt, és annak még fiatalabb öccsét ennyire telibe khm legyinteni egész nyáron, abszurd. Persze, fontos, hogy mindenki függetlenedjen, Emily-re ez fokozottan igaz, így ki kellett vonni a felnőtt bölcsességeket, hogy a fő karakter egyedül jöjjön rá az élet mivoltára, csak közben megint egy elcsépelt szülői karakterpáros, és ezeket kezdem unni.

Kinek ajánlom: egyértelműen a tizenéveseknek, akik egy kalandos, vidám történetet szeretnének olvasni, ráadásul inspirálódni is, mivel arra a könyv nagyon jó. Megmutatja, hogy igenis ki lehet lépni a megszokásból, és hogy mennyi váratlan dolog történhet, ha csak egy kicsit is kinyitjuk a szánkat. Tény, a nyár elmúlt, de ki mondta, hogy nyári könyveket csak kánikulában olvashatunk? ;)

Köszönöm az Álomgyárnak a könyvet!

Ti mit olvastok így a nyári szünet utolsó napjaiban? Írjátok meg idelent, vagy Instán, Facebookon és Moly.hu-n, Pinteresten pedig menthetitek a bejegyzés, hogy később gyorsabban visszataláljatok hozzá.

Csibeölelős:
augusztus 27, 2018 No comments
Ha volt már kaotikus hetem, akkor az egyértelműen a mostani volt. 3 órányi sorbaállás a határon, szoba újrameszelése, az életem dobozokba pakolása, haláleset, rokoni-baráti összejövetel, egyik városból a másikba való rohangálások... K-Á-O-SZ! Ezért is örülök, hogy az Insta (@neverhoodsdiary) új funkcióját kipróbálva izgi kérdéseket kaptam tőletek, melyeket a mostani bejegyzésben tudok megválaszolni, hiszen írhatok bejegyzéseket, az ilyen Q&A-k is segítenek abban, hogy olyan témákat érintsek, amik titeket érdekelnek. Te jó ég, milyen hosszú lett ez a fenti mondat, aztaleborult hétmeganyóc. Hogy kerüljem a hosszú és felesleges bevezetőket, meg a kilométeres mondatokat, vágjunk is bele. 

Melyik könyves szerelmi szálnak örültél volna a saját életedbe átültetve?

Jóég, mindnek? :'D Stephanie Perkins: Anna és a francia csók egy brutál romantikus, és valódi szerelem kialakulásának a története, azt bírtam volna gond nélkül :D Jennifer E. Smith: Vajon létezik szerelem első látásra? óta várom, hogy a repülőn vagy buszon egy cukkermukker hapsi mellém üljön, és a hosszú út alatt egymásra találjunk, J. A Redmerski: A soha határa pedig szintén a reménytelenül, titkon romantikus irányba sodort. S bár imádom Simone Elkeles Perfect Chemistry sorozatát, azért a barátaimat szeretem élve és nem agyonverve, vagy a haditengerészetről hazavárni néhanapján. 

Mióta foglalkozol fotózással? És milyen technikát használsz?

Nagyon sok fotózással kapcsolatos kérdést kaptam, aminek végtelenül örülök, és ezért is szólok már jó előre: augusztusban érkezni fog egy átfogóbb bejegyzés tőlem ebben a témában, juhuuuu! De hogy a kérdésre is válaszoljak: körülbelül 8 éve foglalkozom vele, de a tavalyi évig ténylegesen csak hobbi szinten, a saját és a környezetem szórakoztatására, barátnők szebbnél szebb profilképeinek elkészítésére, családi események dokumentálására, stb. Analóg fotózással kezdtem, régi filmes gépekkel, melyet nagyon szerettem, azonban jött az a szint, mikor már nem éreztem elégnek azt a 32 képkockát hosszú távon, és nagyon-nagyon szerettem volna egy komolyabb, profibb gépet, amivel akár 10 évig is ellehetek. Az összes, kb 10 évig spórolgatott pénzem ráment a jobb gépre és a még jobb objektívre, de életem egyik legjobb döntése volt a Canon 760D megvétele. Ő az én kis bébikém. 

Hogyan szerkeszted a fotóidat?

Tessék, mondtam, hogy fotós kérdésekkel lettem elárasztva. Instagramra VSCO-ban szerkesztek, majd AirBrushban fehérítek és korrigálok, ha még szükséges. Konkrét fotózások alkalmával és a blogra azonban a Lightroom az én miatyánkom, 3 hónapja tanulom kezelni, teljesen autodidakta módon próbálok rájönni a funkcióira. Ott is elsősorban Presetsekkel, melyeket online lehet letölteni vagy megvenni. A VSCO filtereit is le lehet tölteni egyes oldalakról, melyeket aztán LR-ben fel lehet használni, de hogy őszinte legyek, elég nyomik. :D Jelenleg leginkább a kísérletezés megy képszerkesztés terén. 
Ja, és Instastoryban VSCO - HB2 filter, imádomszeretem, le nem váltom. 
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva!
Kik inspirálnak a blogolásban?

Vicces, hogy ezt pont Sára kérdezte meg, aki az egyike volt azoknak, akiket már akkor is követtem, mikor a Neverhood's Diary még ötlet sem volt, és imádtam a(z akkori) blogdizájnját (is), ahogy ír és a témáit. Őszintén furcsa, és még mindig örömteli érzés, hogy ma már a barátomnak hívhatom, és köszönhetem neki a felegáns team-et, hiszen ha ő nem ajánlja fel, hogy menjek velük a Cosmo Blogger Day-re, akkor nem valószínű, hogy elzarándokolok az agyonsminkelt-kisestélyis tömörülés helyszínére. Szóval a Metaforaszennyezés egy komoly inspirációs pont mai napig. 
Az utóbbi időben kezdem felfedezni a magyar bloggereket-influencereket, meg a borzasztóan rossz magyar bloggereket-ifluencereket is :DDDD Utóbbiak is inspirálnak, hogy milyen NE legyen egy blogger, de őket azért egyelőre nem dobnám a vonat elé aztán egyszer Jeffree Star módra kiöntöm a teát ;). A jók közül viszont Kamit, a Behind My Makeup szereksztőjét emelném ki, akit az Instagramon fedeztem fel, és mind az írásai, mind a témái, és mind a nyitott és igenis őszinte stílusa brutálisan inspirálóak. Azon kevés influencerek egyike, akiknek simán hiszek, és sokkal nagyobb elismerést kellene, hogy kapjanak. 
Akik meg a barátaim és inspirálnak is, meg nagyon szeretem őket, az a Felegáns csapat, mert mindegyikük külön karakter és mégis sokkal értelmesebbek a koruknál, Virág a Never let me go-tól, aki egyszerűen brutálcuki még mindig, és Fanny, akinek az elhivatottsága sokszor motivál a rosszabb napokon. De ide sorolhatom könyves berkekből Teklát is, vagy lifestyleból Fanni-t (@fannilikes), Crissyt, aki sokszor ösztönöz a pozitív véleményeivel, amiért mindig hálás vagyok.
Hosszú a lista, a külföldiekbe bele se mentem, de az biztos, hogy a reális életszemléletű, és értelmes összetett mondatokban írni tudó emberek mindenképp inspirálnak a hétköznapokban is.

Van kedvenc Youtubered?

Nagyon hadilábon állok jelenleg a Youtube-bal. Meguntam. Nem köt le. Sok a hülye. Míg korábban egész estéim elmentek az új videók azonnali levadászásával, manapság heti 1x-2x nézek rájuk, vagy ha érdekes a téma, aznap este, de elfáradtam vele meg teljes időpazarlásnak érzem. Akiket követek és nézem is a videóikat, az Shane Dawson, ő most azért elég nagy köröket fut, mert egyedi és jó mély témákba nyúlkál bele, néha ránézek Garrett Wattsra, meg az Adams tesókra, akik ugye egy bandát képeznek így. Szintén jöhet néha napján egy kis Jeffree Star féle odamondós, mindenkit kibeszélős videó, valamint akiket nagyon-nagyon szeretek, és tényleg bármikor lekötnek, az a TryGuys. Őket nézegetem, de konkrétan kedvenc Youtuberem nincs. 

Van valamilyen fotós tanácsod?

Sose lehetsz elégedett. Erről pont két hete beszélgettünk egy fotós sráccal, aki szintén megerősítette bennem azt, amit már eddig is tudtam: ha egyszer azt mondod, hogy na, ez így tökéletes és hibátlan, és pár órával később se akarnál rajta semmit alakítani, akkor nem vagy igazán elhivatott. Egy magát komolyan vevő fotósban mindig ott kell lennie a gondolatnak, hogy "fhú, ez most így jó, meg a célnak megfelel, DE!". Ezzel pedig csak egyezni tudok. Én általában az összes képemet újraszerkeszteném már, amiket publikáltam valaha bármilyen felületen, vagy újrafotóznám, stb.

Köszönöm a kérdéseiteket, remélem elfogadható választ tudtam adni rájuk :D A héten már nagyon szeretném befejezni a Morgan Matson Páratlan nyarát, de úgy tényleg nagyon fejezném már (...), aztán meglátjuk, mennyi időm lesz a Tumblr-Pinterest-Minimal szobám kialakítása közben, úgy, hogy az unokahúgom is épp itt lohol a nyakamba, hogy menjek már vele rajzolni. 

Nektek hogy telik a nyaratok? Hogy bírjátok ezt a kánikulás-viharos időjárást? Kövessetek Instán, Facebookon és Moly.hu-n, Pinteresten pedig menthetitek a nektek tetsző bejegyzéseket a későbbi gyorsabb visszakeresés érdekében.

Csibeölelős:
július 23, 2018 1 comments
Nagyon erősen próbálok nem fangörlködni, meg szuperlatívuszokban írni erről a könyvről, de sajnos kénytelen vagyok már az elején tisztázni a bejegyzés későbbi tartalma miatt, hogy WÁÁÁÁÁÁ, HÁT MENNYIRE KIRÁLY MÁR EZ A SZTORI!
Spoilermentes értékelés következik, meg teljes szívből jövő reklám, mert ez a könyv az utóbbi időből a maximális févörit. 

Erről szólna fülszövegben:

Amikor az ember arra készül, hogy Digby barátjaként túléljen egy átlagos napot, az nem sokban különbözik attól, mint ha az apokalipszist készülne túlélni. 
Amikor Digby először becsönget, Zoe Webster nincs különösebben elragadtatva. Digby goromba, okos, és nem tűr ellentmondást. Mire Zoe észbe kap, máris nyakig ül abban a vicces és veszélyes eseményfolyamban, amely egy gimnazista lány elrablása ügyében folytatott nyomozáshoz vezet. Ennek az emberrablásnak pedig talán köze lehet ahhoz, hogy nyolc évvel ezelőtt tragikus körülmények között eltűnt Digby húga is. 
Ez a borotvaéles párbeszédekkel fűszerezett regény olyan szerelmi történet, amely határozottan nem romantikus, és olyan krimi, amelyben nem a tettes kézre kerítése az egyetlen izgalom.
A fülszövegnek teljesen igaza van. Zoe olyan kalandba keveredik Digby-nek hála, ami a káosz szónak tökéletesen megfelel. Mert azért legyünk őszinték, és ezt Zoe is beismeri, a város eltűnt lányainak felkutatása nem az ő dolguk kellene, hogy legyen. Épp ezért viszont király az egész.

A történet klisésen indul, de az írónő remek és számomra imádnivaló írásmódjával ezt talán nem annyira érzékeljük. A főszereplő új helyre költözik - pipa. Nincsenek barátai - pipa. A szülők elváltak - pipa. Az apa elintézte a továbbtanulást - pipa. Az iskolában új lányozzák - pipa. Nagy szimpátiája lesz az iskola hárpiájának pasija - pipa. Az iskolának van hárpiája - pipa. Egy jó tiniregény alappillérjeit megkapjuk tehát, de van egy kis csavar már az elején is meg néhány jó nagy a végén bakker, mégpedig hogy Zoe tudja és ki is mondja, mekkora szerencsétlenség, hogy ekkora gáz az újonnan kialakult élete. Nincs önsajnálat, nincs önzőség, Zoe egyszerűen elkezd sodródni az árral, kissé legyintve a saját életére, hogy Digbynek segítsen, ami teljesen más színben tünteti fel az átlag sablonos lány karakterektől. Igen, jól érzitek, teljesen szokatlan és váratlan mondat fog következni tőlem, amit ritkán írok le női karakterek esetén: IMÁDTAM Zoe történetét és karakterét, kicsit naiv, de egyáltalán nem buta vagy logikátlan, sőt. 
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva!
Kb. az olvasmány közepénél tartottam, mikor Instagramon kitettem egy képet a könyvről, és megkérdeztelek titeket, hogy Digby vagy Henry? Ó, hát a könyv végére már én is kiröhögtem magam. Tény, Digbynek van egy olyan stílusa, amit nagyon sokáig nehéz befogadni, leginkább talán Sherlockhoz, Patrick Janehez - a mentalistához - és valamennyi RDJ féle Vasemberhez tudom hasonlítani, ami a tökösséget illeti. Digbynek minden oka meg van rá, hogy ennyire elcseszett, de egyben motivált is legyen. Sok rejtély lengi körbe az ő életét is, amelyek felére szépen sorban választ is kapunk, de ezek az információk akkora fordulatok, hogy az eszem megáll. Ha valaki nem szereti a furcsa, bonyolult, titkokkal övezett karaktereket, akkor az nem lesz Digby szerelmes, nektek marad Henry, aki egyszerű, mint a faék, minden másra ott a MasterCard.

Ami meglepő, és ritkán tapasztaltam olvasmányaim során, hogy ezen a 300 oldalon nincsenek üresjáratok. Valami valamivel biztos, összefügg, még ha elsőre nem is logikus, Digby, Zoe, vagy a fura szomszédok mit miért csinálnak. Nincs felesleges szerelmi rinya, nincsenek nagy drámai monológok, viszont van kutatás, emberek átverése és kijátszása néha teljesen egyszerű, de működő módon. Digby sokszor irányítja Zoet a saját kénye-kedvére, ez tény, viszont ennek hatására Zoe is komoly jellemfejlődésen esik át. Alapjaiban nem egy csendes, visszahúzódó lányként indul hálaajóistennek, viszont a könyv végére sokat felvesz Digby stílusából és Sloane bálkirálynős megnyilvánulásaiból. Szóval ha valaki szereti a szórakoztató krimiket, amik tényleg komoly fejtörőket okoznak az olvasónak és a történet szereplőinek egyaránt, az nagyon-nagyon fogja szeretni ezt a könyvet, és őszintén ajánlom minden 16 évesnek. 

Azért írnék kicsit a hibákról is, mert szeretek nem csak ömlengést írni, hanem reális képet visszaadni a történet és a könyv egészéről. Számomra Zoe anyja a teljesen felesleges kategória szál, még ha a végén ki is derül, miért ilyen. Felelőtlennek és inkompetensnek tartom gyereknevelést tekintve, és ezt Zoe egyszer szintén megjegyzi a könyv vége felé. Ráadásul egy normális felnőtt sem volt a környéken, ami egy tinikönyv esetén másnak talán nem feltűnő, számomra azonban egy kicsit negatív képet ad, hiszen az életben is mindig kell egy nálunk idősebb, bölcsebb egyén, akiben megbízhatunk és ott van mellettünk, mikor még szükségét sem érezzük. Ez pedig talán nem a legjobb tanítást adja a fiatal olvasóknak. Remélem a folytatásban ez változni fog.

Nálam mindig mérvadó, hogy ajánlanám-e a könyvet a jelenleg még 9 éves unokahúgomnak, ha majd egyszer idősebb lesz. Ezt úgy fogom a kezébe nyomni, hogy hozzábilincselem, amíg ki nem olvassa. Assz'em ez mindent elmond. De azért lehetsz gyerek, lehetsz felnőtt, ezt a könyvet tényleg el kell olvasnod. Személy szerint nem vagyok oda a krimikért, de ilyen jól megírtat dobhattok még hozzám, tutira a kedvencem lesz.
A bejegyzésben található képek @neverhood tulajdonát képezik! / Copyright © 2016-2018 Minden jog fenntartva!
Ti olvastátok már? Vagy egyáltalán szeretitek a krimiket? Írjátok meg odalent kommentárban, vagy a Neverhood's Diary Facebook oldalán, Instán követhetitek, épp merre járok, Pinteresten a blogbejegyzéseket menthetitek a saját táblátokra,  Moly.hu-n pedig hogy mit olvasok aktuálisan. Szóval follow  me ;))

Ó, és mit szóltok az új webdizájnhoz? Még kicsit javítgatom, de odáig vagyok érte, nagyon ért már a vérfrissítés. *-* 

Köszönöm a Kossuth kiadónak a példányt, döbbenet, de eddig még egyszer sem csalódtam bennük, remélem ez később is így marad :)

Szép hétvégét csibókák, hétfőn új blogbejegyzéssel új sorozat, ami brutálhasznos lesz! Szóval tessék figyelni, csibeanyátok:
                
július 13, 2018 No comments
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bloggerina, aki úgy döntött, szétnéz már az új megjelenések közt a kiadóknál, mert úgy le van maradva a könyves újdonságokkal, mint az Rozi néni Usain Bolttól 200 síkon. (értsd: nagyon.) Nézelődött, nézelődött, mikor szemberohanta "Gombos Tünde: Pataki Emma naplójának" borítója, amire azt mondta, hogy "whááááóó" így jó hangosan, majd egyből nézte is a fülszöveget.

Tényleg ​azt hitted, hogy kamasznak lenni könnyű?

Bár a tizenöt éves Pataki Emma élete igen távol áll a tökéletestől, hiszen anya nélkül kell felnőnie alkoholista apukája és nagymamája szigorú kontrollja alatt, ő mégis megpróbálja élni a tinik szokásos mindennapjait. Bulizik a barátaival, mindent megbeszél bölcs barátnőjével és még szerelmes is az elbűvölő mosolyú osztálytársába. Az eszes kaposvári lány ügyesen lavíroz az ellentmondást nem tűrő apa elvárásai és a barátok napról napra féktelenebbé váló kicsapongásai között. Az élet azonban nem tűri sokáig ezt a törékeny egyensúlyt, szemberohan Emmával, hogy minél hamarabb gördíthessen elé megoldhatatlannak tűnő nehézségeket. A méretes akadályok között botladozó lány mindinkább kétségbeesik, és kérdéses, hogy sikerülhet-e átverekednie magát az őt elgáncsolni látszó problémákon.

Vajon meg tud birkózni Emma az emberfeletti erőt kívánó kihívásokkal? Képes helytállni és felnőttként viselkedni olyan helyzetekben, amik még sok valódi felnőttnek is feladnák a leckét? És vajon rájön, hogy milyen súlyos titkot rejteget előle a családja?

És mivel ez is bejött neki, hát megszerezte. 
Hiába örültem neki, az első oldalakkal őszintén meg kellett küzdenem. Ez szubjektív és egyértelműen az én hibám, de el vagyok szokva az ennyire fiatal nézőponttól, a naplóformátumról nem is beszélve. A könyv nyelvezete piszok könnyű, látszik, a valódi 15+ évnek lett írva, ami egyébként pozitívumnak is mondható, mert kevés ennyire reális könyv íródik, amely konkrétan a fiataloknak szólna. Nekem is bele kellett rázódnom, hogy ne várjak fordulatos nyelvi akrobatikákat, de a végére már fel sem tűnt ennek hiánya. Na de jó könyv e Pataki Emma sztorija? Hmm. 

A történet 2004-ben játszódik, Emma 14 és fél éves január elsején, mikor úgy dönt, elkezd naplót írni. Yassyass, megtartott újévi fogadalom, ezért jár a pacsi. Alapból jót mosolyog az ember a 14 évvel ezelőtti stílusleírásokon és a zenéken, technikai fantasztikumokon, ehhez jön még Emma végtelen naivitása is, ami szinte minden vele egykorút jellemez. Szóval ha olvastál már idegesítő női karaktert - Emma teljesen az, eleinte olyan irritáló, hogy nem igazán tudod sajnálni, amiért amúgy piszok rossz az élete. És könyörgöm, V-Tech??? Durva évek lehettek
Hamar belelátunk a fantasztikusnak egyáltalán nem nevezhető családi helyzetbe, az alkesz apuka és az alkesz nagymama nem sokat tétlenkednek. Emma pedig, mert otthon nem tud tombolni, hát kompenzál, és a barátaival tölti a minőséges(nek gondolt) idejét. Mert biza annak idején a mi korunkban még nem a gép előtt kockultak ám a györekek, meg intagrammoztak, hanem a parkban találkoztak. Biza tess!
Na de komolyabbra fogva a dolgot: innen kezdődnek a problémák, mert olyan nincs, hogy egy 14 és fél éves ne keveredjen bajba. Márpedig a főszereplő lányunknak a barátai majdhogynem a második családja, Zolika pedig a nagy szerelme, beléjük kapaszkodik és velük felejti az otthoni zűröket. Az ÖLLB (örökkélegelegjobbbarátnő) Niki, a hozzájuk csapódó Dóri, aki barátnő, de tippppikus hármas barátságban alulmaradó egyén, Pici és a brutálrokker imidzse, ami teljesen korhű, Zsigi, akiről semmit nem tudtunk meg, csak a nevét, de az égvilágon semmit nem zavart, csak úgy volt és ide dobhatjuk még Kristófot, aki teljesen jól indított. Ahogy Emma, úgy én sem gondoltam róla semmi rosszat, hogy cseszné meg magát.   


"Már így is forgott velem az ágy, de a fájdalom, a megalázottság és a magány a szédülés mögül is vasmarokkal sanyargatott."

Elég nehéz úgy írni véleményt, hogy nem spoilerezhetek, mert minden apróság kulcsszerepet játszik a történetben, de azért nagyon igyekszem. Vannak kitalálható csavarok, amelyek szinte az első oldaltól kezdve biztosak és várhatóak. A könyv szépen lassan lejt a gödörbe, szinte észrevétlenül, amihez hasonlót még nem igazán tapasztaltam. Általában a könyvek egy nagy eseményt mutatnak be, vagy alapból egy csavarral kezdődnek, de ez nem. Emma élete szépen lassan indul le a lejtőn, és ez a fajta ábrázolás számomra az egyik legerősebb része a könyvnek. Nem egyik pillanatról a másikra bumm, berobbannak dolgok, hanem mind-mind következmények, életutak kereszteződése, ami azért nem jelenti azt, hogy nincsenek meglepetések.

Ohóó, de vannak. A lényeg szerintem egyértelműen kitalálható már a legelején, de a többi. Hát jesszus, nem egyszer elszállt az agyam, valami brutális ez az egész egy év bemutatása, ameddig a napló tart. A közepétől kezdve képtelen voltam lerakni, így aki vizsgaidőszakban van, vagy kétmillió dolga lenne, az ne kezdje el olvasni, vagy akkor szánjon rá egy éjszakát, ahogy én csináltam, mert addig fúrja a gondolataidat, hogy vajon mi lesz egyik-másik szituból, hogy oldja meg Emma a felnőttként is nehezen kezelhető helyzeteket, hogy egyszerűen képtelenség pihentetni ezt az egészet.
Ez volt az első könyv, amit az írónőtől olvastam, így nem tudom összehasonlítani az előző regényével. Ami számomra nem igazán volt erős, az a szerelmi szál. Mármint Emma 14-5 évesekhez mérten állandóan magyarázta, mennyire szereti Zolikát, és csalódott, meg minden, amit egy tini át tud élni, de engem ez csak nyálasan idegesített. Zolikát (mármint ő tényleg Zolikaként van emlegetve, nem csak én kicsinylem le meg ilyenek) nem igazán tudtam hova tenni, pasi hormonokkal aztán meg hősszerelmes, aztán meg megint pasi hormonokkal, mikor milyen, számomra abszolúte nem hiányzott a történetből, ha épp nem volt ott. Emma jellemfejlődéséhez csak nagyon keveset adott hozzá, ami egyáltalán nem baj, mert végre nem egy szokásos "a szerelem és a pasim ment meg az élettől" szitut kaptunk, amitől már kezd nagyon YA herótom lenni. Egyszerűen összegezve a könyv gyengesége az erőssége is egyben. Ez pedig zseniális.


"Szerinte nem mindig az a megoldás, hogy hátat fordítunk mindennek és valahol máshol kezdünk valami újat. Néha igenis maradni kell, a meglévő alapra építkezni, és abból kihozni a legjobbat, ami már megvan." 

Kedvenc karakternek - és a történet realitásának megmaradáséért felelős személynek - Nikit mondanám, a legjobb barátnőt, aki normális családi hátterének hála két lábbal a földön járva az egyetlen feltétel nélkül szerethető személy a sztoriban. Rajta keresztül azért beleláthattunk abba is, mennyire nagy különbségek is tudnak lenni szociálpszichológiai szempontból, mikor a gyerek családi és szociális háttere rendben van, ellenben Emmáéval, ahol enyhén szólva is nagyon nincs. 

Egy dolgot viszont ki kell emelnem, ami csöppet felbosszantott. Értem én, hogy ez a könyv részben valóságon alapul, értem én, hogy 2004-ben játszódik, és azt is értem, hogy a 14 éves gyerekek (mert azok) máshogy fognak fel dolgokat, mint egy 22 éves blogger lány. De. Ha bármikor is tudomást szereztek bárkiről, aki nemi erőszak, vagy hovatovább, erőszak áldozata lett, azt igenis cipeljétek el a rendőrségig, vagy ne hagyjátok, hogy legyintsen rá. Persze jöhetnék most itt a #metoo-val meg minden egyébbel - nem fogok, meg van erről is a véleményem (komolyan, nekem miről nincs?!), ami jelen bejegyzésben nem releváns. Egyszerűen csak ne hagyjatok ennyiben ilyen komoly dolgokat, és bár értem, hogy a könyvbe már tényleg nem fért bele több, attól még itt igenis kiemelném, mert szükség van a nyomatékosításra minden lehetséges módon. 
A vége számomra kicsit túl kapkodós lezárásra sikeredett, talán csak én akartam volna többet olvasni, vagy épp tényleg ennyi fért a sztoriba, mindenesetre azért megfelelt, szerintem igen szépen és kereken fejeződött be Emma pályafutása a naplóírással meg a családi ügyeivel. Egy év alatt valamennyire felnőtt (amennyire egy 15 éves feltud ennyi rossz után), lassú jellemfejlődése teljesen reális és nekem őszintén tetszett. 

Kedvenc karakter: Niki, a többiek valahogy nem hagytak mély nyomot.
Kedvenc jelenet: Amikor Emma visszaszájal az apjának. Kefír. 
Legjelentéktelenebb szereplő(k): Zsigi meg Dóri. 
Kedvenc köcsög szereplő: Mondhatnám Kristófot vagy Emma apját, de aki nálam kiütötte a mércét, az a nagymama. Egy nagymama nem lehet ilyen.
Kiből kellett volna több: Niki meg Pici, utóbbit hogy kicsit megértsük.
Legmeghatóbb rész: Emma a levelek közt. Megértitek, ha elolvassátok.

Ha valaki túlküzdi magát az elején, és hozzászokik ahhoz, hogy ez tényleg egy fiatal, kissé naiv lány naplója, mindenféle kacifántos irodalmi leírások nélkül, annak remek és letehetetlen olvasmány lesz. Rég volt már olyan érzésem egy könyv elolvasása után, hogy újra akarom olvasni azonnal az elejétől, márpedig ez valószínűleg elég sokat elmond Pataki Emma naplójáról. 

Köszönöm Álomgyár, hogy lehetőséget adtatok egy komfortzónámon kívül eső könyv elolvasására. :) Az újonnan megjelent könyvet IDE KATTINTVA frissen és ropogósan megrendelhetitek. 

Ti milyen könyvet olvastatok mostanában? Még mindig totál le vagyok maradva az új megjelenésekkel, szóval nyugodtan jöhetnek ajánlások, vagy kérések, hogy melyik könyvről szeretnétek a véleményemet. Írjátok meg idelent, Molyon vagy a Neverhood's Diary Facebook oldalán, Instán pedig követhetitek, épp merre járok.

Vasárnap újabb 10UARY-s bejegyzés, so stay tuned ;)

Olvasócsibés nagyölelés:

január 11, 2018 2 comments

A tavalyi év sikere után idén újra NEVERHOODMAS-szal "hangolódunk" az ünnepekre amolyan neverhoodosan: 10 dolog, diy, könyves és egyetemista témák, és még sok minden a nagy telezabálós ünnep érkezéséig minden hétvégén. 

Nem ennek indult, de erősen hozzám tartozó sorozattá nőtte ki magát a klisélistám ebben az évben, így méltóképp igyekszem tovább bővíteni a kicccccsaládot a karácsonyra hangolt kiadással. 

Azt azért hozzátenném, hogy rohadtul nehéz dolgom volt, mert 1. konkrét karácsony témájú könyveket nem is olvasok, 2. elég kevés YA foglalkozik a karácsonnyal. De azért ügyes voltam, és a mélyére ástam minden nyeh kategóriának, szóval nem maradtok XMAS EDITION nélkül.

Enjoy!
A hősszerelmes felbukkan az ajtóban hóeséssel a háttérben

Ez volt a legelső, ami eszembe jutott, és még csak túl sem kellett gondolnom a szituációt. Tutira egész könyvön keresztül húzta-nyúzta egymást az "együtt kell, hogy legyünk, csak mégse, de talán na, aztán köcsög vagy, úgyhogy nem" párocska. Aztán láss csodát, a legvégén tutira szenteste, enyhe hóemberként megjelenik a másik házában, és egymás nyakába borulva karácsonyi csodaként szerelmet vallanak egymásnak. Ez mind szép és jó és űberromi nyalifali, de saját magamból és a családomból kiindulva mi tutira ki se nyitnánk azt a retkes ajtót a szentestés kajálás közepette.  
Aki akar valamit, majd visszajön emberibb időpontban. Ámen.

Tutira sírnak egy sort, hogy nincs fehér karácsony

Ez amúgy nem csak YA klisé. Ez maga az élet. Azt hihetnénk, hogy pont  a könyvekben lenne fehér, szép havas Karácsony, pedig a legtöbb könyv, ami az ünnepet érinti, vagy a mediterrán érában játszódik, vagy az USA dél-nyugati részén, ahol megint nem ismert a hó fogalma, esetleg simán csak még egy indok, hogy az amúgy is mindenen nyavalygó főszereplő lányunk valamibe még belekössön. Tapsoljuk meg a globális felmelegedést érte együtt, 1-2-3, hurrá.
A nagy titkok kiderülése 

Kicsit hasonlít az elsőnél említettnél, azonban itt inkább a családot hoznám fel témának. Sok YA könyv ugye problémás szülőkkel való hátteret mutat be (szóljatok, ha nem így van, de eskü én mindig ezeket fogom ki), és tutira a Karácsony szent ünnepén borulnak össze békében a szülők, vagy magyarázzák el a kölköknek, hogy jobb lesz ez így, az meg egy könyvnyi lázadás után egyik pillanatról a másikra békére lel, lenyugszik és még majdhogynem örül a szülei offolásának. Mármint, csodák léteznek, karácsonyiak meg pláne, de azért nem kell a pszichológusi diploma a kezembe (de amúgy nagyon kellene, akarom azt a cetlit nagyon a jövőben) , hogy tudjam, azért ez nem pontosan így működik drága romantikus lelkek.

A főszereplő nem azt kapta ajándékba, amit szeretett volna

Mert hát a szentem egy Mazzerattit akart, erre csak egy Milkát kapott. Őt nem érti meg senki, őt nem ismeri senki. Pedig ő szépen elmondta, hogy mit akar. Ez leginkább azokban a könyvekben jelentkezik, ahol az apuka neveli a lányt, fiút, vagy gyereket (liberalitás felsőfokon), és persze az apukák olyan csúnya, gonosz teremtmények, akik csak plüssöket meg zoknikat tudnak venni a már nagy és okos lányuknak. Valahogy az apukák a könyvekben annyira klisések, vagy csak én érzem így?

Valakitől tutira pulcsi lesz az ajándék

Nagyszülőktől, nagynénitől, tesótól, szülőktől, szimpla száz éve látott rokonoktól... valaki valakinek tutira pulcsit ad. Nekem kettő kérdésem lenne ezzel kapcsolatban: 1. hogy az istenbe találja el egy ember a másik méretét (ez tényleg komoly kérdés, valaki help me, rohadt béna vagyok) 2.  mennyire klisés megnyilvánulás már klisés pulcsit adni egy klisés YA könyvben?!
Mivel kevés olyan könyvet olvasok, ami a Karácsonyt is magába foglalja, így ennyit tudtam egyhúzóra összeszedni, de persze ez MESSZE nem a legtöbb. Az én hibám, ünnepekkor igazán olvashatnék ünnepi könyveket zúzós apokaliptikus csodák helyett. 
Szóval legyetek oly drága szívek, hogy a komment szekcióban segítsetek kibővíteni ezt a listát. Hálám üldözni fog titeket a hátralevő évben :D

BLOGHÍREK: A Neverhood's Diary FACEBOOK oldalán nyereményjáték tart, szóval tessék hamar jelentkezni rá, nagyon cuki dolgokat dobtam a csomagba, és nem kell túl sokat tenni érte, szóval hajrá.

A Neverhoodsmas robog tovább Karácsonyig, Instán pedig Instastoryban követhetitek leginkább, épp merre járok.

Eldőlő csibekarácsonyfa:
december 10, 2017 No comments
Szerintem senkit nem ér meglepetés, ha azt mondom, az idei évem nem az olvasásról és a könyvekről szólt, ami közel 22 év után igen fura számomra is. Ti sem kaptatok túl sok könyvértékelést, amit kaptatok, annak minimál része volt csak pozitív hangvételű, szóval a további gyalázások helyett inkább szépen szedegettem sorba, hogy mizujság az olvasólistám körül. 

Tény, idén kevesebb időm jutott olvasni, sok újraolvasást is csináltam, de ami mégis új történetet tartogatott számomra, azokról is megvan rendesen a véleményem. Fontos leszögeznem, hogy ezek nem idén megjelent könyvek (1-2 kivétellel), viszont régóta vártak és vágytak az elolvasásra. Szóval kezdjük is a legelején:

R. S. Grey: Scoring ​Wilder – Testcsel
(Február 13 - 17)

Oh my god. OOOOOH MY GOOOOD. Annyira jót lehetett volna kihozni ebből, de neeeeem, véletlen sem. Még van is piszkozatom az elkezdett értékeléséről, de jobbnak láttam nem kitenni.
Az eleje nagyon tetszett, fiatalos volt, ütős, partis, újdonság. 
Aztán jött a végtelen sötétségbe zuhanó hullámvasút. Kinsley még tökösnek is mondható, tetszett az edzési morálja, de Liam annyira semmilyen volt, hogy szavam sincs. Persze, ahhoz nagy tehetség kell, hogy jól nézzen ki, de semmi olyat nem tudott mutatni, amire azt mondtam volna, hogy NA, LÉGY A FÉRJEM ÉS A GYEREKEIM APJA, mert inkább ne legyen, könyörgöm.
Spoiler (mintha bárkit is meglepne) itt is jön a bolond barátnő és a haverok egymás közt, házvásárlás, csodaélet, ösztöndíj, nem ösztöndíj és a szülőkarakter helyett a bölcs Joda edző.
Valahogy megtévesztett a fülszöveg meg a botrányos borító, my bad, sorry, nekem ez nem jött be.
Becca Fitzpatrick: Black ​Ice – Tükörjég
(Feb 21 - 24)

Ez egy picit kakukktojás, viszont valóban csalódás is. Nagyon-nagyon tetszett az egész könyv, imádom Becca Fitzpatrickot, imádom, ahogy leírta és elmagyarázta az egész Stockholm szindrómát, a történetvezetés izgalmas volt, egyik durvább esemény a másik után. "Mason" egy cukorbogyó, Britt szerintem lazán TOP 10-es női karakter nálam, szóval hol akkor hol a gond?
Egy: Ez nem thriller, azért annyira nem sötét, nem teljesen értem a megjelölést. Kettő: Korbie a legrosszabb és legegészségtelenebb barátság megtestesítője. Három: a legnagyobb baj - a Prológus.
Miért, mond drága Becca, miért kellett az a Prológus? Értem én, hogy emígy űrt hagyott volna magában picit a befejezés, de sokkal, ismétlem SOKKAL jobb lett volna, ha az olvasó maga döntheti el, mik történtek a szereplőkkel. Annyira bahhhhhh a vége, hogy ott ütögettem szegény könyvet a fejemhez óra közepén, és senki nem értette, mitől vagyok kiakadva. mondjuk harmadik éve már nem kérdezik, csak megszokták Ha nincs a Proli, totál kedvencnek avatom, így viszont csak egyszer újraolvasós lesz, ha ráérek bekuckózni és a hidegben ücsörögni. 

Jasinda Wilder: Falling ​Into You – Zuhanok beléd
(Július 11 - 17)

Előszedtem a Moly listát, hogy visszanézzem, mikor mit olvastam, és ráakadtam erre. Semmi az égegyadta világon nem ugrott be erről a könyvről, pedig tudom, hogy olvastam. Aztán belenéztem a fülszövegbe, és beugrott, hogy az eleje még nagyon is tetszett, meg kibuktam meg sírtam rajta, de hogy mi volt a könyv második felének a storyline-ja, arról halovány lila emlékem sincs. Volt benne fájdalom, meg sírás meg szex, de esküszöm, hogy még a szereplők neve sem ugrana be, ha nem néztem volna most meg. Sajnos ez ilyen felejthetőre sikerült. 
Brittainy C. Cherry: Csendfolyó
(Szeptember 17 - 19)

Nem, én sem értem, hogy kerül Cherry egyik könyve ide, mégis így alakult. Imádom az írónőt, fantasztikus történeteket hoz mindig és k*rva jól ír, a Lebegés nálam nagyon sok könyvet letaszított az útból, de még a Tűzesőre is azt mondom, hogy yaaaasss girrrrrrrlllll. A Csendfolyót úgy vártam, mint más 5 éves a Mikulást, a borítóját legszívesebben végignyalnám, olyan szép, de még a fülszöveg alapján is egyedi és brutál tetszetősnek ígérkezett a sztori. Tény, az is volt - csak közben nem éreztem mást, mint hogy unom. Alapból meglepett, hogy gyerekkorban kezdünk, nem nagyon tudtam hova tenni az egészet. Utána persze tudtuk, miért és hogy, de én már képtelen voltam ezen továbblépni. Elhiszem, hogy ez részben igaz történet alapján íródott, elhiszem azt is, hogy valakit ekkora trauma ér és így reagálja le, azt is, hogy balesetek történnek, de fucking i dont know. Valami hiányzott, ami az első két részben megvolt, arról nem is beszélve, hogy a vége össze lett csapva. Nagyon sajnálom és tényleg csalódtam az idei évem címe lehetne amúgy ez is, na mindegy, mert nem rossz könyv ez, sőt, gyönyörűen megírt, csak az a fránya hiányérzet, az.  

Alessandra Torre: Black ​Lies – Sötét hazugságok
(Szeptember 20 - Október 1)

Ha a Tükörjégnek a vége nem tetszett, hát akkor ennek az eleje. Sokan ajánlották, sokan szeretik, aláírom, nem is rossz könyv, a csavar nálam hatalmasat ütött, de tényleg, egy büdös pillanatig nem gondoltam erre, és persze, valahol látok benne logikát, csak nem értem, és őszintén szólva soha ne is kerüljek olyan helyzetbe, hogy értsem :D Biztos velem van a baj (100% hogy velem van a baj) én valami király softpornót vártam, izgi két mamlasz egy nőcikéért típusú mesét, ami végül is bejött, a pasik megvoltak, a szex megvolt, az erős, gazdag női karakter is megvolt, csak szegénykém olyan rohadt idegesítő volt az elején, hogy külön késztetést éreztem arra, hogy egy konyhakést átcsesszek a könyvön. Aztán persze alakult a szál, de ez az idővezetés... atyám Krisztus ments meg. Én értem, hogy kellettek ezek az időtávok, de annyira zavartak ezek a "két évvel korábban" " öt évvel később" "négy hónappal a titok előtt" stbstbstb indítások, hogy teljesen kizökkentettek az olvasásból és nem is érdekelt már a végén az egész titok, csak haladjunkmá'no'. 
Paula Hawkins: A lány a vonaton
(Március 8 - Április 21)

Ez is kakukktojás, mert ez egy kapott könyv volt, azokat pedig tisztességgel el kell olvasni (ahapersze). Tudom, hogy bestseller volt,  meg híres, meg még Stephen King is megütögette Paula feje búbját, hogy okos kislány. De.
Nekem rohadtul unalmas volt, nem az ilyen vontatott (lány a vonaton. vontatott. értitek) könyvekhez vagyok szokva, mindenki rohadtul irritált, és bár tény, hogy a gyilkos kiléte meglepett, utólag visszagondolva tök logikus volt. Addig viszont el is kellett ám jutni, az meg kétszáz esztendőbe telt. Nem értem, miért lenne korszakalkotó mű, vagy hogy lett ekkora hype körülötte, nekem csak egy nagy nyeh. 

Bocsi, ha megsértettem valamelyik kedvenceteket, ez egy teljesen szubjektív vélemény és lista, mindig is tiszteletben tartottam azt, ha valakinek más tetszik és más jelent sokat. Ez a jó az olvasásban: a magunk ízlése alapján vitázhatunk és győzhetjük meg a másikat a jóról és a rosszról. Meg úgy alapból a véleményünkről.

Nektek mik voltak még idei könyves csalódások? Írjátok meg itt kommentárban, Molyon vagy a Neverhood's Diary Facebook oldalán. Instán pedig storyban követhetitek, épp merre járok, az utóbbi időben az életem minden rohadt pillanatát kipakolom, szóval csak saját felelősségre :DDDD

Kiscsibéknek nagyölelés:
november 20, 2017 1 comments
Older Posts

 

  ADULTLIFE  |  MID 20'S  |  MINIMAL  


Blog Archive

  • ▼  2024 (1)
    • ▼  február (1)
      • Az utolsó bejegyzés
  • ►  2022 (1)
    • ►  szeptember (1)
  • ►  2021 (6)
    • ►  szeptember (3)
    • ►  augusztus (2)
    • ►  július (1)
  • ►  2020 (6)
    • ►  június (1)
    • ►  május (2)
    • ►  április (1)
    • ►  február (1)
    • ►  január (1)
  • ►  2019 (2)
    • ►  október (1)
    • ►  január (1)
  • ►  2018 (32)
    • ►  december (1)
    • ►  október (1)
    • ►  szeptember (1)
    • ►  augusztus (5)
    • ►  július (6)
    • ►  június (3)
    • ►  április (1)
    • ►  március (4)
    • ►  február (4)
    • ►  január (6)
  • ►  2017 (46)
    • ►  december (7)
    • ►  november (3)
    • ►  október (5)
    • ►  szeptember (4)
    • ►  augusztus (4)
    • ►  július (6)
    • ►  június (5)
    • ►  május (6)
    • ►  március (2)
    • ►  február (1)
    • ►  január (3)
  • ►  2016 (60)
    • ►  december (7)
    • ►  november (4)
    • ►  október (7)
    • ►  szeptember (9)
    • ►  augusztus (9)
    • ►  július (10)
    • ►  június (7)
    • ►  május (7)

Popular posts

  • 5 nyári program-ötlet, amit igenis csinálhatsz egyedül
    A világ alapvetően úgy van beállítva, hogy van egy párod. 1-et fizet, kettőt kap akciók, kettő vásárlása esetén olcsóbb a termék, két fős...
  • Leiner Laura: Ég veled (Iskolák versenye #1)
    Én őszintén próbáltam rá egyet aludni, felfogni, mit is olvastam, végiggondolni minden szavat, amit le akarok írni az értékelésben, de ro...
  • University life (5.) - Hogy éld túl az első hetet?
    Annyira szeretitek ezeket az egyetemi-kollégiumi bejegyzéseket, én pedig annyira szeretem írni őket, hogy az augusztusi kedvenceket kiha...
  • Mit csinálj karanténban? - a kliséken kívül
    Ha kimaxoltad már a pinterestet, beleuntál a nyelvtanulásba, kinézted a Youtube összes videóját és a kenyérsütés is már albán pék módjára...
  • Az emberek furák - avagy a Rossmannban töltött egy hetemről
    Ha a blog instáján (@neverhoodsdiary) követtek, akkor nem meglepetés nektek a mai blogtéma, mert konkrétan végigdokumentáltam Instastoryb...
  • Borító-vizit [2.] - szép és nyeh (majdnem) smacik
    A Várok rád értékelésénél megjegyeztem, hogy már nagyon unom ezeket a hormonálisan túlfűtött YA borítókat, főleg, ha azokban semmi krea...

Ennyiszer néztetek erre

Visitors

BlogLovin'

Follow my blog with Bloglovin Follow

Created with by ThemeXpose | Distributed By Gooyaabi Templates